Dante: POKOL / Az Orlai Produkció és a Katona József Színház előadása a Sufniban
2022.02.07.

Nádasdy Ádám 2016-ban újrafordította az Isteni színjátékot, s ezzel „megváltoztatta viszonyunkat a vitathatatlanul fontos, ám némiképp megközelíthetetlen remekműhöz” – írja a színlap. És a szöveg most varázsos vizuális eseménnyé válik. GABNAI KATALIN KRITIKÁJA.

Gondoltam, hogy jó lesz. De hogy ez a mesélő-mozi így képes hatni, az mellbe vágott. Tudunk a szerzőről ezt-azt. Sokan álmukból keltve képesek ecsetelni a jelentőségét, de a Dante-élmény azért nem mindenkinek adatik meg. Talán az olaszosoknak. Dante az ő tercináiban – Parti Nagy Lajos szavával: „hármaskák”-ban – a vergiliusi hexameter „nehéz méltóságát támasztja fel” – mondja Szerb Antal. Babits fordítása, mint súlyos selyemkabát, lefogja a lelket, elzsongítja a figyelmet. Ez az este Babits rímes fordításával kivitelezhetetlen lenne. A mai fül kényszeresnek érzi a szüntelen csengés-bongást. 
 
Gyabronka József az előadásban
Gyabronka József az előadásban
Ehhez az egyszerre archaikus és bensőséges szertartáshoz Nádasdy Ádám rímtelen, áradó, jambikus versezete kellett, amiből Török Tamara készített 70 perces változatot, beleillesztve pár, napjaink poklát érzékeltető, megrázó vendégszöveget. S kellett Kocsis Gergely rendezői szeme és füle. 
 
Gyabronka József mesél. Ijedten, büszkén, szörnyülködve és kárörömmel, leckéztető, naiv humorral, s közben Vergiliust és Odüsszeuszt, sőt Francesca da Riminit is megjeleníti. A szó legszebb értelmében közvetít, értelmező alázattal, s a szakmabeliek magabiztosságával. Érti a bajt, s vendégül hozza a látomást, néha meghatottan, néha kételkedve, de mindig olyan természetességgel, mintha kukoricát fosztanánk körülötte éppen. Vetít. S olyan képeket vetít, melyekhez képest sok sikeres fantasy a fasorban sincsen. Páratlanul nagy mozi veszi kezdetét, belső képekből előállítva. Pedig egyetlen színész van előttünk, akinek a fekete ruházata alól épp csak kivillan az ördögvér színű pólója. 
 
Ez a színész Gyabronka József. 1975-ben végzett a főiskolán, Békés András osztályában, de sokkal inkább az 1969-71 közötti idő, a Keleti István vezette Pinceszínház tette „értelmiségi” színésszé. Azoknak a „szép beszélgetéseknek” a világa érződik most is körülötte, amit a hajdani pincések kaptak útravalóul. Népszerűségét a Zsebtévé Móka Miki figurájának megformálása hozta, sokat hívták és hívják filmszerepekre. Van egy Jászai-díja 1998-ból és egy lovagkeresztje 2007-ből. Játszott Montrealban, Győrött (itt például a Kiss Csaba rendezte Csehov-összeállítás, a De mi lett a nővel? gyűrött kalapos Gyabkinjaként volt nagy sikere), s volt a Bárka Színház tagja.  
 
Emlékszem az Esztergomi Várszínház 2002-es, Novák Eszter által rendezett Ibusár előadására, melynek egyik szenzációja – Jolán arany-fehér sujtásos mézeskalács-huszárjának szerepében – Gyabronka József volt. Ritmusérzéke, ruganyos teste-lelke, hiánycikk-férfiassága és színészi varázsa ugyanúgy érvényesült a huszárkapitány, mint a gitáron pötyögő, hajpántos vasutasfiú alakjában. Nagy szakmai sikerek részese volt a Krétakör Színházban 2002 és 2008 között. A Schilling Árpád rendezte Feketeországra ma is emlékszik mindenki. S én emlékszem a japáni módra egyszerű Zsótér rendezésre is, a Krétakör 2005-ös Peer Gynt előadására. Ahogy akkortájt megpróbáltam rögzíteni, Gyabronka Peer Gyntje „legyen bár helybéli kitaszított, sivatagi próféta, krémszín szmokingos életélvező vagy piros pulóveres, csupaszodó lélek, ő a mindenkori, titkokkal teli férfi. Gyámoltalan és tiszta, ön- és közveszélyes. Okos. Deviáns módon tehetséges.” A 2005/2006-os évadban ez az alakítás nyerte el a Színházi Kritikusok Céhének díját a legjobb férfi főszereplő kategóriában. 
 
Gyabronka 2008 óta nem kötődik társulathoz. Most pedig kulturális szolgálattételre jelentkezik ezzel az esttel. Kis asztalkánál ül a Sufni fekete fala mellett, megvárja, míg mindenki helyet foglal, kortyol egyet a bögréjéből, elénk áll, s azt mondja: „Életem útjának feléhez érve/sötét erdőben találtam magam, /mert elvétettem a helyes utat.” Egy pillanat alatt sűrűsödik meg a levegő. A premierközönség fülében, belül, kétségkívül megzendül a régi forma: „Az emberélet útjának felén/ egy nagy sötétlő erdőbe jutottam, /mivel az igaz útat nem lelém.” A beálló, leheletnyi szünet és a hangsúly segít, hogy felfogjuk: nemcsak úgy eltévedtem, hanem elvétettem az utat. Egy pillanat alatt válik valakivé a hős. A homályos bűn kontúrosabbá teszi a mesélőt. Igen? No, mondjad! – súgja hang nélkül a hallgatóság. Érdekes az a lebegő állapot, amikor az ember az irányok érzékelésére képtelenül, megáll a világ közepén, s ismeretlen hatalmaknak adja meg magát. Aztán, ha túléli – elmeséli.  
 
Nádasdyval jelenidőt élünk meg. Drámai dialógus indul Vergilius és Dante közt, egyszeriben helyzet áll elő: „Most leszállunk oda, a vak világba / – szólt Költőm, s halálsápadt volt az arca –, / elsőnek én megyek, te meg követsz.” //Én, észrevéve színe változását, / így szóltam: „Hogy jöhetnék, ha te félsz,/ te, aki máskor erőt adsz nekem?!” // S felelt: „A lent gyötrődők kínjai / arcomra festik a szánakozást: / erről hihetted azt, hogy félelem”. 
 
Ezen az estén érzékelem először Dante humorát. S elbűvöl a hiúsága, a zsenitudata. Mikor mesterével, Brunettóval találkozik, aki odafönt még arra tanítgatta, „hogyan tegye az ember magát örökéletűvé”, hajdani tanára szembe dicséri őt: „Kövesd csillagodat,/ és dicső kikötőbe érkezel,/ ha jól ítéltelek meg odafönn.// Kár, hogy meghaltam, míg te ifjú voltál,/ mert – látván, mily kegyes hozzád az ég –/ biztattalak volna az alkotásra.” Valamivel később maga Vergilius biztatja a lankadó vándort: „Le kell most vetkőznöd restségedet,/ – szólt Mesterem –, mert tollpárnán pihegve/ nem szerzel hírnevet, se ágymelegben; // pedig ha hírnév nélkül élsz a földön, /csak annyi nyomot hagysz magad után,/ mint füst a levegőben, hab a vízben.” 
 
Hogyne jutna az ember eszébe újfent Szerb Antal, aki szerint „A világ költőinek nyájában Dante a nagy ragadozó, oroszlán vagy párduc. Egy ember, akiben semmi kisszerűség, minden csupa méltóság és erő, minden mozdulása monumentális.”  Meg hát a híres jósló álom is előjön: Dante anyja, még áldott állapotában álmot látott: fiút szült, egy kristálytiszta forrás mellett álló, magas babérfa alatt. A gyermek a babérfáról hulló bogyóktól s a víztől megerősödve, pásztorrá cseperedett, s nagyon áhítozott annak a babérfának a lombjára, ami alatt állott; ágaskodott, s amint ácsingózott érte, úgy tűnt fel az asszonynak, mintha elesett volna, s nagy hirtelen páva lett belőle. Ezen az asszony úgy elcsodálkozott, hogy felriadt. (Boccaccio Dante könyvéből, Füsi József fordítása nyomán) A világformáló indulat, a politikusi hév, s a kortársi ellenfeleket illető forrongó bosszú a kiválasztott énekekben csak áttételesen érződik, de érződik. A többihez lábjegyzetek sokasága kellene, s az élőszóban nem megy. 
 
Hőseink mennek az úton, lefelé, s zuhognak a képek. „Ahogy hideg napon viszi a szárnya / a seregélyek sűrű csapatát, / úgy fújta a szél a rossz lelkeket // hol föl, hol le, hol erre, hol amarra; / és nincs remény, hogy valaha nyugalmat / vagy akár enyhülést találjanak.” Az ördögök csatája valóságos meccsközvetítés. Az epizódok hangulati lezárása, elengedése, zenei pontosságot mutat. Vergilius, aki ismeri a Bestiát, dörzsölt túsztárgyaló, s egyben a katasztrófaturizmus zengő szavú idegenvezetője. A pokollá váló élet ismerős a történelem sok szakaszából, de hogy a hajdani látomás hatására hirtelen a belorusz-lengyel határ mentén vergődő embercsoportok mostani képe jelenik meg bennem, azt ütésként élem meg. Honnan tudta, hogy az ilyen? Aztán az alvilági történet – dramaturgi közbeavatkozás révén – egyre többször nyit rá a közelmúlt és féljelen rettentő párhelyzeteire. 
 
Fotók: Horváth Judit. A képek forrása: MAFAB
Fotók: Horváth Judit. A képek forrása: MAFAB
Török Tamara szíves közlése szerint a vendégszövegek főleg Primo Levi Ember ez? című regényéből valók. „Olyasmi ez az olaszoknak, mint nekünk a Sorstalanság. Levi kémikus volt, és ennek köszönhetően túlélte Auschwitzot, majd '87-ben öngyilkos lett.  A másik szöveget, amelyikben a kis Jean-Baptiste át akar kelni gumicsónakban a Földközi-tengeren, egy kortárs rendező-drámaíró, Marco Martinelli Rumore di acque (A vizek hangjai) című darabjában találtam.” Az egyetlen nem olasz szöveg, a hirosimai halászról szóló pár sor, a dramaturg személyes élményét őrzi:  „…egy gyerekkoromban olvasott csíkos könyvből, Karl Bruckner Szadako élni akar című ifjúsági regényéből vettem, s még senkinek sem mertem elmondani, hogy ez a könyv volt a forrás.” 
 
Az est egyik csúcspillanatában – a nézők számára már ismerősen – Levi a koncentrációs táborban idézi egyik társának Odüsszeusz társaihoz intézett, híres szavait: „Gondoljatok a származásotokra:/ nem holmi állatnak születtetek,/ hanem keresni nagyságot s tudást!”  Igen, ezt mi Babitstól még úgy tanultuk, hogy „Gondoljatok az emberi erőre:/ nem születtetek tengni, mint az állat,/ hanem tudni és haladni előre!” Szép ez. De az, hogy „…keresni nagyságot, s tudást!” élőszóban jobban hasít, drámai szövegként működik. 
 
Szükséges még megemlíteni egy fontos színészi pillanatot, s ez a mesélői visszavétel módja. A zárószavak után („csak hágtunk föl, ő elöl, én utána,/ míg egyszercsak az ég szép dolgait/ megpillantottam egy kerek lyukon.// Kibújtunk, s ott voltak… a csillagok.”) beáll a csönd. Gyabronka hallgat, s valami furcsa, lelki zoomolással elbúcsúztat bennünket a műtől. S csak aztán tör ki a taps.