Beszélgetés Xavier Le Roy-val
2022.01.13.

Blaszfémia, ha egy zenei képzettséggel nem rendelkező koreográfus karmesterként lép színpadra, vagy épp ez a kívülállás teszi lehetővé, hogy a mű hatásmechanizmusának a mélyére ásson? A kérdés leginkább azért aktuális, mert Xavier Le Roy Tavaszi áldozata január 20-án és 21-én a Trafóban látható. PAPP TÍMEA ÍRÁSA.


Xavier Le Roy

2005 végén Xavier Le Roy készített egy koreográfiát Helmut Lachenmann 1982 és 1984 között komponált, Eötvös Péternek ajánlott Mouvements für Lachenmann című művére. A darab a zenészek mozdulataiban rejlő koreográfiai lehetőségek, valamint a hangok látható, hallható és láthatatlan, hallhatatlan jellemzői közötti kapcsolatot vizsgálta. 

A munka közben érkezett a Berlini Filharmonikusok felkérése, hogy egy darabot készítsen Edgar Varèse Ionisation című művére. Ehhez felkészülésképp kapott egy DVD-t. A Rhythm a berliniek ifjúsági programját, oktatási projektjeit foglalta össze, az extrák között pedig ott volt annak a nyilvános próbának a felvétele, amelyen Sir Simon Rattle a Tavaszi áldozatot dirigálta. Ez lenyűgözte a molekuláris biológiából koreográfiára váltó Xavier Le Roy-t: miközben a karmester mozdulatai alapvetően a zenészek irányítására szolgáltak, azokat akár koreográfiának is lehetett nézni (pláne egy táncban avatott szemnek). 

A látottak tovább munkáltak Xavier Le Roy-ban, akinek egyébként semmilyen zenei képzettsége nincs. Egy olyan koreográfiai projektben kezdett gondolkodni, amelyben nem az alapművet, tehát Stravinsky Tavaszi áldozatát akarta megismételni vagy újrainterpretálni – már csak azért sem, mert egyáltalán nem tud azonosulni a librettóval –, hanem logikai kapcsolatot próbált felépíteni a zene és a mozdulat között. 

Azt a paradoxont kezdte el kutatni, hogy a zenét előállító mozdulatok a zene által jönnek létre. Ehhez a legmegfelelőbb formának azt találta, hogy ő veszi fel a karmester szerepét, a közönséget pedig megteszi zenekarnak. A projektbe bevont egy karmestert, aki nem egyszerűen be-, hanem megtanította neki a zenét, pontosabban a partitúra hangjegyeinek értelmezését, ezt követően következett ismét a videó. Igen ám, de abban nem csupán Simon Rattle-t mutatta a kamera. Úgyhogy bővült a felvétel- és a karmesterlista, majd továbblépett, és a Tavaszi áldozat különböző koreográfiáival, Maurice Béjart, Pina Bausch alkotásaival, a Nijinsky-koreográfia rekonstrukciójával (Millicent Hodson) kezdett dolgozni, és az elsajátított vezénylést azokra is megpróbálta alkalmazni. Leginkább tempóbeli különbségek miatt ez nem mindig sikerült, így a rendkívül elmélyült munkával, zenetudománnyal foglalkozó szakemberek bevonásával két év alatt elkészített előadáshoz több forrásból is merített. 


Jelenetek a Tavaszi áldozat című előadásból

Persze lehet a próbateremben bármit próbálgatni, a hatás csak közönséggel mérhető le. Utólag is nehéz megmondani, ki lepődött meg jobban a montpellier-i munkabemutatón, a nézők zavara volt-e nagyobb, amikor azzal szembesültek, hogy a „karmester” feléjük fordul, vagy az előadó, amikor a nézőtéren ülők különös metamorfózison átmenve, akarva-akaratlanul a zenekar muzsikusaivá alakultak.

Lamentálhatnánk azon, hogy fontos volt-e, hogy épp ezzel a darabbal, karmesterrel, zenekarral találkozott (a képernyőn keresztül, többéves eltolódással), vagy a koncepció, a kutatás végső fókusza szempontjából ez teljesen mindegy. Xavier Le Roy a kérdésre csak annyit mond: igen is, nem is. Beszédes a lakonikus tömörség.

A mozdulat és zene összefüggéseinek vizsgálata állt a 2008-as More movements für Lachermann fókuszában is, ezt követte a Tavaszi áldozat újragondolása. Míg a világot járta a szólóval, még csak ötlet szintjén sem merült föl benne, hogy kibővíti a darabot. Az új koncepció 2018-ban, a Velencei Biennálé felkérésére jött létre, ennek fókuszába az emberi kapcsolat és a szubjektivitás interpretációja került. A folyamatban a kész darabot elemeire bontotta, majd ezekből a régi és hozzájuk társított új elemekből jött létre az új kreáció, immár három előadóra. A főbb etapok a következők voltak: a darab újra és újra meghallgatása; annak a megfigyelése, melyik előadó milyen utat választott és azon hogyan halad végig; az előadó játékában az interpretációs cél azonosítása. Hogy ez alkotás vagy újraalkotás? Xavier Le Roy nem így definiál. Számára fontosabb az, hogy egy mű mit csinál, azaz hogyan működik, és mit vált ki, mint ezek a címkék.


Előadásfotók: Hervé Veronese. A képek forrása: Trafó

A Tavaszi áldozat Trafóba érkező, háromszereplős verziója mellett Xavier le Roy 2007-ben bemutatott szólója is repertoáron van. Ha tetszik, a két darab egymással párbeszédbe lép, ha tetszik, egymást kiegészítik. A koreográfus úgy fogalmaz, a három táncosra, Scarlet Yura, Salka Ardal-Rosengrenre és Eleanor Bauerre, Peter Böhm sound designerrel együtt készített előadás úgy alakítja át és kérdőjelezi meg a „karmester” pozícióját, szerepét, ahogy azt ő egyedül képtelen lenne. Megsokszorozza a szemszöget, ahogyan nézzük és átéljük azt a bonyolult viszonyrendszert, amelyben az előadó, alárendelődve a zene felvételének, a közönséget irányítja.

Az előadás adatlapja a Trafó honlapján itt található.

Szerző: Papp Tímea