Kétségtelen, hogy az iráni Asghar Farhadi a 21. század kiemelkedő filmes alakja, az ún. „morality-play” nagymestere. A világ először 2011-ben figyelt fel igazán rendezői és írói kvalitásaira: a Nader és Simin – Egy elválás története a legjobb nemzetközi filmnek járó Oscart zsebelte be.
Az áttörés után két-három évente váltották egymást az olyan húsbavágó kamaradrámák, mint A múlt, amely szintén egy válás apropóján szegezi székhez nézőjét, vagy a klasszikus Az ügynök halála színpadi adaptálása köré szőtt, a szexuális abúzus feldolgozását tematizáló Az ügyfél. A spanyolországi rendezői debütálás (Mindenki tudja) után A hőssel Farhadi ezúttal visszatért perzsa gyökereihez, hogy újabb erkölcsi tanmesével jelentkezzen be a második iráni aranyszoborért.
Ugyan filmjeinek kontextusa változó, a kérdésfelvetésében könnyen megfigyelhető a történet vázát adó séma: adott egy főhős, akinek alapvetően egyenes jellemét fokozatosan kezdi ki környezete, melynek hatására belső morális iránytűje először csak inogni kezd, később pedig egyre inkább kileng. Igyekszik menteni a menthetőt, mégis minden döntésével egyre súlyosabb ellentmondásokba keveredik annak ellenére, hogy füllentései, titkai elsőre teljesen ártalmatlannak tűnnek. Innentől folyamatosan tornyosulnak a protagonista előtti próbatételek, végérvényesen megkérdőjelezve mind a világba, mind a magasabb erkölcsi minőségbe (és nem mellesleg saját magába) vetett hitét.
 Jelenetek a filmből |
Ez A hősben sincs másként: Rahim (Amir Jadidi) két napra kimenőt kap a börtönből, ahová azért került, mert nem tudta egy családtagjának visszafizetni jelentős adósságát. Újdonsült barátnője révén felcsillan a remény a szabadulásra, hiszen Farkhondeh (Sahar Goldoust) talál egy táskát 17 aranyérmével, amely lefedi a tartozás felét. Rahim fel is ajánlja a pénzt Bahramnak (Mohsen Tanabandeh), ám rövidesen meggondolja magát és inkább szeretne mindent visszajuttatni jogos tulajdonosának.
Nagylelkű cselekedetét felkapja a média, ami által megnyílhat a lehetőség a szabadulásra, azonban a történet részleteiben ellentmondások merülnek fel, így aláásva annak hitelességét. Rahim órák leforgása alatt válik hétköznapi hősből szavahihetetlen szenzációhajhásszá, aki csak önnön érdekéből láttatja magát jóságosnak. A kérdés az, hogy képes-e megvédeni becsületét és bizonyítani tettének valósságát.
Az előbbiekben taglalt történet tökéletesen passzol a felvázolt, Farhadi-féle narratív szerkesztésmódhoz. A klasszikus értelemben vett bonyodalom (hiszen A hős színpadon is működne) abból adódik, hogy Rahim ugyan tényleg vissza szeretné adni a talált pénzt, viszont az információt, hogy a táskát valójában nem ő, hanem barátnője találta meg, csak a börtön igazgatójával közli; a tévés riportban (részben az igazgató hatására) ugyanakkor már lelkesen mutatja annak pontos helyét.
Azért érdemes ezt a kisebb példát kiemelni, mivel gyakorlatilag a film az ilyen fajsúlyú eseményekből építi fel a konfliktust. Ennek a nagymestere Farhadi: rámutatni arra, hogy a gyakorlatban hogyan csinálunk a bolhából elefántot. Nem égbekiáltó sunyiságokról, rosszindulatú hazugságokról van szó, ám az apró lépések láncreakciót indítanak el, váratlan módokon kikezdve a főhős morális döntéseit. Ha van tételmondata Farhadi filmjeinek, akkor az az, hogy minden apró ballépés, jól-rosszul meghozott ítélet és cselekedet következményei visszaszállnak ránk, hogy aztán kamatostul behajtsák jussukat sorsunkon.
