Revizor: Kívülről sokáig úgy láttam, hogy a dramaturgoknak jellemzően kisebb mozgásterük van, mint amekkora a munkájuk jellege okán kívánatos lenne; engem ezért is lelkesített a formációtok. És most már talán láthatóbbak is a dramaturgok a színházi világban, mint tizenöt-húsz éve – többek között éppen nektek köszönhetően. Te hogyan látod mindezt?

A Kár, hogy rák című előadás szereplői: Váradi Gergely, Dobra Mara, Bartsch Kata, Szamosi Zsófi, Urbanovits Krisztina, Dankó István

Hárs Anna: Tényleg változott a dramaturg szerepe és ezzel együtt a megítélése is. Ma már inkább autonóm alkotónak tekintik, mint akár tíz-tizenöt évvel ezelőtt, amikor én kezdtem a pályát. Nem tudom, hogy ez mennyire van összefüggésben a PanoDráma létezésével, gyanítom, hogy inkább egy új generáció lépett színre, amelynek tagjaiban erősebb az önérvényesítés. Az, hogy nekem viszonylag nagy mozgásterem volt eddig, leginkább annak köszönhető, hogy jó emberekkel találkoztam, akik bíztak bennem, megkínáltak lehetőségekkel, tudtam nagyot harapni. Lengyel Annának is sokat köszönhetek. Épphogy diplomáztam, amikor az első verbatim módszerrel készült PanoDráma-előadás, a Szóról szóra előkészítése elkezdődött, abban már benne voltam. Anna, aki dramaturg volt – emellett fordító, tolmács, színházi katalizátor és társulatalapító színházcsináló – kereste azokat az embereket, akikkel ezt az utat együtt tudja járni. Nyilván ő volt ennek a vezéralakja, ő verbuválta a csapatot, a Szóról szóra alkotógárdájában már ott volt az a négy-öt ember, aki a későbbiekben szinte minden produkcióban benne volt. Nagyon izgalmas volt együtt felfedezni és gyakorlatban megismerni a verbatim színházcsinálás mibenlétét. Persze a munkánk nem volt előzmény nélkül való, számos dokumentumszínházi előadás készült már a világban. A működésünket tekintve egyfajta előképként tekintettünk a csodálatos Rimini Protokollra is, a társadalmi érzékenységüket és a háromszemélyes vezetőséget tekintve mindenképpen. Az, hogy a PanoDrámát három nő vezette, ahogy Anna mondta, triumfeminátus, ráadásul három dramaturg – Lengyel Anna, Garai Judit és én –, ez különleges felállás volt, ebben teljesen igazad van. Persze Anna volt a főfőnök, de szakmai kérdésekben nagyon demokratikusan hoztunk döntéseket.

R: Miért dolgozott ugyanazokkal az emberekkel, és miért éppen őket választotta?

HA: Anna számára fontos volt, hogy olyan emberekkel dolgozzon, akiket szakmailag és emberileg is nagyra becsül. Értelmes, érzékeny, önálló, nyitott és kíváncsi csapat. Érdekes, de nem véletlen egybeesés, hogy a Szóról szóra színészei közül azóta négyen is saját társulatot hoztak létre. A PanoDrámának a szó szoros értelmében nem volt társulata, de a projekteket létrehozó alkotóközösség magja mindig ugyanaz a pár ember volt. És itt valóban közösen hoztuk létre az előadásokat, a kutatómunkában ugyanúgy részt vettek a színészek, szerkesztették a saját szövegeiket, és dramaturg létemre nem egyszer keveredtem fel a színpadra én is, ez valahogy következett a közös munkából.

R: A legelső pillanatban egyértelmű volt, hogy a szöveggel mint színházi anyaggal hogyan dolgoztok? Vagy ez menet közben alakult ki?

HA: Az alapvetés egyértelmű volt: minden talált szöveget kizárólag szó szerint használhatunk; nem írunk, csak szerkesztünk. De azt, hogy praktikusan hogyan kell csinálni, a gyakorlatban tanultuk meg. A Szóról szóra témájával, a 2008-2009-es romák elleni támadássorozattal először egy nemzetközi verbatim workshop keretében kezdtünk foglalkozni, akkor még csak az internetről gyűjtött anyagokkal. Ez is tanulságos volt, de aztán amikor élesbe fordult a munka, kimentünk terepre. Vékony jégre léptünk: mások mellett a meggyilkolt emberek hozzátartozóival is találkoztunk, velük is interjúztunk. Belefuthattunk volna olyan helyzetekbe, amiket nem tudunk megoldani. Szerencsénk volt, illetve talán kellően óvatosak és szenzitívek is voltunk. Volt azonban egy, a későbbi projektek során is visszatérő probléma: amikor megjelentünk a zsákfalvakban a cigánysoron mi, fehér értelmiségiek, hogy segíteni szeretnénk, beszélni a problémáról, hiába próbáltuk világosan kommunikálni, hogy színházat csinálunk, arra számítottak, hogy amit elmondanak, az megjelenik a médiában – ez egyébként bele is került a Szóról szóra utolsó jelenetébe. Az interjúzás minden verbatim produkciónknak az alapja volt. Azon túl, hogy ez az anyaggyűjtés leghatékonyabb eszköze, azáltal, hogy találkoztunk ezekkel az emberekkel, személyes üggyé vált, hogy felhívjuk a figyelmet a helyzetükre, a történetükre, a színészek is máshonnan tudtak megszólalni. Számomra rendkívül izgalmas, ahogyan az interjúhelyzet legitimálja a kérdezést: kellő érzékenységgel szinte bármire rá lehet kérdezni. Beszélgettem már apagyilkos fiúval vagy végstádiumos tüdőrákos beteggel, egyikükkel sem kellett kerülgetni a témát. A legtöbb ember szeret magáról beszélni. Úgy általában sokkal többet kellene beszélgetnünk, mindenkinek jót tenne.

R: A továbbiakban hogyan jöttek a témák az évek során?

HA: Általában az élet hozta őket. Ezt az elsőt az Anna nevű élet, nagyon biztos volt benne, hogy erről akar előadást készíteni, persze nálunk nyitott kapukat döngetett. A Tanulni, tanulni, tanulni című produkció témáját az oktatási rendszer aktuális anomáliái adták. A sajóbábonyi ügy, amikor rasszista bűncselekmény elkövetésében találták bűnösnek azokat a cigányokat, akik gárdisták autójára támadtak, gyakorlatilag szembejött. Az előzetesbe került roma testvérek szüleivel már a Szóról szóra anyaggyűjtése során interjúztunk.

R: Hogyan változott az, ahogy odamentek, ahogy kérdeztek?

HA: Meg kellett tanulnunk szelektálni. A munkamódszerünk fontos eleme, hogy elindulunk egy úton, de azt már nem tudjuk, hova érkezünk. Kérdezünk, találkozunk, másvalakivel találkozunk, majd ő bemutat még valakinek, aki elkezd beszélni egy harmadik ügyről, ami hoppá, lehet, hogy sokkal érdekesebb, esetleg kapcsolódik valahogyan a témánkhoz.

Urbanovits Krisztina

Ahhoz, hogy tartsunk valahova, meg kell találnunk a fókuszt – talán ebben fejlődtünk a legtöbbet. Azt is meg kellett tanulnunk, hogy a cigányokra jellemző nyitottsággal és reflektálatlansággal szemben az értelmiségiek sokkal erősebben kontrollálják magukat beszéd közben, és gyanakvóbbak is: hogy mit is akarunk mi ezzel pontosan, és hol fog ez visszaütni. Az előadásba szánt szövegeket mindig visszaküldjük engedélyezésre és az interjúalanynak vétójoga van. Ha jól emlékszem, több mint tíz év alatt mindössze egyszer volt olyan, hogy valaki letiltotta volna a szövegét. Érdekes módon éppen azt a monológot, amit mi kevésbé tartottunk érdekesnek, viszont engedélyezett egy másikat, ami sokkal rosszabb fényt vetett rá. De jellemzően csak apró változtatásokat kérnek. Mivel ez beszélt nyelv, sok benne a rontás, nyelvtanilag hibás szerkezet, értelmetlennek ható fogalmazás, ez riasztóan hathat írásban, de ettől van életszaga, a verbatim előadásoknak éppen ez az egyik varázsa, és erről igyekszünk meggyőzni az interjúalanyokat is. Fontos, hogy ne vesszen el a megszólalás íze.

