Jelenet az előadásból.

A mítoszokból is építkező klasszikus dráma természete, hogy nagyívű magyarázatot ad a világ működésére, illetve felmagasztal valami nemes eszmét. Éppen ezért szükségszerű, hogy az ambiciózus szerző a múlt jótékony homályából húzza elő története szereplőit, hiszen a jelen alakjai, mi magunk sokkal kisszerűbbek és idiótábbak vagyunk, mint amit ez a műfaj megkíván. Vinnai András azonban, jellemző, mégis arra vállalkozott, hogy ma élő és haló, esendő emberekkel népesítse be görög dráma formátumú interkulturális történetét – amelyben Pest megyei szereplők utaznak Norvégiába.

A nívós, bár helyenként az idétlenségig merészkedő nyelvi és antropológiai helyzetkomikumok tükröt tartanak nekünk, és az előadás végére összeállnak a formához méltó nagyívű egésszé. Még akkor is, ha ennek a bizonyos egésznek első hallásra és látásra van egy kis tornatermi fiúöltöző hangulata – mintha gimisek gyorsan, foci előtt találták volna ki karácsonyi, ne adj isten hanukai meglepetéselőadásnak. A kivitelezése azonban igazán szakszerű lett. Szabó Zoltán rendező nagy kedvvel haladt a szerző nyomában, és kondicionálta játékra Friedenthal Zoltánt, Jászberényi Gábort, Tóth Mátét, Pertics Villőt és Gyöngy Zsuzsát, akik tényleg úgy játszanak, mint a fiatal vadászkutyák az első hóban a kisrealista színjátszás szárba szökkenése előtt. Ebben, gyanítom, jelentős szerepe volt Téri Gáspár mozgásmunkájának is az attraktív kifejezőerőjű la(oó)konikus tömegjelenetekkel, illetve a játék során többször éteri karként megszólaló hangnak – Epres Attila akkurátus szövegmondása figyelemreméltó viszonypontja a játéknak. A pazarul idétlen dalok Kákonyi Árpád magával ragadó színházi zenéjével pedig mindenkinek jól állnak, Friedenthal Zoltán különösen lubickol ezekben – ha csak ezt írhatnánk az előadás javára, már akkor is megérte volna elkészíteni.

Gyöngy Zsuzsa, Friedenthal Zoltán

Nagyon érdekes, ahogy a színészek építik, erősítik ezeket a szerepeket, amelyeket markánsan meghatároz az általuk beszélt hétköznapi nyelv, ami első hallásra olyan prosztó, ahogy az persze több kortárs szövegből is ismerős lehet, ugyanakkor a szövegek tartalma, a figurák szándékai nyilvánvaló módon megfeleltethetők a klasszikus drámairodalom bármely hősének. Ezt az ambivalenciát természetes könnyedséggel, de nagyon pontosan megjelenítik a színészek, így közösen teremtik meg azt az érzetet, hogy egy minden minőségében klasszikus drámai történetet látunk, ami a mába van helyezve, és ettől van valami röhejes az egészben – alighanem tényleg magunkon röhögünk. Mert ebből azt is értjük, hogy az untig ismert nagy hősök sem voltak (már amennyire van értelme átlagos drámai hősökre hivatkozni – nyilván nincs) ezeknél az alakoknál különbek, csak éppen más szövegeket adtak a szájukba a drámaírók, mert más volt annak a divatja, ki milyen modorban beszél.

Fotók: Gulyás Dóra

Az előadás továbbá számtalan előadóművészeti műfajból villant fel elemeket, ami cseppet sem zavarja a mindent felülíró erejű történetet, ezek inkább afféle szórakoztató formai lábjegyzetekként vonulnak végig a művön. De sok olyan motívumot és dramaturgiai fordulatot is tartalmaz a dráma, ami ismerős lehet más színdarabokból – helyenként az járt a fejemben, hogy valószínűleg rekonstruálható lenne az egész darab már megírt művek részleteiből. Ilyen a Téli rege terhesség-féltékenység motívuma, vagy ilyen az Ervinről szóló emlékműsor Egérfogó-jelenete, ami önmagában is mulatságos drámatörténeti kórképet mutat a tendenciózus narratíváról, és arról, mitől működik a csapda, és mitől nem. Ezek a vélelmezetten újra használt elemek nyelvileg és szituatívan persze egészen originálisak – ebben a jelenetben hangzik el például: „Cselédsorból való vagyok. Az arcomon kín ül. / Nincsen játékállatom a torokgyíkon kívül.”

A nézők figyelme tehát a fentiek okán úgy tapadt a bolondozó, zenés posztdramatikus mesejátékra, mint téli kapukilincsre az azt megnyaló nyelv. Igyekeztem, és eddig sikerült is elhallgatnom a sztorit – aki látta, annak ugye, felesleges, aki nem, annak meg csak elrontja a spoiler az örömét. Na de anélkül, hogy elrontanám, annyit csak mondok: a címszereplő az előadás első jelenetében a norvég hegyekben lezuhan egy szakadékba valami rémszarvassal. A továbbiakban barátok és rokonok gyászolják és értelmezik Ervint, illetve élik Ervin utáni életüket. Aztán érkezik a frappáns végkifejlet.

Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található.