Isten keze / Netflix
2021.12.23.

Az olasz kultrendező, Paolo Sorrentino is elkészítette saját „így jöttem” filmjét. Az Isten keze semmi olyat nem állít a felnövésről, amit ne láthattunk volna korábban, ám markáns stílusa és megkapó hangulata miatt feltétlenül emlékezetes marad. VIGH MARTIN KRITIKÁJA.

Különös egybeesés, de több kifejezetten ismert rendező is most, pályája derekán készíti el saját „így jöttem” filmjét. Azokra a mozikra szoktunk így hivatkozni, melyek azt próbálják megragadni, hogy milyen behatások, élmények formálták az alkotót. Elsőfilmek gyakori témája ez, manapság azonban többen évtizedekkel később tekintenek vissza saját fiatalkorukra. 
 

Így tett Kenneth Branagh (Belfast), így tesz majd Steven Spielberg (az előkészület alatt álló The Fabelmans), és hasonlóan döntött Paolo Sorrentino is. Az a Sorrentino, aki már két évtizede az európai film meghatározó alakja, A nagy szépség Oscar-díja óta pedig az egész világon ismerik a nevét. Az olasz rendező leghíresebb filmjeiben (a korábban említett A nagy szépség mellett eszünkbe juthat az Ifjúság vagy a Helyben vagyunk) életük alkonyán járó embereket ábrázol, épp ezért meglepő, hogy ezúttal saját fiatalkora felé fordult. És milyen jól tette!
 
Fabietto (Filippo Scotti) Nápolyban, hangos és szeszélyes családja környezetében igyekszik felnőni. A fiú gondolatai a megszokott dolgok körül forognak, nagynénjét (Luisa Ranieri) figyelve először döbben rá a női test szépségére, mindennapjait azonban valójában egy kérdés határozza meg: a Napoli vajon tényleg le tudja igazolni Diego Maradonát? Ám egy váratlan tragédia következtében Fabiettónak hamarosan fel kell nőnie. Sokkal hamarabb, mint azt gondolná. 
 
Az Isten keze esetében szinte kínálja magát az életrajzi olvasat, hiszen tudjuk, hogy Sorrentinót is komoly trauma érte gyermekkorában, Fabietto pedig a film végére pontosan tudja, mit szeretne csinálni: filmrendező akar lenni, aki Rómába, a lehetőségek városába vágyik. Az egész filmet a csendes melankólia, a múlttal való szembenézés határozza meg, tulajdonképpen minden erénye és hibája is ebből következik: a szülők, a korszak és a Nápoly iránt érzett félelemmel vegyes szeretet mindent áthat. Ezek a toposzok, a gyermekkori tragédia vagy épp Diego Maradona a korábbi Sorrentino-munkákban is fel-feltűntek, ám most jóval koncentráltabban jelennek meg. Mégsem érződik bulvárvájkálásának mindez, hiszen sosem hiányzik az életrajzi események mögül a kontextus. 
 
Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből
Sorrentino filmjeiben a helyszín rendre fontos szerepet kap. Ebből a szempontból kifejezetten érdekes, ahogy az Isten keze például A nagy szépséggel párbeszédbe lép. Hiszen míg a jelen moziban a főhős Rómába vágyik, addig a korábbi munkában az olasz főváros már „időpocsékolásra csábít”. Sorrentinónak (meg úgy általában mindenkinek) igen nehéz dolga van, ha Elena Ferrante után újat akar mondani Nápolyról, a rendező városportréja azonban így is izgalmas. Ambivalens metropolisz ez, ahol az úton-útfélen szembejövő nyomor mellett ott a vakítóan kéklő tenger, a fenséges vulkánok és a mediterrán szenvedély. 
 
Sorrentino filmjei kapcsán Federico Fellini neve szinte megkerülhetetlen. A nagy szépség Az édes élet parafrázisának is tekinthető (témájában legalábbis mindenképpen), ebben a moziban azonban direktebben is megjelenik Fellini, hiszen épp a városban készíti elő következő filmjét, többször képezi beszélgetések tárgyát (akárcsak például Franco Zeffirelli). Egy másik Fellini-film, az Amarcord talán még kézenfekvőbb asszociáció jelen esetben, hiszen a külső körülmények által befolyásolt felnövés köszön vissza mindkét alkotásban.  
 
A rendező tehát élénk párbeszédet folytat saját korábbi filmjeivel, más alkotókkal, és természetesen a coming-of-age zsánerrel is. A jól ismert tematikák itt is jelen vannak; az első reménytelen szerelem, a jóravaló, mégis szigorú szülők, az idősebb barát, aki először vezet be a nagybetűs életbe. Sorrentino filmjében azonban igen nagy szerepet kap a hit, ami szokatlan ebben a műfajban. Nemcsak beszélnek róla, hanem ez a cselekmény egyik fontos szervező elve. A legfontosabb dramaturgiai fordulópont mögött a szereplők Istent sejtik, és ezen a ponton kell kitérnünk a cím kettős értelmezésére is, amely egyszerre utal Diego Maradona híres, kézzel szerzett góljára, illetve arra, hogy Fabiettót milyen isteni gondviselés segíti útján. 
 
A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB
Az említett fordulat két részre bontja a filmet, az egységek pedig stílusban élesen elkülönülnek egymástól. Élettel teli, gyors ritmussal, élénk színekkel kezdünk, a film végére a kék és a fekete dominál, a tempó pedig lassul, az emlékezésre, az őrlődésre fektetve a hangsúlyt, amikor az árván maradt, védtelen fiúnak a művészet jelenthet csupán vigaszt. Formailag nem bravúros film az Isten keze, nincsenek látványos beállítások, a táj hatalmának és az ember kisszerűségének az ellentéte dominál. 
 
Sorrentino tehát nem mond semmi újat a felnövésről, az azonban ismét lenyűgöző, ahogy gondolatait megfogalmazza. Az Isten keze ugyanis egyszerre szemet gyönyörködtető, elgondolkodtató és szemtelenül vicces film. Jó szokásához híven a rendező nem fukarkodik az (ön)iróniával, épp ezért sodor magával a mozi, szinte lehetetlen érzelmileg kívül maradni. Így a néhány helyen jócskán túlírt forgatókönyv és egyes karakterek kidolgozatlansága is megbocsátható (nem meglepetés, de Sorrentino kedvenc színésze, Toni Servillo jelenléte a film egyik csúcspontja). Az Isten keze mindezekkel együtt radikális váltás az életműben, az egyetemes mondanivaló és a bőséggel mért szatirikus hangvétel helyét most sokkal intimebb fogalmazásmód vette át. 
 
„Ne menj el, csinálj filmeket itt, hát nálunk ne találnál történeteket?” - szól a mondat Fabiettónak a film végén, Paolo Sorrentino pedig tulajdonképpen meg is fogadta ezt a tanácsot. Ha el is hagyta Nápolyt, most visszatért oda, Maradonához, a családjához, szüleihez, traumáihoz. Soha rosszabb visszatérést! 
 
A film adatlapja a Magyar Film Adatbázisban itt található.
 
Szerző: Vigh Martin