Az életünk feletti kontroll illúziójáról rántja le a leplet: miközben abban a hitben élünk, hogy a nagy döntéseket mi hozzuk, életünk szinte öntudatlan, elsőre jelentéktelennek tűnő komponensek komplex összessége. Az ilyen sztorik megírásában jeleskedik az iráni rendező, mely elbeszélésmódot mind A múltban, mind a Nader és Simin – Egy elválás történetében szinte tökélyre fejlesztett, ám A hős esetében valahogy éppen ezt a hatást előidéző feszes forgatókönyv és kiegyensúlyozott karaktervezetés hiányzik igazán. Főként az utóbbi aspektus nyomja rá a bélyegét az összképre, hiszen Rahim jellemén keresztül kellene átélnünk a történet esszenciájául szolgáló tanulságot, továbbá a film utolsó snittjeire beteljesülő katarzist. A probléma az, hogy Rahimhoz és ügyéhez a film előrehaladtával egyre kevésbé tud kapcsolódni a néző, holott ennek az ellenkezője hordozza magában egy újabb szerzői mestermunka potenciálját.
 |
Félreértés ne essék, nem arról van szó, hogy a főszereplővel muszáj lenne azonosulni vagy megvetni, hiszen éppen abból adódik az ilyen alkotások ereje, hogy gondosan árnyalják a szereplők jellemét. A gond azzal van, hogy a bármilyen előjelű viszonyulást fokozatosan felváltja a közöny: a főhős a maga semlegességével sodródik az eseményekkel anélkül, hogy lenne jól felépített háttere, alaposan körülhatárolt személyisége. Pedig A hős két karaktert rendel Rahimhoz: a rejtélyes új barátnőjét, továbbá beszédhibával küzdő fiát, ám egyik mellékszálba sem fektet különösebb energiát. Nem világos, hogy Farkhondeh miért szereti ennyire Rahimot, de az apa és fiú közötti különleges kapcsolatot is nehéz átérezni, főleg úgy, hogy A hős tetőpontját egy olyan jelenetben éri el, amely a köztük lévő bensőséges köteléken áll vagy bukik.
Végső soron nem derül ki igazán, hogy Rahim milyen ember, mit miért tesz, mit miért tart fontosnak. A körvonalak megvannak, de a legtöbb esetben tényleges tartalmuk hiányos. Emellett a forgatókönyvben is akadnak furcsaságok, például annak a tévésnek az attitűdje, aki inkább oknyomozó újságíróként viselkedve kétséget kizáró bizonyítékokat és nyilatkozatokat akar a sztori hitelességét illetően. Sőt, a későbbiekben már-már nyomozóként szembesíti Rahimékat a történet legapróbb részleteinek ellentmondásaival.
 A képek forrása: MAFAB |
A hősben van szándék arra vonatkozóan is, hogy az idealizált hős mítoszát vetítse rá a 21. század viszonylataira, mely – minden egyéb negatívum ellenére – célt is ér: a hős fogalma a posztmodern korban teljesen relativizálódik, az egyértelműen helyes viselkedés is képes olyan kontextusba kerülni, ahol nem több, mint egyszerű szemfényvesztés, megvezetés. Farhadi kiválóan ragadja meg a jelenséget, amely általánosnak mondható nap mint nap: tegnap még példamutató állampolgár, ma közönséges csaló. Tegnap érdemes művész, ma megélhetési kontár. Ez a kor gyorsan emel magasra, majd kétszer olyan gyorsan képes a mélybe taszítani tekintet és válogatás nélkül.
Nem mondhatjuk, hogy a mozi útravaló nélkül engedné el nézőjét, hiszen rengeteg fontos és érvényes témával készteti gondolkodásra. A hős igazából Farhadi előző filmjeinek relációjában teljesít igazán alul, mivel önmagában ajánlásra is érdemes lehet. Kritikám keserűsége inkább annak szól, hogy tudom, ennél messze többre képes az iráni rendező, ha igazán elemében van.