Isaac Asimov klasszikus regénysorozatát okkal nem kísérelték meg teljes valójában filmre adaptálni, ugyanis a legtöbbek szerint az képtelenség lenne. A történet hagyományos filmes narratívák felől nézve kevésbé mozgalmas, cselekménye pedig évszázadokat ölel fel. Az Alapítvány ugyanis az ellentétek regénye, nagyrészt cserélődő karaktereinek párbeszédein és elmélkedésein keresztül formálódó epikus történet, mely talán kisköltségvetésű filmdráma formájában tudna leghitelesebben vászonra kerülni – a science-fiction világ viszont megköveteli a stúdiófilmes bánásmódot. Az Apple sorozatának készítői, David S. Goyer és Josh Friedman végül a könnyebb utat választották, és megtartva a könyv alapfelvetését az első részt követően szinte minden téren elszakadtak a mű lényegi vonatkozásaitól. Történetükben az Asimovra jellemző értékek és társadalmi-filozófiai kérdések ritkán jelennek meg, helyette a könyvek lapjain is felbukkanó, de soha nem meghatározó fontosságú háborúk válnak hangsúlyossá.
Az alaptörténet szerint létezik egy galaktikus Birodalom és az uralma alá tartozó bolygók, valamint egy, a birodalmi fővárosban, Trantoron dolgozó matematikus, Hari Seldon (Jared Harris). Ő dolgozza ki a pszichohistóriát, azt a laikusok számára nehezen értelmezhető képletsort, mely állítása szerint cáfolhatatlan bizonyossággal képes megjósolni az emberiség következő cselekedeteit, köztük azt is, hogy a Birodalom hamarosan krízisek sorával fog szembenézni, majd elbukik. Az uralkodó császárnak persze nem tetszik, amit a tudóspróféta hirdet, így Seldont és új tanítványát, Gaal Dornickot (Lou Llobell) egy távoli helyre, a Terminusra küldi, hogy követőik kis csoportjával dolgozhassanak az Alapítványon, azon a közös tudást összegyűjtő krónikán, amelynek segítségével az emberiség átvészelheti a bukást követő időszakot. Felbukkannak még a könyvből ismerős, de teljesen más szerepkörben megjelenő karakterek, mint például Salvor Hardin (Leah Harvey) is, de a kezdést követően a sorozat teljes mértékben a maga útját járja, kisebb-nagyobb hibákkal.
A készítők döntése, hogy a saját történetüket írják Asimov követése helyett, habár érthető és merész, egyúttal veszélyes is. A fő cselekményszál akciódúsnak szánt, mégsem képes igazán lekötni a nézőt, főleg a túl jól ismert sémákból felépített karakterek miatt. Asimov legnagyobb erősségét sem a figurateremtés, hanem az általuk képviselt gondolatiság jelentette, Goyerék írói azonban sokkal hagyományosabb módon dolgoztak. A Terminuson zajló események kezdetén Salvor személyében bemutatják a hős karaktert, aki különleges, talpraesett és mindig igaza van. Ám egy pillanatra sem válik érdekessé, csupán eszköz a készítők számára: az ő révén juthatunk el a sorozat olyan pillanataihoz, ahol a látványosabb helyszínek és a drágább akciójelenek várnak minket. Ezeken valóban nem spóroltak, és az ilyen szakaszok néhány alkalommal tényleg képesek megragadni a figyelmet, még ha csak technikai bravúrról is beszélhetünk, melynek értéke gyorsan múló.
 Lee Pace |
A gyengén teljesítő főszál mellett viszont meglepően érdekesre sikerült a minden bizonnyal tölteléknek szánt szál a császárral és udvartartásával. A Cleón dinasztia rengeteg izgalmas kérdést vet fel, mivel nem hagyományos emberekből, hanem a rég halott I. Cleón császár klónjaiból áll – fiataltól öregebbig haladva Hajnal, Nap, illetve Alkony testvér –, akiket a galaxis egyik utolsó mesterséges intelligenciája, a Demerzel nevű emberkülsejű robot szolgál. A készítők ezen szereplőkkel egyben azt a kihívást is vállalták, hogy nem csak az Alapítvány, de Asimov másik fontos regényciklusa, a Robot-sorozat gondolatiságát is megpróbálják a képernyőkre adaptálni, szintén saját tolmácsolásukban. A színészeknek hála pedig mindez – bizarr módon – a fő cselekménynél sokkal jobban működik.
A Nap testvért különböző verziókban játszó Lee Pace a sorozat legjobb alakítását nyújtja, az uralkodó császár karaktere egyszerre tiszteletet parancsoló és fenyegető, arcáról süt a gőg és a felsőbbrendűség. Az évad során adódó konfliktusok alkalmával azonban ez az uralkodói manír elkezd felbomlani, és láthatjuk, ahogy Cleón klónja először elveszti a türelmét, majd a tartását, végül uralkodói pozíciója is meginog, még ha csak a saját házán belül is. Ennek kiváltója a klóntestvérek közötti, fokozódó széthúzás, melyet a császárnál is ridegebb és számítóbb Alkony testvér (Terrence Mann) és a Cassian Bilton által kissé esetlenül, de karakteréhez illő módon megformált, fiatalosan szenvedélyes Nap testvér összjátéka tesz érzékletessé. Hármuk kamaradrámából induló, majd a Birodalom más bolygóit is bejáró adok-kapokja, kiegészülve a Demerzelt játszó Laura Birn látszólag semleges, ám robotmaszkja mögött mégis érzelmekkel teli karakterével képes menteni, ami a sorozatban menthető. Rajtuk keresztül a készítők olyan témákat hoznak be, mint a szabad akarat vagy előre elrendeltetettség dilemmája, a szintetikus és génmódosított élőlények emberi mivolta, de még a sci-fi műfajában ritkábban bolygatott vallás témája is megjelenik. Ezért is kár, hogy mindez csak kiegészítő tartalom. A fő irány sajnos az Alapítvány körül mozog, ahol bár a tétek papíron folyamatosan emelkednek, az alulírt karakterek, illetve az évad közepétől kezdve deus ex machinaként alkalmazott Hari Seldon karaktere – Jared Harris kellemes játéka ide vagy oda – képesek elvenni majdnem minden benne rejlő értéket.
Amennyire jó producernek David S. Goyer, látszólag annyira gyenge írónak. Így hát a sorozat hozzá köthető utolsó epizódja az évad legszentimentálisabb darabja, amely egyúttal Asimov szellemiségétől is idegen. Kudarcról azonban nem beszélhetünk, mivel az Apple a bemutatásakor máris berendelte a sorozat újabb évadát. Ám ha az alkotók nem lesznek képesek jobban egyensúlyozni az érdekesebb témák és a felületes akció- és látványorgia között, ez az Alapítvány nem lesz hosszú életű.