Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

POSZTMODERN DÉJÀ VU

Mátrix: Feltámadások
2021. dec. 20.
A Mátrix: Feltámadások olyan folytatás lett, ami megidézi, lebontja, majd visszaépíti önmaga hagyatékát, hogy egy önmagára reflektáló ügyes cyberpunk sci-fi legyen. NAGY TIBOR KRITIKÁJA.
Kung fu, piros pirula, bullet time. Mátrix, Újratöltve, Forradalmak. Csaknem 20 év után újra a mozivásznon Neo, Trinity és… hát végül is: Morpheus. 1999-ben a kiber-bumm hajnalán a Mátrix egyesítette a harcművész filmeket a sci-fi-vel, hozzáadott egy jókora technofóbiát és kiszínezte azt némi queer szexualitással. 
 

Minden idők egyik legsikeresebb filmjét persze csak utólag lehet ennyi rétegben értelmezni, a Wachowski testvérek filmjében viszont az elejétől kezdve megvolt a vagányság és az a tudatos alkotói jelenlét, ami kiemelte a filmet a társai köréből. Az első Mátrixot végül négy évvel később két folytatás is kísérte. A két film bár tovább gördítette a bőrkabátban filozofáló messiástörténetet, de a szélsőségekig vitte az akciót, így a folytatások megbújtak az első rész árnyékában. A cyberpunk világ aztán bővült animével, játékkal, de a nagyjátékfilmek sora Zion győzelmével és Neo halálával ért véget. Egészen mostanáig.
 
Ha a trilógia további részeit indokolatlannak tartottuk, akkor mit gondoljunk a franchise-t tetralógiává bővítő Feltámadásokról? Ráadásul a rendezőpáros helyett ezúttal csak Lana Wachowski tért vissza a történethez, aki nem hozta magával Laurence Fishburne-t és Hugo Weavinget sem. Az aggodalom jogos, de ne dőljünk be, a Mátrix: Feltámadások a legjobb dolog, ami a franchise-zal, az amerikai megapic-dömpinggel és velünk, mozinézőkkel történhetett.
 
A zöld színű írásjegyek már nem ugyanúgy peregnek a monitorokon. Neo meghalt az emberiségért, a hatodik (rém)álomvilágnak befellegzett, de a gépek felálltak és ráfrissítettek a hetedik verzióra. Neo (Keanu Reeves) és Trinity (Carrie-Anne Moss) ebben az új Mátrixban élik nem is olyan szürke hétköznapjaikat, ahol Mr. Anderson játékfejlesztőként jegyzi a Mátrix című videójátéksorozatot, Trinity pedig boldog családanyaként tudomást sem vesz róla. 
 
Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből
A felütés botrányosan nyugtalanító: aki a rendszer ellen lázadt, mit lázadt, az elnyomottak megváltója volt, az most naponta szedi a kék pirulát. A Mátrixon kívüli világ természetesen ugyanaz maradt, így az ott élők az eddigiekhez hasonlóan küzdenek a programok ellen. Ilyen harcos Bugs is (Jessica Henwick), aki szinte véletlenül bukkan a fiatal, ügynökként tevékenykedő Morpheusra (Yahya Abdul-Mateen II). Az új karakterek jelenléte szükségszerű, hiszen csaknem hatvan évvel járunk a harmadik rész történései után, az új belépők mégsem méltóak a figyelmünkre. Különösebb szerepe sem Bugs-nak, sem társainak nincs, csupán aktualizált fizimiskával töltik be a főbb karakterek körüli űrt. Az űr pedig tagadhatatlanul ott van, a forgatókönyv a főszereplőket gyakorlatilag nulláról építi fel annak előnyeivel és hátrányaival együtt.
 
A tiszta lap egyértelmű nyertese az ifjú Morpheus, aki a megvilágosodás után a fekete öltönyt sárgára cserélte, és akiben minden eddigi elképzelésünk ellenére ezúttal egy szétszórt és komolytalan karaktert látunk. Már az első jelenettől (az első film első szekvenciájának idézőjeles megismétlése) kezdve érezhető, hogy ebben a Mátrixban valami nem stimmel. Lana Wachowski tudatosan dekonstruálja a Mátrix-univerzumot, hogy annak szerepéről beszéljen az ernyőként fölénk nyíló médiatömegben. 
 
