Teremtmények (Mary Shelley Frankenstein című regénye alapján) / Katona József Színház
2022.01.29.

Gátlástalan lelkesedésemben még azt is mondhatnám, hogy ebben a színpadi változatban a teremtmény egyáltalán nem szorul rá a teremtőjére. BAZSÁNYI SÁNDOR KRITIKÁJA.

Néhány éve állította színpadra Tárnoki Márk Henri Charriére Pillangó című regényének monodrámaváltozatát, amelyben a rácsok közé rekesztett Balla Richárd alakította emlékezetesen az agyontetovált ketreclényt. A Katona József Színház Kamrájának utolsó 2021-es bemutatóján pedig a „tagolatlan kosárember” Pilinszky-féle metaforáját mintegy megtestesítő Rába Roland teszi nem kevésbé emlékezetessé a tudományba habarodott Victor Frankenstein iszonyatos teremtményét. Aki körül természetesen remek színészek keltik életre Mary Shelley 1818-ban megjelent regényének legfontosabb alakjait. Ők viszont pusztán anekdotikus kellékekként mozognak és beszélnek – Hajós Zsuzsa mérsékelten felforgatott időszerkezetű, döccenő átkapcsolásokkal működtetett átiratának jegyében – a teremtmény teste körül.

És nem azért mondok testet, mert vannak jelenetek, amikor meztelenül vagy egyszál rongynadrágban látjuk a nagytestű és tarkopasz Rábát, hanem mert – külső adottságait belülről fakadó természetességgel használva – tényleg testi jelenvalóságában, pőre fenomenalitásában, vagyis a színészi jelenlét legizzóbb fokán teremti meg a teremtményt, a regény megszállott tudósa által életre és gyilkolásra galvanizált lényt. Gátlástalan lelkesedésemben még azt is mondhatnám, hogy ebben a színpadi változatban a teremtmény egyáltalán nem szorul rá a teremtőjére, jelen esetben a kifogástalanul asszisztáló, azazhogy a teremtésvágyat különösebb magyarázat nélkül megszólaltató Bányai Kelemen Barnára
 
Bányai Kelemen Barna és Rába Roland az előadásban
Bányai Kelemen Barna és Rába Roland az előadásban
Bőven elég neki Giliga Ilka minimalista látványvilága, amelynek nézőteret szétszabdaló, szemmagasságig megemelt mozgásfelülete szervesen idomul a dramaturgiai bölcsességgel másfél órára szorított regényadaptációhoz. Sőt, a kritikusi pofátlanság netovábbjával most egyenesen úgy fogalmaznék, hogy szívem szerint a Pillangó-adaptációhoz fogható monodrámaként néztem volna Tárnoki új rendezését.
 
És bizonyos értelemben így is néztem. Még akkor is, ha tényleg magával ragadott a regény keretelbeszélőjét, az istenkísértő doktor megszállottságával egylényegű Walton hajóskapitányt már-már tutyimutyivá szelídítő, mindeközben a Shelley-regény romantikus barátságpátoszát ironikusan áthangoló Elek Ferenc (aki viszont az első félóra után meglepő gyorsasággal hátrált ki alázatos tudósítói szerepköréből). 
 
És még akkor is így néztem, ha örökre megtapadt hálás nézői emlékezetemben az idősebb Frankensteint kimért méltósággal játszó Bezerédi Zoltán familiáris mozdulata és szónoklata, ahogyan átnyújtja zavaros lelkű fia menyasszonyának, az egyszerre megrendítő és megmosolyogtató Pálos Hanna által lefegyverző tisztasággal alakított Elisabeth-nek a családi ereklyeként tisztelt „lószőrgyűrűt” (aminek komikus hangzásáról nem tudott nem eszembe jutni Quentin Tarantino Ponyvaregényének egyik nagyjelenete, amelyben a vietnami túlélő Koons kapitány ünnepélyesen átnyújtja a kisgyerek Butchnak a háborúról háborúra, apáról fiúra vándorló családi ereklyét, a hadifogoly felmenők végbélnyílásaiban – meg persze végül az ő saját segglyukában – elrejtett s így megőrzött aranyórát: „This watch!”).
 
Pálos Hanna és Rába Roland
Pálos Hanna és Rába Roland
És persze a zúgolódó tengerészt, a Frankenstein-apát és a vak öreget játszó Bezerédi mellett szintén három-három szereppel ellátott Szécsi Bence és Tóth Zsófia is kifogástalanul hozták, amit most hozniuk adatott – a minden mást semlegesítő vagy legalábbis felülíró színpadi jelenségnek, a teremtménynek akcióteret nyitó színházban. De vajon miért a többes szám a címben? Talán mert mindenki egyaránt teremtmény, ki így, ki úgy? Frankenstein így, a szörnyeteg úgy, az egymással részben szembeültetett nézők meg amúgy?
 
És ha már a „teremtmény” szó többes számáról tanakodom, hadd említsem az előadás számomra legfájóbb, mivel legérthetetlenebb, illetve éppenhogy legérthetőbb elemét, az érzékeny Tóth Zsófia által játszott álmatrózlány küldetését: kihordani és megszülni azt a közönséges teremtményt, akit végül pólyában bemutat nekünk a doktor tragédiája nyomán jobb belátásra térő kapitány. 
 
Fülhasogató az elsötétülő színháztérben felhangzó csecsemősírás. Egyfelől negédesen hatásvadász, másfelől erőszakosan tanulságos: itt van hát köztünk – beteljesítve az előadáscím többes számának ígéretét, ráadásul éppen adventi időszakában bemutatva – a tiszta teremtmény, aki nem vacak emberi nagyravágyásból, hanem az isteni törvényt szolgáló anyai testből kelt életre. De mégsem képes versenyezni azzal a borzasztó teremtménnyel, aki nem holmi üzenetként létezik a színpadon, hanem telt jelenségként. És persze nem versenyezhet vele a Shelley-regény cím- és főszereplője, a tudományos hübrisz „modern Prométheusza” sem. Hálátlan feladat jut így most doktor Frankensteinnek, amelyet viszont Bányai alázatos figyelemmel igazít a teremtmény színpadi önteremtésének testi misztériumához.
 
Fotók: Horváth Judit. A képek forrása: Katona József Színház
Fotók: Horváth Judit. A képek forrása: Katona József Színház
Rába nemcsak mozgásával és arcjátékával teszi jelenvalóvá a testét, amely tehát egy teljességgel magára hagyott teremtmény teste, hanem beszédének fokozatos megtestesülésével is. Ahogyan a szuszogásból, nyögésből és morgásból – a regényben ábrázolt nyelvtanulás többhónapos folyamatát színházi cselekedetté stilizálva – kibontakoznak a szavak („na”, „csínját-bínját”, „mellény”, „magyar huszár”…), a mondatok, amelyek azután összeállnak mondandóvá. A szeretetéhesen, majd gyilkosan magányos teremtmény minden egyebet felülíró mondandójává. Itt és most tényleg a magára hagyott testi létezés beszél. Ettől fontos az előadás. És nem mástól. Úgy is mondhatnám, hogy minden más ellenére.