Sorompók, rácsok, korlátok. Szögesdrót alatt fuldokló avar. Silányuló épületek, málló vakolatok, repedt beton, sivár panel. Mindent ellepő ködbe vesző hidak, semmibe tartó utak. Az első teremben az 1987-es Bizonytalan vallomás című, erőteljes második tárlatának anyaga látható, mely az alkotó költeményének soraira készült képekből állt össze. Egy érzékeny, kirobbanóan tehetséges, huszonéves nő kereste rajtuk nyilvánvaló kétségbeeséssel a fogódzót, a jelentést, az állandót, a ma is felfokozott költőiségű, szigorú-pontos fekete-fehér fotókon. „A kilátástalanság felém nyújtja kezét.” „Sápadt homályban tükröződik arcom” – szólnak a ma már tán kissé melodramatikusnak ható verssorok, de milyen szép a technika. Kiválaszt valamit „Vékás” – mint egyik albumán hívja magát –, lefotózza a köznapi járókelő felületes perspektívájából. Aztán közelebb lép; meghökkentő szögből, távolságból lefotózza ugyanazt, s a két-három kép együttesen életre kel, kiugrik, kibomlik belőlük valami szokatlan, lírai jelentés. Egy szokványos híd a menekülés elérhetetlen eszközévé lényegül át, ha szögesdróton keresztül látom, szinte nyomja a fém az orromat. Gumiabroncs nyoma a sárban, kézlenyomat a falon – bizonytalan létérzet elkeserítőn romlékony rekvizitumai. Távollét – hátrahagyott használt üvegpoharak, sóvárgón az ablak felé törekvő lencse, még félig nyitott bejárati ajtó képeiben. Bent bezártság, kint üresség. Állandó hiányérzet. Rideg, kihalt kőlépcsők, Budapest szögletei és zugai, újra és újra akkurátusan végigtapogatja, értelmezi őket különböző szögekből a kamera.
 Vékás Magdolna alkotása |
A második teremben még ott vár pár nyolcvanas évekbeli, a társadalmi klímát is közvetlenül rögzítő kép, a Tatabánya-sorozat fotói – tétova, ottfelejtett, kallódó, céltalan emberek. Lebontásra ítélt, elhagyott iskola: Nemzeti dal-dolgozaton közömbös homokkupac, betört üveg alatt elhagyott, ruhátlan baba – drámai, tömör, szép. Csodálatosan szarkasztikus családi portrék egy kutyakiállításról. Aztán egyre párolog a szociális tartalom. A finom létérzékelés, a valóság természetének higgadt kutatása, a részletekből kibontott komor költészet Vékás Magdolna igazi eleme.
A kilencvenes években megtalálta magának a régies hatású színezett cianotípiát, így készült az Epreskert, a maga valószínűtlen, lebegő időtlenségével: a fehér merev kőszobrok végtelenbe nyúló karjai, a málló, töredezett lépcsősorrá komponált, műemlékként tálalt megkövült világ képei a filozófia, a metafizika felé nyújtózkodnak. A szintén kéknegatív eljárással készült Nyírfaliget, vagy a borostyánnal futtatott falak a technika révén már a kép készültekor egy letűnt világ emlékeként rögzítik a valóságot.
 Vékás Magdolna képe |
A tatabányai, immáron elhagyott üzemcsarnokról cianotípiával készült fotók mintha 19. századi régies fényképek lennének – archaikus, ásatag „műemlékekről”. Az idő, az időt álló vagy épp nem álló jel, az elkerülhetetlen romlás témájával foglalkoznak a falusi fejfákat, háztetőket, vízzel elárasztott szoba képét őrző, foszló-sárguló textíliákra dolgozott fotók is. Vékás még közelebb lép: a 2002. évi Tojásvariációkon biológiai kísérlet dokumentumaira emlékeztető tárgyilagossággal, szenvtelenséggel vizsgálja egy tojás lehetséges érzékelési, értelmezési lehetőségeit, a tárgyi világot. A harmadik teremben elhelyezett Víz című cianotípia-sorozatban szinte belebújik az anyagba, s a levegőbuborékokat felszínre küldő, az üvegen kontinenseket formázó, a cseppek körül leginkább fénykörökre emlékeztető hullámokat vető vízben megtalálja – az anyagszerűn túli éteri szépséget, elvont mozgást. Az állandót.