R: Ezen kívül mihez tartjátok magatokat?

HA: Azzal, hogy szerkesztjük a szövegeket, óhatatlanul manipuláljuk őket, de igyekeztünk mindig nagyon tisztességesek maradni. Nyilván csak az a szöveg marad, amit mi relevánsnak és színházi szempontból izgalmasnak tartunk, a sorrenden változtatunk, szövegeket kompilálunk úgy, hogy az előadás épüljön dramaturgiailag. Szakmai szempontokon túl morális szempontok is érvényesülnek, ezért nagyon szerencsés volt és hosszan működött ez a három dramaturgos felállás: vitás helyzetekben megkönnyítette a döntést. Olyan talán nem is volt, hogy hárman háromfélét mondtunk volna.

R: És tud jobb vagy rosszabb lenni egy szöveg, illetve aztán előadás a beszélők miatt?

HA: Egy értelmiségi interjúalany színházi értelemben sokkal kevésbé lesz érdekes, mint egy tőlünk nagyon különböző közegben élő ember, aki nagyon máshonnan fogalmaz, más nyelvi regisztert használ, mások a problémái. Sok cigány ember, akikkel találkoztunk, nagyon képszerűen beszélt, a felborult szórend, a csikorgó vagy a mi fülünknek szokatlan fogalmazás mind üdítően tud hatni. A sajóbányonyiakról szóló 174/B című előadásunkban megemelte a szöveget, hogy Melis László zenét szerzett hozzá, és a dialógusok egy része énekbeszédben hangzott el. Ez volt a legjobb előadásunk szerintem.

R: Szerintem is.

HA: Egy ügyvéd, aki a bábonyi cigányokat védte, mondta róluk azt, hogy van a nyelvhasználatukban egy vágyteljesítés. Igaznak tartják azt is, ami történt, meg azt is, amit szerettek volna, hogy történjen. Krizantémlelkű népnek hívja őket. Mi az előadásainkban nem feltétlenül az igazságot keressük. Nem vagyunk nyomozók, se oknyomozók, nem vagyunk a törvény jobb vagy bal keze, hanem egyszerűen csak színházat csinálunk. Felhívjuk a figyelmet valamire, amiről szerintünk beszélni kell. 

R: A Kár, hogy rák című munka, felteszem, más volt, mint minden korábbi.

HA: Anna a betegségét a nyilvánosság előtt élte, és egészen megdöbbentő módon élete utolsó négy évében, miközben a rákkal küzdött, teljesen kivirult. Korábban is nagyon vibráló, nagyon impulzív személyiség volt – hullámhegyekkel, hullámvölgyekkel –, de ez az utolsó időszak nagy repülés volt. Egy új világ tárult fel előtte, folyamatosan történt vele valami, ami izgalomban tartotta, küldetésének tartotta, hogy harcoljon a rák tabusítása ellen, lenyűgözte az orvostudomány: bízott abban, hogy olyan gyorsan fejlődik, hogy még történhet valami. Közben persze tudta, hogy a statisztikai adatok alapján nincs sok esélye, nagyon ritka és nagyon agresszív rákja volt. De úgy állt hozzá, hogy ha ennyi volt, ennyi volt, boldog életet élt, nincs hiányérzete. És színházat akart belőle csinálni. 

R: Volt olyan pillanatod a munka során, hogy inkább ne legyen ebből színházi előadás? 

HA: Nem. Dehogy. Korábban is készítettünk már hasonló témában PanoDráma-előadást: a Nincs sírás, nincs semmit a Hospice Alapítvány felkérésére. Soha nem fáztam ettől a témától, inkább nagyon izgalmasnak találom. Itt az volt az újdonság, hogy Anna fikciós darabot akart verbatim elemekkel. Nagyon akarta ezt az előadást. Sokat beszélt róla, de valójában nem bírt belekezdeni. Nyilván túlságosan személyes, és ettől túlságosan fontos volt neki. Azt akarta, hogy legyen ez egy nagyon vidám, zenés, táncos revü, egy felemelő előadás a rákról. De ez csak illúzió volt, ennek soha nem volt realitása. És jó, hogy az az előadás végül nem született meg. Amikor Anna meghalt, világos volt, hogy ezt akkor is meg kell csinálni. Egyébként meg is ígértette. Egyöntetűen úgy gondoltuk, hogy a fikciós anyag, ami készült, nem elég jó, de Anna halála valahogy hiteltelenítette is. Nem beszélhetünk úgy a betegségéről, mintha meggyógyult volna. Úgy döntöttünk, hogy a PanoDrámához híven verbatim előadást csinálunk, és vállaltan szóljon Annáról, és arról, hogyan állt bele ebbe a betegségbe, az egészet hogyan csinálta végig. Az ő bátorsága és tudatossága akár mintaadó is lehet. Persze attól még nem lesz senki Anna, ha megnézi, ez világos. De talán jó nézni, hogy van ilyen is, vagy így is lehet. És Anna volt annyira különleges személyiség, hogy nyugodtan szólhat róla egy előadás, és ha nem is úgy, ahogy Anna képzelte, de talán mégis készült egy felemelő előadás a rákról. 

Fotók: Simon Iringó. A képek forrása: Trafó

R: Mi volt a legnehezebb? 

HA: Nem akartunk emlékműsort csinálni, nem akartuk, hogy csak apropó legyen arra, hogy mi, akik ismertük és szerettük Annát, összejöjjünk és együtt sírjunk a Trafóban egy jó nagy utolsót. A cél, hogy egy önmagában is érvényes előadás legyen, olyan ember számára is izgalmas és érthető, aki azt sem tudja, ki az a Lengyel Anna.

R: Hülye kérdés, de azért megkérdezem: te léptél a helyébe a próbák során?

HA: Nem. Én megmaradtam a saját szerepemben. Ördög Tomi rendezi, amire egyébként még Anna kérte föl az első verziónál, mondván, ha bármi történne vele, akkor vegye át a rendezői feladatokat. Engem egyáltalán nem érdekel a rendezés. A rendezés mindig döntés. Engem jobban érdekelnek a lehetőségek. Sokkal jobban foglalkoztat, hogy mennyi minden lehet valamiből. Szívesen teszek ajánlatokat. Nincs késztetésem, hogy eldöntsem, ki mit nézzen.

R: Mi az, amit ebből a fajta társulati működésből dramaturgként szintetizálni lehet?

HA: Alapvetően hasznosnak érzem azt, amikor közösen gondolkozunk. A PanoDrámában föl nem merült, hogy kinek mikor lehet szólni, ez egy közös alkotási folyamat. A független produkcióban már ez az alaphang, kőszínházban változó. Rendkívül bosszant, amikor a munkámat végezve visszajelzést adok egy rendezőnek, aki kritikának veszi a megjegyzésem. Nem azért mondom, mert rosszul csinálja, hanem azért, mert gondolok valamit arról, amit csinálunk. Persze ahhoz sem árt némi érzékenység, hogy az ember tudja, mikor és hogyan lehet szólni. A Színművészetin még azt tanultam, hogy próba után, négyszemközt mondjam el a rendezőnek a megjegyzéseimet. Ez nehéz kérdés. Nem gondolom, hogy egy színészek előtt megfogalmazott probléma hiteltelenítené a rendezőt, de van, aki rosszul éli ezt meg. A színészt sem jó elbizonytalanítani. Viszont rossz azt nézni, amikor – szerintem – tévúton járunk, és próbálunk valamit még órákon keresztül. Sok tényező függvénye, hogy mikor szólalok meg, és nem is hozok mindig jó döntést. De a cél mindig közös: hogy jó legyen az előadás.

A Kár, hogy rák című előadás adatlapja a Trafó honlapján itt található.