Éry-Kovács András: Casanova avagy zuhanás a mindenségbe / Harlekin Bábszínház, Eger
2022.01.10.

„Megírtam egy drámát Casanova címmel, aztán utólag derült ki, hogy a bíborosról szól.” Az előadást író-rendező Éry-Kovács András szavai ezek: ő és társulata évek óta dolgozik azon Egerben, hogy bebizonyítsa, a báb nem csak a fiatal korosztályok műfaja. BOGYA TÍMEA ÉVA KRITIKÁJA.

Casanováról mindenki tud valamit. Ha mást nem, azt biztosan, hogy a XVIII. századi velencei kalandor neve hosszú ideje azonos a nőfalással - ebben nagy szerepe volt annak, hogy nyugdíjas éveiben lejegyezte élettörténetét. Ahogy Barney Stinson az Így jártam anyátokban megírta a nagy csajozós könyvet, vagy ahogy Joey a Jóbarátokból New York összes nőjével randizott már. 
 
Jelenetek az előadásból
Jelenetek az előadásból
A casanovák, vagy ahogy mostanában hívjuk: fuck-boy-ok archetípusok, hosszú ábrázolástörténettel. A mainstream médiában való reprezentációjuk mindig reflektál az adott korra, például a fuck-boy elnevezésben már semmilyen romantikus felhang sincs, mi több, inkább degradáló. Ez már annak a 90-es évek végi, 2000-es évek eleji ábrázolásnak a következménye, amikor a szoknyapecéreket utolérte a pszichológia, és kaptak egy eredettörténetet, egy magyarázatot arra, hogy miért bánnak tárgyként az emberekkel, de főleg a nőkkel. Ez az élmény általában egy trauma, például Barney Stinson azért lett gazdag nőcsábász, mert egykori szerelme egy ilyen férfi miatt hagyta őt el. Ezek a casanovák az igazi nőre várnak, aki „kigyógyítja” őket az élvezetek hajkurászásából. Az üzenet káros, hiszen a másik „meggyógyítása” nem a partner felelőssége. A casanovák, don juanok, szívtiprók ábrázolásának részletes áttekintésére ezt a videót ajánlom
 
Amiről kevesebb szó esik, az a pszichológiai kórállapot, a tulajdonképpeni Casanova-komplexus. Az ebben szenvedők kényszeresen csábítanak el nőket, férfiakat, egyszerre több partnerrel tarthatnak fenn kapcsolatot és képtelenek az érzelmi kapcsolódásra. Ez pedig óhatatlanul magával vonja a beteghez közel állók szenvedését. 
 
Valahol innen indul Éry-Kovács András Casanovája: a címszereplő körül élők, a vele közvetlen, szerelminek mondott kapcsolatban lévők szenvednek. A bíboros szavai indítják a történetet: átkozott Casanova! Nem kell őt bemutatni, az alkotók tudnak arról beszélni, hogy a látszólag romantikus, öntörvényű kalandor hogyan tette tönkre, sodorta veszélybe azokat, akik legközelebb álltak hozzá. 
 
Éry-Kovács András egy jól ismert motívumát dolgozza fel a valódi Casanova életének: a börtönbüntetést. A bíboros azért bosszankodik, mert Casanovát zárka fenyegeti. Míg a bíboros azon dolgozik, hogyan mentheti meg Casanovát, addig az utóbbi a Grófkisasszonyt igyekszik meghódítani. A Grófné határozottan ellenzi, hogy lánya és Casanova házasságra lépjen, de azt nem tudni pontosan, hogy azért, mert valóban lánya hosszútávú boldogságát tartja szem előtt, vagy a család hírnevét félti, netán saját magának akarja Casanovát (mert a férfi neki is udvarolgat, ha érdekei úgy kívánják). 
 
Ebben a világban köztudott a házasságon kívüli szerelem, persze csak úgy a sorok között: „házasság után kezdj el élni”, tanácsolja anyja a Grófkisasszonynak. Casanovát végül bebörtönzik, sok időt viszont nem tölt ott, utána párbajozni indul a Gróffal (aki sokkal inkább felesége unszolására hívta ki, mint férfiúi becsületből). A bíboros közben nem csak az igazságszolgáltatással viaskodik, hogy Casanova életben maradjon, hanem az iránta érzett, elfojtásra ítélt érzéseivel is. 
 
Mi tagadás, szövevényes az előadás, emellett a szereplők részéről érzett stressz és az ármánykodás hatja át. Az úgynevezett élvezetekből, amiket Casanova életviteléhez társítunk, elég keveset látunk, sokkal több a hatalmi harc, a hazugság és a börtön. Casanova a közönségnek már nem egy minden körülmények felett vonzó férfi, sőt előbb inkább komikus, ahogy egyik nőről száll a másikra, utóbb pedig visszataszítóvá válik. Az előadás demisztifikálja a casanovaságot, felelősségről, becsületről és férfiasságról tesz fel kérdéseket. (Ezeket pedig tovább mélyítette az általam látott előadást követő, Hadas Miklós szociológus vezette Társalgó a szerelmi identitás kérdéseiről című beszélgetés.)
 
Azt mondják, egy jó (báb)előadás hamar megtanítja nézőit saját nyelvének értelmezésére. A Harlekin Bábszínház Casanova előadása három óriás, perspektivikus arany képkeret megvilágításával és drámai nyitánnyal jelzi, hogy felmutat egy történetet, amelybe egyre mélyebben és mélyebben fogunk elmerülni. Majd megmutatja az összes szereplőt, ugyanígy arany képkeretben. Már a kezdés maga is az elidegenítést, a nézőt mint kívülállót igyekszik megszólítani.
 
A látvány és a szöveg is ezt a minőséget erősíti meg. A Csonka Erzsébet tervezte bábok a XVIII. századi arisztokrácia megjelenési stílusában készültek, legalábbis abban, amit mi, nézők e kor ismertetőjegyeiként azonosítunk. Fehér parókák, nagy, buggyos, virágmintás ruhák a nőknek, fehér parókák, fehér harisnyanadrág és színes, díszes kabát a férfiaknak. Gazdagságot, hierarchiát közvetítenek. De ha közelebbről szemléljük őket, akkor a bábok arcában van valami sötét, mintha vitriolos üvegekből vették volna ki őket. Komplexitásukat tovább fokozza, hogy ezek embernagyságú bábok: a mozgatók felsőtestét takarják/foglalják el, lábuk nincs is, ehelyett a bábosok lábain osztoznak. Különleges bábmozgatási technika ez, rengeteg koncentrációt igényel a színészektől, hiszen valamilyen szinten egybe kell olvadniuk bábjaikkal. 
 
A képek forrása: Harlekin Bábszínház
A képek forrása: Harlekin Bábszínház
A választott bábrendszert határozza meg a rendezői alapötlet, amit az ajánlóban olvashatunk: „Casanova önmaga viszonyában főleg bábfiguraként létezik, a kapcsolatai során is mindenkit bábfiguraként kezel.” A báb és bábos kapcsolatával játszik is az előadás, a végén kilép abból a rendszerből, amit eddig felépített. Casanova halálakor az őt mozgató Sóvári Csaba leveszi az arcát és felsőtestét eltakaró bábot, amivel/akivel eddig minden pillanatban együtt mozgott, arccal a közönség felé leteszi a színpadra, majd kimegy. Casanova halálában nincs hősies pátosz. Akár azt is gondolhatnánk, hogy a színész kvázi hátralép, eltávolodik karakterétől, hogy elemezni tudja, mi történt vele a halálát megelőző tíz percben. 
 
Az előadás nem marad meg a régmúlt idők síkjában. A szereplők olyan bűnöket, erőszakos határátlépéseket követnek el, amik sosem szűntek meg létezni, amiknek feltárása az utóbbi években került a figyelem előterébe. Bonyolult szituációkkal találkozunk, amelyek valahol mégis roppant egyszerűek. Választ itt sem kapunk arra, hogyan kell helyesen cselekedni, de nem is ez a dolga a színháznak. Az előadás nem enged el üres kézzel, felajánlja, hogy ujjmutogatás helyett vizsgáljuk meg a helyzetet, a környezetet, és gondolkodjunk el azon, hogy az egyén viselkedésére mekkora hatással vannak az örökölt példaképek és a változásra képtelen hatalmi intézmények.