Az az alig néhány ember, aki ma még zenekritikával foglalkozik itthon, alig szokott kortárs hangversenyről írni, én is csak igen ritkán. A zenetudósokat egyáltalán nem izgatja, hogy a mai kor zeneszerzői felett őszinte ítéletet mondjanak. Pedig lehet mulatni a 19. század rettegett kritikusán, Eduard Hanslickon, amiért melléfogott Brahms vagy Csajkovszkij megítélésében, de háromszor annyi esetben helyénvalót írt. Ma viszont sem kritikusi ítélet, sem közönségrecepció: ősbemutatók, hazai premierek jönnek és mennek, mintha meg sem történtek volna.
 Metrum Ensemble |
Az Átlátszó Hang Újzenei Fesztivál nyitóhangversenyén a Metrum Ensemble játszott brit, magyar, argentin, olasz és ecuadori zeneszerzők műveiből. Bevallom, többnyire nem tetszettek. Megint úgy éreztem, hogy a kortárs klasszikus műfaj öncélúan keresi az „eredeti”, „újszerű”, „izgalmas” megoldásokat, és lebecsüli a zene testi dimenzióját. Azt várja, hogy távolról csodáljuk különlegességéért, intellektusáért, ahelyett, hogy megmerítkeznénk benne. Mintha a belefeledkezés bűn vagy ócska dolog lenne. A „minden egész eltörött” dogmája nem engedi a katarzis teljességtapasztalását, pedig az egészélmény megteremtése mindig a művészet feladata volt: „Quod est superius est sicut quod inferius” – az egész ugyanis ott lakozik a kicsiben is.
Clara Iannotta (1983) művében (The people here go mad. They blame the wind) a véletlent akarja lekottázni: mintha vidéki tájképbe hallgatna bele az ember. Az elektronikával díszített triódarab forrása valós élmény, amikor a zeneszerzőt egy szeles napon ajtó fölé akasztott csengő riasztotta meg délutáni séta közben. Legérdekesebb része Nagy Andrea ordító basszusklarinétja volt, ami felhangokat képes megszólaltatni az alaphanggal együtt, de a darab összességében mulandó élmény volt, akárcsak a szellő, amely ihlette.
A hírhedt abszurdistából, Maurizio Kagelből (1931-2008) meg nem értett komikus vált, hiszen Phantasiestückje posztmodern tréfálkozás a romantikus manírokon, de nem tapasztaltam, hogy a vicc eljutott volna a közönséghez. Abban nem vagyok biztos, hogy ez a schumanni ihletésű darab ugyanazt jelentheti, mint harmincöt évvel ezelőtt, keletkezése idején, abban azonban igen, hogy ha az előadók több szabadságot engednek maguknak, talán kibontakozik belőle valami – ahogy maga Kagel sem volt kontrollmániás, kollégáival, Boulezzel, Stockhausennel ellentétben.
 Kéringer László |
Luciano Berio nagybőgőre átírt Sequenza XIVb című 2004-es darabja František Výrostko előadásában pusztán showpiece volt, véget nem érő mutogatása annak, hányféleképpen lehet megszólaltatni a vonóshangszerek legnagyobbikát. Sári József Két Kosztolányi-dala – miként azt egy mögöttem ülő taps közben kifejtette – úgy szólt, mintha „valaki a világ végén énekelne, miután megszűnt a történelem és az idő”. Mesías Maiguashca I Can Breathe című darabjában szinte a teljes Metrum Ensemble színpadon volt. Érdekes kompozíció: mintha egy covidból gyógyuló tüdőt hallgatnánk belülről. Az ötlet kidolgozásában azonban nem volt meg a géniusz, amely vonzaná a fület és a lelket.
Az est legfiatalabb szerzőjétől, Varga Abigéltől (1996) egy Heine-megzenésítést hallottunk (Es liegt der heiße Sommer), Kéringer László énekelt, Borbély László zongorázott. Hugo Wolf és Richard Strauss egyaránt minta lehetett a zeneszerző számára, én legalábbis kihallottam a műből egyfajta természetes, póz nélküli romantikát. Az orcádon nyár van, a szívedben tavasz – írja a vers, és e kompozíciónál éreztem, hogy a zeneszerző emberi érzelmeket fest, és azokból épít – a dalszöveg alapján indokoltan szimmetrikus – kompozíciót.
Csáth Géza egyik zenekritikája végén az avatatlan, tehát nem szakértő zenehallgatóról írt, imigyen: „Az én emberem kipirult arccal jön ki a teremből, pedig bizony tizedrészét se tudta meghallani annak, ami hang a levegőben röpült, és mégis jelentős gyönyörűségei voltak.” Nem vitás, hogy a kortárs klasszikus zene is képes lehetne hasonló hatás kiváltására, csakhogy nem minden zeneszerző tűzött ki ilyen célt maga elé.
A koncert adatait és programját ide kattintva találhatják meg.