Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

AZ ÉLETED NÉLKÜLEM

Az örökbeadás
2021. dec. 20.
Hogyan mondod el a négyéves kisfiadnak, hogy meg fogsz halni? A producer Pasolini emlékezetes színészi alakításokat hív elő a szentimentalizmust többé-kevésbé elkerülő drámájában. SOÓS TAMÁS KRITIKÁJA.
Harmincas férfi tisztítja az ablakot. Egyszerű munkás Belfastban, egyedül neveli a fiát, szótlan, valami rágja belül. Az anya a szülés után nem sokkal elhagyta az országot, rokonai, barátai nincsenek, elvitte minden idejét a gyereknevelés. És most rákos. Hónapjai vannak hátra, hogy új szülőket találjon a fiának, ezért castingolni kezdi a szóba jöhető családokat a gyámügy segítségével. De hogyan magyarázza el a négyéves fiúnak, hogy meg fog halni?
 

Innen könnyű belezuhanni a giccsbe. És Uberto Pasolini nem is tud mindig megállni a szakadék szélén, néha-néha alábukik. De csak úgy elegánsan, ízlésesen, ahogy művészmozikban szokás. Az örökbeadás tele van megható, igaz pillanatokkal, amikben mellékes, hogy amúgy tényleg igaz történet alapján születtek. Úgy dolgozza meg a szíveket, az ember szülői ösztönét, minden kétségét és óvó reflexét, hogy a cinefilek is bűntudat nélkül nyúlhassanak a zsepi után, hiszen mégse kommersz karácsonyi filmet láttak.
 
Uberto Pasolini ritkán rendez, talán évtizedenként egyet. Foglalkozását tekintve producer, akinek nincs köze a nagy Pasolinihez, hanem – a mozi furcsa fintora – Luchino Viscontinak a rokona (unokaöccse). Izgalmas pálya áll mögötte: befektetési bankár volt, felnőttként dolgozta be magát a filmszakmába, ahol szerencsésen választott mentort: azt a David Puttnamet, aki később a Columbia stúdió igazgatója lett, és aki mellett olyan filmek felett bábáskodhatott, mint a Cigányok ideje vagy a Találkozás Vénusszal Szabó Istvántól. Nem mellesleg ő fedezte fel korunk egyik legjelentősebb tévérendezőjét, a Maffiózókkal, a Mad Mennel és a Trónok harcával is Emmy-díjig és/vagy jelölésig jutó Alan Taylort.
 
Híres viszont azzal lett, hogy kitalálta és megfinanszírozta a ’90-es évek másik nagy brit kasszasikerét a Trainspotting mellett, az Alul semmit. Rendezni tényleg csak akkor szokott, ha olyan sztorit olvas az újságban, ami annyira beszippantja, és aminek annyira utánajár, hogy utána már nem bízná másra. Nincs írói fantáziája, mondja magáról, és Az örökbeadást is, amelynek sztorija egyenesen a híres brit bulvárlapból, a Daily Mailből jött, de amúgy ellenőrzötten igaz, alapos kutatómunka után írta meg. Ez érződik is rajta, annak minden pozitív és negatív hozadékával: a forgatókönyv precízen vázolja az apuka erőfeszítéseit, hogy a maximumot nyújtsa az embert lelkileg-fizikailag lenullázó helyzetben, de nélkülözi a megrendítően nagy emberi mélységeket.
 
Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből
Visszafogott, lassan csordogáló film Az örökbeadás, amely bevallottan pillanatfelvétel egy sajátos apa-fiú kapcsolat életéből. Bár a sztori filmért kiáltóan egyedi, a megfogott érzések nem azok: a gyerekvállalással amúgy is felerősödő haláltudat, a nagy kérdések gyerekeknek való megfogalmazásának kihívása alkotja a film magját. Ki ne kételkedett volna, hogy tényleg meg tudja adni a gyerekének azt, ami a legjobb neki? A főszerepet játszó James Norton pedig szavak nélkül is sok mindent ki tud fejezni ezekből a dilemmákból. A tetovált, rockeres külső és a hallgatagság keményebb, traumáktól sem mentes életet, az empatikus tekintet, a folytonos figyelés viszont nyitott, gondoskodó karaktert sejtet, és a más jellegű szerepekről ismert színész mindkét oldalt szépen kidomborítja.
 
A film stílusa tulajdonképpen hősének dilemmáját tükrözi, aki igyekszik megóvni fiát a történtektől, így nézőként sem szembesülünk a rákbetegség realitásával. Nem is kell: a szintén csendes, állandó figyelésben élő kisfiú tekintetében is megszületik a múlandóság felismerése, és az ártatlanul odaszúrt gyerekkérdésekkel együtt ez sokkal többet mond a kórházi kezelések gyakran látott képsorainál. 
 
A leginkább Az élet nélkülem és a Külön falka keresztezéseként ható, sallangoktól és különösebb meglepetésektől mentes filmnek vannak erős, mélyre menő pillanatai, de gyengébben megírt, didaktikusabb jelenetei is. Mintha a rendező túl sokszor támaszkodna arra, hogy olyan történetet talált, amely automatikusan, már témájánál fogva előhívja a nézőből a megrendülést – és ehhez csak egészen keveset tesz hozzá. 
 
A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB
Talán nem is kell, elvégre a jó sztori már fél siker, és Az örökbeadás a maga kijelölte keretek között tényleg jól működik. Ráadás, hogy Pasolini – és ez is a kutatómunka egyik előnye – csak úgy mellékesen is érdekes portrét fest az ír társadalomról, hiszen az örökbefogadó családokkal való találkozáskor komplett életekbe leshetünk be egy-két pillanatig. (Ennek metaforája egyébként a főhős foglalkozása is: az ablakpucolás során mások életébe nyerhet bepillantást, de mindig kívül reked azon, ahogy a saját fia életéből is kiszorul a halálos betegsége miatt.)
 
A film igazi felfedezése természetesen a négyéves fiú, Daniel Lemont, aki most először állt kamera elé (ez koncepciója is volt a gyerekszereplő-válogatásnál Pasolininek), és talán ezért is olyan természetes. Az intenzíven hallgató, érzékeny apjához hasonuló kisfiú olyan ártatlanul és félszegen odavetve teszi fel a legnehezebb kérdéseket, ahogy azt csak a gyerekek tudják, miközben egy percre sem rendezik őt vagy a jeleneteit öncélúan cukiskodóvá. A hétköznapi rutinjaikban is szeretettel teljes, odafigyelő párost alkotnak Nortonnal, amit a tragikus történet nélkül is jó nézni – sőt, azt igazán a megható.
 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek