Nádasdy Ádám: A csökkenő költőiség. Tanulmányok, beszélgetések Shakespeare és Dante fordításáról
2022.02.14.

Ahol a szolgálat nemes feladatára gondolna az ember (hogy újra van jó minőségű, aktuális Shakespeare-ünk, Danténk), ott Nádasdy a szolgáltatásra fordítja a szót, sőt ami a színműveket illeti, egyenesen a színházak kiszolgálására. RADNÓTI SÁNDOR ÍRÁSA.

Harold Bloom, talán a legnagyobb olvasó az irodalomtudósok között, A nyugati kánon című könyvében azt írja, hogy annak középpontjában Shakespeare áll, s csak egyetlen nevet tud még említeni, aki hozzá mérhető lenne, s aki ezért a kánon másik centruma: Dantét. 

Nádasdy Ádám új Shakespeare-korpuszt adott a kezünkbe (tizenhárom drámát fordított le, köztük a legjelentősebbeket), s új magyar Isteni Színjátékot. Patetikusan tehát azt lehetne mondani, hogy nagy hazafias tettet hajtott végre, ám Nádasdy modora az ilyesmitől távol áll, inkább batetikusnak mondanám. Ő maga is többször említi a batosz görög elnevezésű, de nem klasszikus retorikai fogását, ami azt jelenti, hogy ahol a pátosz fokozódását, climaxát várnánk, ott meglepő törést, anticlimaxot találunk, a fentebb stíl helyett egy sokkal alacsonyabb stiláris regiszterben való folytatást.

Ahol a szolgálat nemes feladatára gondolna az ember (hogy újra van jó minőségű, aktuális Shakespeare-ünk, Danténk), ott Nádasdy a szolgáltatásra fordítja a szót, sőt ami a színműveket illeti, egyenesen a színházak kiszolgálására. S mivel a batosz a humor forrása, Nádasdy beszélgetései, tanulmányai fordításairól – különösen a Shakespeare-ekről – igen mulatságosak, szórakoztatóak.

Az alacsonyabb, hétköznapibb stiláris regiszterben csökken a költőiség. Ám ez már nem retorikai kérdés, hanem Nádasdy ars translationisa, aki sem a drámát, sem az elbeszélő művet nem tekinti első sorban költeménynek, s a fordítás fő feladatának a lehető tartalmi hűséget, formai döntések sorát látja, és semmiképpen sem a poétikus megemelést, a szépség kultuszát. Ezzel ellentétbe kerül a Nyugat fordítói eszményével, Rába György szavaival a szép hűtlenekkel. 

De hát nem történik-e valami hasonló nemcsak a fordítás-eszmény, hanem a költészet-eszmény változásában is? A maga korában elfogadjuk, hogy valaki „egy arra ringó / könnyücske hintó / mélyébe lebben / s tovább robog kacér mosollyal ebben”, de beszámítjuk, hogy ez a vers nem ma született, s ha mai költőtől olvasunk ilyesmit, idétlennek, vagy legalábbis az időben eltévedtnek találjuk. Ez a beszámításos olvasás vagy hallgatás azonban nem működik a színielőadásban, amely mindig ma születik, s kevésbé működik általában is a fordítás esetében, hiszen minden mű egykor ma született.

Azaz legyünk óvatosabbak. Valamiféle beszámítást – muzealitást – színházi előadások esetében is el lehet képzelni. Nádasdy megengedi, hogy a nyelvi zenének – angolban a Shakespeare-zenének, magyarban az Arany-, Babits-, Mészöly [Dezső]-zenének – a szépségét élvezzük, s ezt nevezi koncertszerű színháznak. Ám ő a színházszerűre törekszik.

Egy másik kézenfekvő megfontolást viszont – polemikus helyzetben – mintha figyelmen kívül hagyna. Azt írja: „…a fordítás… alázatos és másodlagos dolog. Bármilyen szép és közkedvelt, az idő eljár fölötte, nem szabad a klasszicitásnak arra a polcára ülnie, mely csak az eredetit illeti meg.” Ez általában igaz lehet, de éppolyan igaz, hogy vannak olyan fordítások, amelyek klasszikusok. Például azért, mert sarkalatos szerepük van a nemzeti nyelv megteremtésében. Vagy azért, mert Arany Hamletjéről van szó. Ez nem jelentheti az új fordítások tilalmát, már csak azért sem, mert a klasszikus fordítás a saját polcán ül, s nem az eredeti mű helyén. 

(Mondják, hogy a franciák Racine Phaedrájának ezt a sorát tartják a legszebb francia verssornak: „La fille de Minos et de Pasiphaé.” Nekem is van jelöltem erre a magyar költészetben, méghozzá Arany Hamletjéből: „Oh, irgalomnak minden angyali / S ti égi szolgák, most őrizzetek!”)

Arany egyes Shakespeare-fordításainak klasszikus – tehát nem színházi – értelemben vett aktualitását az is igazolja, hogy milyen sokat és milyen érdekesen foglalkozik velük Nádasdy. Hogy a versengés velük, példaként és ellenpéldaként való kijelölésük, hatásuk találó hasonlatokkal való megvilágítása, színpadi alkalmatlanságuk leszögezése még mindig időszerű.

Mind közül kiemelkedik a Szentivánéji álom mesterembereinek megvilágító értelmezése. Arany fordítása „a mestereket falusi magyar környezetbe helyezte, parasztokként ábrázolja, akik az uraság lakodalmára készülnek a maguk írta spektákulummal… Shakespeare alakjai viszont városi polgárok… Nem az a mulatságos bennük, hogy teljesen műveletlenek, hanem az, hogy félműveltek.” Arany talán rákényszerült erre a megoldásra, mivel korában nem volt magyar nyelvű polgárság. Mesterember-nevei jobbágynevek, s akkor mód nyílik a névadások összehasonlítására, ahol Peter Quince (Aranynál Vackor) Nádasdy-féle elnevezése (Tetőfi Péter) már-már túl jó. A mesterek parasztokká való deklasszálása metrikai következményekkel is jár, jambusok helyett hangsúlyos versekben beszélnek, ami viszont a tündérek világához hasonítja őket. Nemcsak osztályt váltanak, hanem mesealakokká is válnak. Shakespeare sok mindenről harangozni halló, de mindent félrehalló kispolgárai ezzel szemben „önérzetesek, mint minden polgár”. Nádasdyt P. Howard mesterembereire emlékeztetik: „a konfliskocsisra a Szaharában, Kratochwill kárpitosra, Vanek úrra”.

Mint az utolsó mondatból is látható, szerzőnk nem vádolható elfogultsággal. Talán még a régi mondás is fölmerülhet, hogy senki sem hős az inasa (fordítója) előtt. Nádasdy részletesen ismertet egy nem túl fergeteges bohóctréfát és annak fordítási problémáit a Rómeó és Júliából, amelyet minden előadásból elhagytak. Amikor beavat bennünket fordítási dilemmáiba, sokszor beszél Shakespeare jelentős és jelentéktelen, tartalmas és üres sorairól.

Nádasdy könyve komoly hozzájárulás a fordításelméleti és verstani irodalomhoz is, továbbá okadatolt gyakorlati-fordítói öndokumentáció. De ezt a komolyságot – miközben kétség nem fér hozzá, s a mögötte álló fordítói teljesítmény hitelesíti – a batosz fűszerezi: paródiával, alacsonyabb stílusregiszterbe tartozó hasonlatokkal, a feszt és pöft fesztelenül megzuhantató személyességgel, öniróniával, s mindenekelőtt – kisképűséggel.