Kevés filmes műfaj él meg annyi folytatást, mint a slasher horrorok. A felelőtlen tinédzsereket sorban daraboló maszkos gyilkosos filmek esetében még a bűvös tizedik rész átlépése sem szokatlan, az viszont annál inkább, ha nem válnak önismétlővé és teljesen unalmassá. A Sikoly-filmek eddig a kivételek sorába tartoztak.
Önmagában már az szokatlan, hogy a korábbi részeket végig egy ember, a nyolcvanas-kilencvenes évek ikonikus horrorrendezője, Wes Craven készítette, aki az 1996-os első filmmel ráadásul a mostanra népszerűbbé vált metahorrorok előfutárát is megalkotta. A siker titka ugyanis a műfaji keverékben rejlik, hiszen bár a Sikoly használja a tipikus horrorelemeket és karaktereket, egyszerre paródiáját is adja ezeknek, miközben folyamatosan megszólja a legtipikusabb megoldásokat. Ez egyrészt merész húzás, mivel kockázatos egy általunk is képviselt műfaj újabb darabját bemutatni és közben kritizálni, ám egyben helyzeti előnyt is biztosít a filmeknek. Nehezebben kritizálható egy alkotás, amely önmaga is rámutat hibáira, vagy éppen igyekszik szándékosan halmozni azokat.
Egy ponton túl azonban az önreflexió is unalmassá tud válni, így minden újabb film bemutatása idején újra adódott a kérdés, mennyi értelme van egy újabb Sikolyt készíteni. Craven mindeddig sikeresen vette az akadályokat, és bár az első film nyomába soha nem sikerült érnie, a leggyengébb folytatásaiban is volt valami, ami miatt érdemes volt azokat elkészíteni. Az utolsó film azonban 2011-ben készült, Craven pedig sajnos nincs már közöttünk, így a most bemutatott ötödik rész az első olyan film a szériából, melyet nem ő rendezett. Az új alkotók, Matt Bettinelli Olpin és Tyler Gillett már rendeztek hasonló horror-vígjáték hibridet: a 2018-as Aki bújt sokaknak okozott kellemes meglepetést, így a lehetőség ismét megvolt rá, hogy egy méltó folytatás szülessen.
 Jelenetek a filmből |
Az új film főhőse egy újabb generáció tagja, Sam (Melissa Barrera), aki gyerekkora, illetve az eredeti gyilkosságok helyszínére, Woodsboróba kényszerül visszatérni, miután húgát, Tarát (Jenna Ortega) megtámadja egy újabb Sikoly maszkos gyilkos. A film egy ideig el is szalad a lány szálával, ám nem kell sokáig nélkülöznünk a korábbi főhősöket, Sidney-t (Neve Campbell), a riporternő Gale-t (Courteney Cox) és a mostanra nyugdíjazott rendőr Dewey-t (David Arquette) sem. Jelenlétük egyből alá is húzza, hogy nem kell hatalmas újításokra számítani, a készítők által kitűzött cél csupán egy az eredeti filmek rajongóinak kedvező folytatás bemutatása, minimálisan a jelen korunkra szabva azt.
A Sikoly legfőbb vonzereje ugyanis soha nem a könnyen kiszámítható történetében, vagy az ideig-óráig elnézegethető, de annyira nem változatos halálnemekben rejlett. Minden részben úgy voltak képesek ezeket a műfaj más filmjeiben is ezerszer látott elemeket prezentálni, hogy közben jogos kritikát fogalmaztak meg azok közhelyes mivoltáról, végig a nézőkkel együtt nevetve rajtuk.
 |
Az új film is hasonló módon épül fel, az első percekben egyből tisztázzák számunkra, hogy az elmúlt tíz évben nem csak a technológia változott. A mai fiatalok már másfajta, szerzőibb horrorokért rajonganak, a Sikoly-féle, a film világában Döfés címmel létező filmsorozatok meghaladták korukat, valami újra lenne szükség, vagy jobb híján a régi újracsomagolására. Ez történik ebben a filmben is, amit a szériában már megszokott tudálékos filmrajongó karakter – itt stílusosan egy Jordan Peele- és Ari Aster-rajongó lány, Mindy (Jasmin Savoy Brown) – kontextusba is helyez, azaz a nézőkhöz kiszólva gyorsan el is magyarázza előre, mit fogunk majd látni, és mik lehetnek azok az elvárások, amelyeket a jelen film vagy megerősít, vagy megcáfol.
A műfaji játék ezen a ponton a korábbi részekhez hasonlóan jól működik, bár tény, hogy mostanra kiismerhetőbbek lettek azok a trükkök, amik a kilencvenes években még újszerűnek hatottak. A jelenetekben gyakran megjósolható, ki lesz a következő áldozat, és az elkövető kiléte is hamar megfejthető, de ezt már megszoktuk. Az új rész ennek ellenére is működik, mert minden, ami a korábbi részekből jó volt, most is jelen van. A halálnemek érezhetően durvábbak lettek, igazodva korunk igényeihez – egyben görbe tükröt is állítva eléjük -, a karakterek többsége most is egysíkú, mindenki egy-egy alaptípust képvisel, melyek szintén a modern horror mára klisévé vált megoldásaihoz kapcsolódnak – lehet következtetni, mik az új túlélési szabályai a műfajnak. Minden ismerős, nem túl eredeti, de szerethető.
 A képek forrása: MAFAB |
A nosztalgiára építő jelenetek néha mégis túlhasználtak, az élmény így változó, egy jó pillanatban használt zene az eredeti filmekből működik, de az egészen konkrét korábbi filmes eseményre épülő csattanók kizökkenthetik a nézőt, ha nem régi követője a filmeknek. Ez láthatóan célja is volt a készítőknek, és határozottan állást is foglalnak az új film létjogosultságát és újítási lehetőségeit nézve, de elismerni ezeket és reflektálni rájuk még önmagában nem jelenti, hogy ne lennének fantáziátlanok.
A film igazi erejét ezúttal meglepő módon a karakterek adják. A visszatérő szereplők kivétel nélkül jól illeszkednek a történetbe, különösen Arquette alakításában a megviselt, a korábbi gyilkosságok okozta traumákat minden rezdülésében hordozó ex-seriff, de a fiatal áldozat- és főhősjelölteket is hagyják érvényesülni. Talán egyedül a főszerepben gyengébben játszó Barrera lóg ki, míg a húgát alakító Jenna Ortega ironikus módon sokkal ideálisabb tini karakter.
Az új Sikoly teljesíti, amit vállal, ám annál se többet, se kevesebbet. Új nézőként már talán nehéz – vagy inkább felesleges – becsatlakozni, mert nem kapunk a műfajt ismét megújító történetet, inkább a már bevált utat járják tovább. Nem szabadna azonban nem elismerni, hogy a mostani egy sokadik folytatás egy kimerített témában, így korábbi műfajtársai arra utalnának, hogy a szórakoztató szintet sem kéne megütnie. A széria új darabja ennek fényében jobb teljesítménynek mondható, és bár közel sem tökéletes folytatás, mégis kellemes mozi marad.