Az első Mátrix a mainstream média elleni küzdelmet is kifejezte oly módon, ahogy a hősök is fellépnek a behálózó program ellen: rákapcsolódnak. A kritika azóta rendszerré vált, és a Mátrix is a peremről a fővonalba sodródott. A negyedik résznek ezzel kell megküzdenie először, hogy autentikus maradjon. A Feltámadásokban Neo a fejlesztője annak a videójátéknak, aminek a történéseit a trilógiából megismertük. A rendszernek sikerült magába építenie az uralomra törő rebellis elemeket, sőt egyenesen élteti azokat, de az apparátus ezzel is saját pozícióját erősíti.
 
Míg az első három film még állított valamit a világról, a negyedik rész semlegesíti az állítást. Ha a Mátrix modern volt, ahol a ránk erőltetett álomvilág helyébe a keserű, de legalább a szabadsággal egyenlő valóságot helyezte, akkor a Feltámadások posztmodern, ahol bárminemű valóságérzet egy újabb jelentésnélküli réteg. A filmbéli mátrixot és annak alternatíváját, a valóságot valójában ugyanúgy a mátrixban írják. A programsorok körbeértek, és a kitörés lehetőségét kiírták belőlük. Ebben a világban már teljes mértékben helye van a vécéből éppen kilépő és önkéntelenül röhögő Morpheusnak, de a jól ismert teleologikusságot aláásó verekedésjeleneteknek is. Míg Morpheusként Yahya Abdul-Mateen II pontosan értette, miről is szól a Feltámadások, addig Smith ügynök szerepében a Hugo Weavinget váltó Jonathan Groffnak ugyanez a művelet nem sikerült. Az egykor volt ikonikus karakter ebben a filmben nem tud középszerűnél több lenni.
 
Egy ehhez hasonló világban a Megváltónak azzal a ténnyel kell szembenéznie, hogy maga a megváltás aktusa is céltalan. Ez a mátrix valójában élhető, hiszen Platón barlangjából csak egy újabb barlangba vezet az út. Neo még soha nem volt ennyire egyértelműen krisztusi jelenség, de egyszerre teljesen passzív is. Már elég egyszerűen ránéznie valakire, és ő azonnal átlát a zöld számok álomképein, de mindezzel Neo semmit sem tud kezdeni: egyedül képtelen lemerészkedni újra a nyúlüregbe.
 
A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB
A cselekmény előrehaladtával a Mátrix: Feltámadások végül rátalál saját valóságára és teljesen posztmodern játékból posztklasszikus sci-fi lesz. A harc a gépek ellen nagyjából ugyanott folytatódik, ahol abbamaradt, annyi különbséggel, hogy a távolságtartó technofóbia helyett a fő irány a technológiai óvatosság. A két tábor közötti határvonal átjárhatóvá vált: programok öltenek testet, robotok szolgálnak embereket. A film újra kijelenti és tovább ragozza, hogy az identitás különböző a testtől, nem határozhatja meg egyik a másikat.
 
Ezt az elvet tagadja a film gonosza, az Elemző (Neil Patrick Harris), akinek időt lassító karaktere szintén a forgatókönyvírói leleményt tükrözi. Az Elemző abban érdekelt, hogy a skatulyák átjárhatatlanok maradjanak. Neót személyesen ő tartja a mátrixban. Az Elemző valahol egyesíti a Tervezőt és Hugo Weaving Smith ügynökét is, személyében Trinity és Neo méltó ellenfelet kapott.
 
A Mátrix negyedik része egy nem várt folytatás bravúros megvalósítása, ami nemcsak szinte tökéletesen illeszkedik a korábbi filmekhez, de önreflexiója miatt meg is újítja a Mátrix világát. Bátor és határátlépő, csakúgy, mint az első rész volt. Az eredmény egy önfeledt játék, ami valójában komplex ironikus világképet rejt. A Mátrix: Feltámadások feleleveníti a tézist a cyberpunk körítéssel együtt, hogy megadja annak tagadását is. A film végül kilyukad egy déjà vu hatású szintézisnél, de öniróniája miatt ezt is idézőjelek közé kell tennünk. 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek