Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

A SZÍNHÁZ: MESTERSÉG

Beszélgetés Alexis Michalikkal
2022. jan. 7.
Sikerről, közösségi alkotásról, avignoni tapasztalatokról és a nagy példaképekről mesélt Párizsban napjaink egyik legismertebb francia színházi alkotója, akinek Edmond című darabját Debrecenben mutatták be először Magyarországon. HORVÁTH PATRÍCIA INTERJÚJA.

Revizor: A Cyranóról nyilatkozva azt mondta egyszer, hogy Franciaországban nem szeretik a sikeres embereket, sokkal inkább az antihősökért rajonganak. Ön viszont sikeres ember.

Alexis Michalik: Igen, és ez kicsit megijeszt. Ugyanakkor egy olyan színházat képviselek, amelyik a társulatot és a színészeket helyezi előtérbe. Az emberek tudják, hogy ha az én nevem szerepel is a plakátokon, nagyszerű színészeket és egy közösségi, egalitárius és nagyon is baloldali dolgot fognak látni. Valami olyat, ahol az emberek együttműködnek, ahol nincsen egó vagy küzdelem. Az benne az igazán szép, hogy mindezt magánszínházi közegben hoztam létre, ami az erős hierarchiájáról volt idáig ismert. Sohasem azért hoztam létre egy előadást, hogy pénzt keressek vele. Az ember nem azért ír, vagy csinál színházat, se itt, se máshol, hogy meggazdagodjon belőle. Csak úgy jött az egész magától: az, hogy történeteket fogok mesélni, felpörgetem őket, hogy az embereket magammal ragadjam.


Alexis Michalik. Fotó: Mary Brown

R: Egy életrajzában francia-brit rendezőként szerepel. Így is tekint magára?

AM: Európainak tartom magam, de nem tagadhatom, hogy a színházamnak van angolszász része is, mert valahol félúton van az angolszász történetmesélés és a francia, azaz nagyon is párizsi kultúra között. Sokat írok Párizsról és a párizsi életről. És a színházról. Meg a színházról a színházban. 

R: Milyen nyelven beszéltek otthon? Az édesapja lengyel.

AM: Nem, apám csak lengyel származású, a nagyapám volt lengyel. Franciául beszéltünk, az édesanyámmal és az ő angol családjával pedig angolul. Ilyen ez, amikor valakinek „két kultúrájú agya” van – mindkettőhöz ragaszkodik. Mégis inkább francia vagyok, mint angol. Franciául írok például; angolul ugyanez nehezemre esik.

R: A színház és a művészetek iránti szeretetét a családjától kapta?

AM: Tőlük mindenekelőtt sok kíváncsiságot kaptam. A szüleim kötődtek a művészethez. Édesapám festő, édesanyám fordító. Kicsit bohém, párizsi középosztálybeli, intellektuális élet volt ez. Nagyon jó ízlésük volt, vittek minket színházba, múzeumba, könyvtárba. Nem volt tévénk, és így nagyon korán beleszerettem a színházba: színész akartam lenni. Jól éreztem magam a színpadon. Nagyon tetszett a stressz, amit egy előadás és a közönség kivált belőlem. Szerencsém volt, korán elkezdhettem dolgozni: 18 évesen már Rómeót játszottam Irina Brooknál, ahol közelről beleláthattam a rendezés folyamatába. Húszévesen elkészítettem az első előadásomat.

R: A kettő között azért még sikeres felvételit tett a Színművészeti Akadémiára, ám végül nem kezdte el.

AM: Franciaországban nagyszerű kulturális életünk van, ahol a „klasszikus” út mellett sok más módon el lehet indulni. Egy egész színházi gazdaság létezik Párizsban, Avignonban is: nem csak egyféleképpen lehet boldogulni. Soha nem bántam meg, hogy nem végeztem Színművészetit, mert nem a Comédie Française-ről álmodtam. Egyébként sem terveztem, hogy rendező leszek, vagy színdarabokat írok majd. Színházi értelemben Avignonban nőttem fel, az Off-on. Nagyon fiatalok voltunk, amikor megcsináltuk az első előadásomat, a Figaro házasságát. Nem igazán tudtunk sem énekelni, sem táncolni, kicsit bolond volt az egész, de az én csapatom volt, a barátaim a gimnáziumból. Szóval itt volt ez az előadás, ami minden ügyetlenségünkkel együtt kicsit hajazott a Broadway-re. És akkor valaki felvetette: miért ne vinnénk el Avignonba? 22 éves voltam, és elindultunk, miközben azt sem tudtuk, hogy mi az! Mentünk, az utcán szórólapoztunk, jöttek a nézők, és én azt gondoltam: hát ennyi lenne az egész? Csak hozok egy előadást, és máris meg tudok élni belőle? Ezután minden évben visszatértem, mára már tizenöt kiadáson is túl vagyok. 

michalik porteur
Jelenet a Porteur d’histoire című előadásból. Fotó: Alejandro Guerreio

R: A karrierje mintha két részre osztódna: a klasszikusok után jöttek a saját művek.

AM: Igen, így van. A Porteur d’histoire (A történethordozó), az első darabom, egy véletlen folytán született. Én tényleg abban éltem, hogy újragondolt klasszikusokat fogok készíteni, mert soha nem hittem volna, hogy az embereket jobban érdekelheti egy ismeretlen, kortárs szerző, mint Shakespeare. De egy nap megkérdezte Benjamin Belcours barátom, aki azóta a producerem lett, hogy be tudnék-e ugrani egy rövid kortárs darabbal egy fesztiválra, mert kiesett az egyik szerző. Elvállaltam, és megírtam a darab első felét.

R: Már megvolt a történet?

AM: Igen, bár akkor még nem volt elképzelésem a formáját illetően. Kerestem öt színészt, és elmeséltem nekik a történetet. Azt pontosan tudtam, hogy miről fog szólni, de nem asztalnál ülve akartam megírni, hanem próba közben, a munka folyamatában terveztem lejegyezni.  Így készült el az ötven perces változat. Úgy volt, hogy háromszor játsszuk majd el egy kis színházban. Aztán amikor sok visszajelzés érkezett arról, hogy mennyire jó volt, és hogy meg kellene csinálni a hosszú verziót is, elkészítettük, majd 2011-ben elmentünk vele Avignonba. És ez a kis előadás, amit a semmiből hoztunk létre, mesés pályát futott be. Először egy párizsi kisszínházban hat teltházas hetet csinált. Majd átvittük egy magánszínházba, ahol hétszázszor ment le három év alatt! És azóta is műsoron van: 2500 előadáson is túl jár a francia nyelvterületen.

R: És azóta már csak saját darabokkal dolgozik…

AM: Igen, mert az eset után rájöttem, hogy ez is érdekelheti az embereket. Szóval gondoltam, csinálok még egyet, aztán mivel ez a másik, az illuzionistákról szóló is jól működött, jött az Edmond. És most itt vagyunk, és én még mindig rendezek.

R: Párizsban, a ma látott Producerek után beszélgetünk, ami kivétel, hiszen Mel Brooks írta. Ön viszont engedélyt kapott arra, hogy saját koncepció szerint rendezhesse meg.

AM: Mindig arról álmodtam, hogy zenés darabot rendezhessek. Egy igazi musicalt, és ez az Edmond sikere után vált lehetségessé. És igen, ebben meg kellett egyezni az amerikaiakkal, de végül sikerült, mert Mel Brooks azt mondta, hogy érti, miben más az én koncepcióm azzal, hogy csapatmunkában szeretném létrehozni a produkciót, sztárok nélkül. 

michalik producerek
Jelenet a Producerek című előadásból. Fotó: Alessandro Pinna

R: Általában így dolgozik: csapatban, húzónevek nélkül.

AM: Igen, pedig a Porteur d’histoire esetében még nem gondoltuk, hogy ez működni fog. Szerettük az előadásunkat, de sose hittük volna, hogy magánszínházi siker lesz, hiszen eddig a magánszínházakban minden a sztárokról szólt, mert velük lehetett megtölteni a termet. Csakhogy nekünk ez sikerült nagy nevek nélkül is. 

R: Minden előadásán ott hagyja a kézjegyeit: minden gurul, nincs kulissza, van viszont szőnyeg.

AM: Szeretem a szőnyegeket, ez egy kis tisztelgés Brook előtt. A nézők tudják, hogy lesznek ismerős dolgok: a kissé csupasz színpadképek, az, hogy a színpad egyszer csak kiürül. Látni fogják a színészek átöltözéseit, a nyílt színi változásokat, hogy a színészek több szerepet is játszanak. Szerintem az az igazi varázslat, amikor látjuk a trükköt, és az ennek ellenére magával ragad.

R: Gyakran említi Brookot és Mnouchkine-t, mint akik nagy hatással voltak önre. Ismeri őket, dolgozott velük?

AM: A szüleim elvittek az előadásaikra. Peter Brook színházában volt valami nagyon kifinomult, ugyanakkor nagyon emberi egyszerűség. Legtöbbször, amikor valami ennyire letisztult, akkor rideg is. Brook ezzel szemben azonnal melegséget teremt egy szőnyeggel, apró kellékekkel. Arra tanított, hogy néha a legegyszerűbb megoldás a legjobb, és hogy a közönség nem érez együtt egy előadással csak azért, mert hatalmas díszlete van. Ariane Mnouchkine-nál a társulat ereje érintett meg, a nagy eposzok, a megkoreografált díszletváltások, amiket a színészek végeznek, és az, hogy a zene mennyire jelenlévő mindig. Simon McBurney is mindig lenyűgöz, meg a quebeci-libanoni szerző, Wajdi Mouawad, akinek az első darabjai után döntöttem el, hogy színházi szerző leszek, mert meggyőzött róla, hogy lehet ma is úgy írni, mint Shakespeare. Amit én tettem hozzá ezekhez a hatásokhoz, az az, hogy kijártam az Avignon Off iskoláját. Ott tanultam meg, hogy a cél mindig az, hogy megtöltsük a nézőteret. És ehhez Avignonban az egyetlen megoldás, ha az emberek visszajönnek, és elmondják másoknak is, hogy jöjjenek: akkor teltház lesz. Avignon tanított meg arra is, hogy legyen egyszerű a díszlet a turnék miatt, meg hogy akár tizenöt perc alatt át lehessen állni két előadás között. És ott van még az is, hogy nem kerülhet túl sokba, nem lehet tele sztárokkal, nem lehetnek túl sokan a színpadon. És ezek mind beépültek abba, ahogy létrehozom az előadásaimat.

R: Igaz ez az írásra is? 

AM: Amikor írok, nem fogom vissza magam, igyekszem a lehető legőrültebb történetet leírni. A színpadra állítás kérdéseit utólag teszem fel magamnak. Avignonban értettem meg azt is, hogy azért kell két óránál rövidebb előadást készíteni, mert a ritmus a legfontosabb. Megszoktuk, hogy sorozatokat, filmeket nézünk, és ezeknek nagyon gyors a tempója. Ha ezekhez képest a színházad unalmas, elveszíted a fiatal nézőket. Így a magánszínházi világ meg az Avignon Off szabályrendszerére épülve, valamint az államilag finanszírozott színházi világ nagy rendezőinek műveiből inspirálódva jött létre a saját, népszínházi történetet mesélő nyelvezetem, nem feledve, hogy a színészek akkor a legboldogabbak, ha játszhatnak. 

michalik edmond
Jelenet az Edmond című előadásból. Fotó: Alejandro Guerreio

R: Miközben minden előadását áthatja egalitárius világszemlélete is. Az Edmond Monsieur Honoré-ja színes bőrű csakúgy, mint az Illuzionisták körének főszereplője, illetve Laurent a nemrégiben megjelent regényében. Vagy ott a Szerelmi történet meleg párja.

AM: Igen, de nem csinálok politikai színházat. Nincs vele semmi bajom, de úgy gondolom, hogy egy már bejáratott közönséghez beszél, azokat szólítja meg, akik amúgy is egyetértenek vele, tehát nem eredményez szemléletváltást. Pedig mi más hozhatna változást, mint egy történet, amit átérzünk. A Szerelmi történetben nem beszélek direktben a homoszexualitásról, csak ott van a történetben, és ezért valódi empátiával tekintünk a két nőre. Volt egy meleg nézőm, aki előadás után megvárt az édesapjával, és elmesélte, hogy az apja, aki volt kint tüntetni a homoszexuálisok házasságok ellen, miután látta a darabot, azt mondta neki: „Mennyire hülye voltam!” 

R: Tartott valaha attól, hogy az ún. magas színházművészet kiveti magából?

AM: Nem, mert én magamat leginkább a francia népszínház alkotóinak sorába tartozónak érzem, és nem értékelem túl azt, amit csinálok. Engem semmi sem tesz boldogabbá, mint amikor azt látom, hogy egy nézőtér tele van. Mennyire gyönyörű látni ezt a sok embert, akik két órán át együtt fognak áldozni! És ez megér minden kitüntetést. A siker jön és megy, ez így van rendjén. Ha egy napon elmúlik, ezek az előadások akkor is tíz éven keresztül műsoron voltak, látta őket sok néző, és remélem, inspirálólag hatnak majd a fiatalokra, a színház jövőbeli nagyjaira, ahogyan rám is hatottak a Brook-ok, Mnouchkine-ok… A színház valójában mesterség, amit az ember nem az egyetemen tanul meg, hanem a színpadon.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek