A Szegedi Nemzeti Színház ebben az évadban már a második magyarországi bemutatót tartotta a Kisszínházban, ahol Martin McDonagh abszurd komédiája, a Nagyon, nagyon, nagyon sötét dolog után december 10-én egy másik kortárs szerző, Cédric Chapuis Élet – ritmusra című monodrámáját tűzték műsorra. A Franciaországban és Belgiumban nagy sikert aratott darabra a Hofra Ügynökség hívta fel a teátrum dramaturgja, Varsányi Anna figyelmét, akinek annyira megtetszett, hogy üdítően sallangtalanul rögtön lefordította. A feltételezés, hogy a szegedi társulat tagjánál, Medveczky Balázsnál sokoldalúbb, autentikusabb színészt nehéz lenne most találni erre szerepre, beigazolódott.

 

Adrian Lepage egy autisztikus vonásokat mutató rokonszenves kamasz, aki gyerekkora óta a ritmus, a zene bűvöletében él. Ha a szomszéd fia kosárlabdát pattogtat az utcán, ha az anyja zöldséget aprít a vágódeszkán, az is ritmussá áll össze a fejében. Dobol a szájával és a kezével. Üti a ritmust a falon, az asztalon, az öccsén. Az elkunyerált mosóporos dobozokból maga készítette dobszerkón tízéves korától játszik. 

 

Nagyanyja halála után megkaparintja a szüleinek csalódást jelentő örökséget: két ládát régi lemezekkel és egy öreg gramofonnal. Ami a többieknek szemét, neki igazi kincs. Ezután már a legnagyobb dobosokat utánozza, olyan legendákat kísér mosóporos dobozain, mint Charlie Parker, Miles Davis és örök kedvence, Louis Armstrong. Amikor az igazgató javaslatára szülei mézesmadzagként egy igazi dobfelszerelést ígérnek neki, varázsütésre megjavulnak a jegyei az iskolában, otthon pedig segítőkész, füvet nyíró, mosogató, takarító, autót mosó „házi tündérré” válik.

 

A szegedi direkció a Színház- és Filmművészeti Egyetem fizikai színházi koreográfus–rendező szakirányán Horváth Csaba növendékeként 2020-ban diplomázott Hojsza Henriettát kérte fel a monodráma színpadra állítására, ő vállalta egyben a díszlet- és jelmeztervező feladatát is. Utóbbiakkal nem sok dolga akadt, a minimalista tér megteremtéséhez elég egy fekete fal, ami leszűkíti a színpadot és egy guruló pódium, amire a dobszerkót állítják. A jelmez is csak kék póló, farmer és sportcipő, ez a hétköznapi viselet bővül később egy fehér inggel. A darab nem is igényel többet, a legfontosabb a színész játéka, személyisége, muzikalitása.

 

Medveczky Balázs sokoldalú tehetségét, kifinomult mozgáskultúráját, illúziókeltő, amorózó megjelenését eddig is értékelte a közönség, de Adrian Lepage szerepében most más képességeit, parádés ritmusérzékét, zsigeri muzikalitását is megcsillogtatja. Ez részben genetikai örökség is lehet, a hazai zenei életben mindenki ismerte a nagyszüleit, a Magyar Rádió Gyermekkórusát 1954-ben megalapító és több mint három évtizeden át vezénylő, mára legendává vált karnagy házaspárt, Botka Valériát és Csányi Lászlót. Karmester szüleit, Csányi Valériát és Medveczky Ádámot sem kell bemutatni. A családi indíttatás mellett az öt év dob- és a kilenc év tánctanulás sem bizonyult hiábavalónak, valamint a vígszínházi fiúzenekar, a Grund dobosaként megszerzett rutin is jól jöhetett a színpadon. 

 

Medveczky zenei tehetsége már abból lemérhető, ahogyan néhány perc alatt parádés ízelítőt ad a különböző stílusok hangulatából. Bemutatja a cirkuszi dobpergést, megidézi a bronxi dobok vadságát, a szamba ritmusára a riói karnevál erotikától fűtött lüktetését, az afrikai taktusokat. Könnyed, természetes virtuozitással rappeli A holló meg a róka meséjét. Persze a produkcióban nem a dobtudás a legfontosabb. Zsurnaliszta közhellyel élve: pofon csapta a szerep. Ahogy zavart tekintettel és a szemkontaktust mindig félénken kerülve átlényegül monomániás, autisztikus, sérülékeny kamasszá, az maga a színészi metamorfózis. A néző nyolcvan percre elfelejti, hogy színházban ül és valaki játszik neki. Egy dobost lát, akinek a teste a metronóm.

 

A tanulságos darab – amit egykor dobosnak készülő színészként maga a szerző, Cédric Chapuis vitt épp egy évtizede először sikerre – persze rafináltabb, jóval több egy fura, kényszeres kamasz mániájának bemutatásánál. Elejtett szavakból, jelentéktelennek tűnő mellékmondatokból és humorosnak tűnő elszólásokból rajzolódik ki Adrien Lepage empatikusnak, támogatónak nem mondható családi és iskolai háttere, nem épp szokványos kapcsolata alkoholizáló apjával. Az a bénító közeg, amiről a maga által teremtett világba, mint egy csiga a házába visszahúzódva sokszor tudomást sem vesz, de legalábbis nem éli meg tragikusan. Vagy sokáig fel sem fogja, hogy csúfolják, zaklatják, verekedésbe keverik, hülyére veszik. 

 

Medveczky Balázs nem csak a gyermekien naiv főszereplőt, hanem bravúros váltásokkal az összes többi figurát is életre kelti. Például Cécile-t, akinek Adrien először megmutatja, hogyan játszik mindenről megfeledkezve Tiketumnak becézett dobszerkóján. A többiek rövid megszólalásai is árnyalják a monológot, érthetőbbé teszik „a normálisoktól” különböző fiú konfliktusait. A fokozódó kegyetlenség és türelmetlenség egyre nagyobb feszültséget teremt, a néző érzi, hogy ennek a történetnek nem lehet jó vége.

 

A rendező a ritmusérzéke, dobtudása mellett épít Medveczky imponáló fizikai adottságaira is, akár a szöveg ellenében is mozgatja, fejenállással, megkoreografált mozdulatsorokkal teszi dinamikusabbá a monodrámát. Szívesen hallottam volna még többet a dobokból, de ez már irreális kívánság egy ekkora fizikai és szellemi igénybevételt jelentő produkciót egyedül játszó színésztől.