Donizetti: Az ezred lánya / Erkel Színház
2022.01.24.

1908 óta nem játszotta az Opera társulata Az ezred lányát. Polgár Csaba új rendezése egyrészt világossá teszi az évszázados mellőzöttség okait, másrészt megmutatja, hogy bár sok az a száztizennégy esztendő, de talán mégsem feltétlenül elegendő. ESZTERGÁLYOS MÁTÉ CIKKE.

Érdekes francia lázban komponálta Gaetano Donizetti azóta emblematikussá vált művét. Kétéves párizsi tartózkodása (1838-40) alatt franciára fordította a cenzúra miatt Itáliában betiltott Poliutót, mindeközben időt szakított az akkor már bemutatott Lammermoori Lucia francia átdolgozására, mindemellett pedig megírta Az ezred lányát, mely amellett, hogy az olasz komponista első, eredetileg is francia nyelven írott operája, közel hetven zenés-színpadi műve közül az egyik legnépszerűbb lett. Az 1840-es bemutatón a félig prózai, félig zenés darab megbukott. Valószínűsíthetően az olasz mester párizsi túltengése, illetve a napóleoni háborúk korát elviccelő történet is hozzájárulhatott ahhoz, hogy többek között Berlioz is hangot adjon negatív véleményének. Egykorú feljegyzések említik ugyanakkor a tenor főszereplő harsány melléfogásait, melyek szintén jelentős mértékben magyarázhatták a bukást – elvégre ez az opera, hiába a fantasztikus szólamokkal díszített koloratúrszoprán címszerep, a tenorról legalább annyira szól, ha nem jobban. 


Szemere Zita, Palerdi András és Boncsér Gergely

Az Operaház új produkcióját most az Örkény Színház színész-rendezője, Polgár Csaba állította színpadra az Erkelben. A kétfelvonásos és össz-vissz két helyszínen játszódó darab aligha lehet a rendezők álma, mivel a párbeszédekkel megtört cselekmény lendületes, friss vizualitás híján könnyen egyhangúnak bizonyulhat; Az ezred lánya dramaturgiája önmagában ugyanis vajmi kevés fordulatot kínál. Polgár rendezése, bár erőteljesen építkezik színházi múltjából, mégis katyvasszá válik. 

Agancsokkal díszített hodály tárul a közönség elé, nagy légüres tér, ahol a tiroli csapat éljenzését a legkülönfélébb katonai uniformisokat viselő katonaosztag megjelenése töri meg. A sokszor tétlenül ácsorgó, más esetben ügyefogyott koreográfiában masírozó bakancsosok mellett hol tévékészülékek, hol napozószékek kerülnek színre, melyek a szürreális vizuális élményhez ugyan hozzátesznek, de a színpadképet (díszlet- és jelmeztervező: Izsák Lili) összességében mégis egyfajta értelmezhetetlen – és az ötlettelenség látszatát keltő időtlenségbe taszítják. Természetesen az előadásnak 2022-ben igazán nem szükséges kék-piros egyenruhás, mázas tiroli domboktól harsogó giccsbe fordulnia, de valamely ponton a néző számára is világossá kellene, hogy váljon a helyszín és az idő, vagy legalábbis ezek konkretizálásának tudatos mellőzése. Polgár rendezéséből éppen ezek a markáns cölöpök hiányoznak, melyek nélkül a közeg puszta látványa idővel unalomba fordul. A második felvonás ennek tömény példája, hiszen a márkiné palotájában a csillár lecserélésén és a falak színén kívül semmi lényeges nem változott a tiroli laktanyához (vadászházhoz?) képest, márpedig, ha a két világ közötti kontrasztot valahol érzékeltetni lehet ebben a műben, akkor az a két felvonás színváltozása. Kár, mivel nem a befektetett munka vagy a gegek hiányoztak, inkább mintha Donizetti eredeti szándéka veszett volna el a komédiázásban.

A párbeszédekben (Kovács András Péter humorista sok esetben meglehetősen erőltetett átdolgozása) elsősorban Palerdi András talált magára, aki nem csak a marcona Sulpice énekhangjának meggyőző tolmácsolója, de prózában is helytáll, s hozzá valósággal lubickol a helyzetkomikumokban. Ehhez persze az is hozzátartozik, hogy az Erkel Színház jókora terében egyedül az ő beszédhangját lehet megfelelően érteni. 


Jelenet az első felvonásból. (A képek forrása: Opera; fotó: Nagy Attila)

Említettem az ősbemutató tenorját és annak kulcsszerepét. A kedves-együgyű Tonio karakterében az a fantasztikus, ahogy áriájával egyszerre győzi meg alkalmasságáról katonatársait és nyűgözi le a közönséget. Ehhez a számhoz rendelte Donizetti azt a sok magas C-t, ezt a kultikus vizsgafeladatot („Ah! mes amis, quel jour de fête!”), melynek most minden erejét megfeszítve gyürkőzött neki a fess, magas népmesei hős. Nézők és katonák pedig egy emberként figyelték lélegzet-visszafojtva Boncsér Gergely nagyvonalú ütemérzékét és hangszínének különös alakulását – hogy a produkciója egyáltalán valamilyen legyen. Meglepetés nincs, Boncsér nem lírai tenor, hangja a magasságokban nem elég rugalmas, nincs kellően kirobbanó fénye, a mélységek pedig javarészt a torkában maradnak és alig-alig szűrődnek át a zenekaron. A második felvonásban árnyalja a szólamformálását, pianókat énekel, megmutatja, hogy jobb esetben inkább ez volna az ő terepe és nem az a védőháló nélküli mutatvány, mellyel hajdan Pavarotti vált egycsapásra világsztárrá.  

Aki miatt mégis figyelemreméltó ez az előadás, az a Marie-t alakító Szemere Zita. Olyan könnyedén, olyan csillogóan áll neki a koloratúráknak áriájában („Chacun le sait, chacun le dit”), hogy azt a benyomást kelti, ezen az estén nincsenek is számára határok. Egyébként az az érzésem, hogy valóban nincsenek. A gyönyörű crescendók és bravúros technikai megoldások mellett ráadásul Szemere hangjának színezete azt is lehetővé teszi, hogy Marie néhol idétlenül vulgáris figurája egyik pillanatról a másikra törékeny, érző szerelmessé változzon.

Az olasz dirigens, Fabrizio Maria Carminati, azt hiszem, annyit hoz ki a zenekarból, amennyire ő képes, a kórus pedig annyit tesz hozzá, amennyi tagjaiban rejtőzik. Mindez összességében nem túl maradandó, bár tény, hogy Donizetti széttördelt zenéjéből igen nehéz egységet kovácsolni. Az mindenesetre érdekes, hogy a szerző az első felvonás végi drámai dallamokkal mennyire megelőlegezte utódait (Verdit, de talán még a veristákat is), és ezt a karmester finoman hangsúlyozta is. A történetbéli fordulat – Marie távozik ezredétől, miközben Tonio belép a seregbe, így fatálisan elkerülve egymást – után a második felvonás zeneileg is jóval elmarad az első résztől, ám ez nem Carminati hibája, egyszerűen így lett megírva annak idején. A balansz megtartásában itt is a rendezés segíthetett volna, de tenor ide vagy oda, a mű kifogástalan pesti előadására még várni kell. Habár az reménykeltő, hogy Az ezred lányához az ezred lánya már megvan.

Helyszín: Erkel Színház; időpont: 2022. január 14.

Az előadás adatlapja az Operaház honlapján itt található.