Kovács Ákos: Ezt nem lehet megúszni
2022.03.22.

Kovács Ákos magát nem is igazán zenésznek, hanem dalköltőnek, festőművésznek, filmrendezőnek, és – immár, novelláskötete megjelentével – írónak tartja. Egy igazi reneszánsz embernek. KONOK PÉTER KRITIKÁJA.

Nehéz úgy recenziót írni, ha az embernek eleve prekoncepciója van az adott szövegről. Márpedig inkább rögtön az elején bevallom, hogy gyanakodva vettem kézbe Kovács Ákos novelláskötetét. Fenntartottam ugyan a lehetőséget, hogy valóban irodalmi szövegeket fogok olvasni – a borítón sorakozó ajánlások és a buszmegállókban virító reklámok egyként erről győzködtek –, de – itt élek, itt olvasok – alapvetően úgy gondoltam, amolyan alibikötetet, sajátos jutalomjátékot tartok a kezemben kissé finnyásan, egy lojális (nem irodalmi) életmű javadalmát.

Nem tévedtem. Kovács írásai – úgymond, húsz év novelláinak legjava – tulajdonképpen irodalmon kívüli termékek. Nem arról van szó, hogy rossz irodalom lenne, amit ír, hanem inkább irodalomnak látszó szövegtárgyakat pakol egy könyvnek látszó termékbe. Igazából az érződik, hogy Kovács szeret olvasni (nem is rossz ízléssel), és szeretne írni is, pontosabban önképe szerint ő olyasvalaki, aki szeretne írni, de valójában nem szeret. Önképzőköri nekibuzdulással, kipipálandó feladatként körmöl gyenge utánérzéseket, olvasmányélményeit lábjegyzeteli. Ami teljesen természetes, sőt azt gondolom, hogy – egy bizonyos életkorban legalábbis – szinte mindenki csinál ilyesmit. Más kérdés, hogy a legtöbb embernek van annyi realitásérzéke, hogy ezeket a zsengéit az íróasztalfiókban, vagy egy erre elkülönített számítógépes mappában tárolja, és/vagy nincs lehetősége arra, hogy kiadassa azokat.

Kovács abban különbözik tőlük, hogy magát őszintén írónak (is) gondolja, és lehetőséget is kapott ennek demonstrálására.

Pedig próbálkozik. Dolgozik a dolgon. Figyel. Szinte nincs olyan írása, ahol ne lenne azonnal dekódolható, hogy éppen kit emészt, melyik írót próbálja utánozni. Már a kötetet beharangozó reklámkampányban előkerült Updike és García Márquez, mint Kovács delikát irodalmi példaképei. Nos, kapunk is egy Updike-utánérzést, ahol – minő meglepetés! – amerikai nevű amerikai kertvárosiak csalják egymást amerikai kertvárosukban. Kérem szépen: nem jó nekik! Szenvednek. García Márquez is akad: egy bolíviai írót, aki egy cápatámadásról akar novellát írni, szétmarcangol egy cápa, mint Hemingway marlinját. Akad itt rosszul elsült nagyon-nagyon mediterrán nyaralás, ahol mintha Fehér Klára Négy nap a paradicsomban című kisregénye köszönne vissza keskenyebb vágányú változatban, de van a készleten nagydumás taxisofőr-sztereotípia (szegény Hrabal forog a sírjában emiatt), jókaiannaiáda-levélregény, döcögős Krúdy-kroki, és még annyi minden: akár egyfajta Így írtok ti is kisülhetne az egészből, ha Kovács felvállalná, hogy stílusparódiákat ír, és tudna stílusparódiát írni – ami egyáltalán nem könnyű dolog, rádásul e téren a magyar olvasókat Karinthy már alaposan elkényeztette.

Lapos, túlírt, erőltetett alakok téblábolnak dagályos díszletek között, közhelyek és princípiumok mondogatnak egymásnak banális semmiségeket. Mindez akár még érdekes is lehetne, sőt akár irodalom is, ha tudatos és akaratlagos lenne. De Kovács láthatóan úgy gondolja, hogy az irodalom részint abból áll, hogy minden főnévhez (és a legtöbb igéhez és főnévi igenévhez és melléknévhez) egy, de lehetőleg több jelzőt biggyeszt, illetve ha az elsőként adódó szavak helyett valami emelkedettebb stílű szinonimát keres, és szinte csalhatatlan érzékkel talál rá a legüresebb jelzős szerkezetekre, a legbanálisabb zsurnalizmusokra és szépelgésekre. Metaforái is hasonlóak, az élet hajója hánykolódik mindig háborgó tengereken, rőt naplemente vörösében izzanak a lelki tájak, a prolik fecsegnek és sosemvolt szlengeket ismételgetnek, az értelmiségiek a halálra vágynak és borzongva, mégis duzzadó vággyal omlanak a végzet asszonyainak kétes karjai közé.

Rikító népszínművek ezek a szövegek, mázas melodrámák; mindent elönt a sekélyes mélység (és más, hasonló képzavarok). Kovács történeteinek többnyire van ugyan szerkezete, de végtelenül kiszámíthatók, hiszen ezerszer olvastuk már mindegyiket (és szinte mindig jobban megírva). Katarzis (vagy legalábbis némi borzongás) helyett az olvasónak csak a szekunder szégyen marad, attól pirul el, attól lesz libabőrös. Ez is egy műfaj.

Nem tudom ezt a terméket irodalomként elemezni, bemutatni. Ahogy olvastam, egyre inkább azon töprengtem: miért? Minek? Mi oka lehetett a Mathias Corvinus Collegium nevű „tehetséggondozó intézmény” újonnan alapított könyvkiadójának e kötet megjelentetésére?


Kovács Ákos

Mi vihette rá a szerkesztőt, hogy – egy efféle kötetnél meglehetősen szokatlan módon – elképesztő előszót biggyesszen a „novellák” elé? És ebben az előszóban úgy lelkendezzen a szerzőről és szerzeményéről, mint egy túlpörgött reklámszövegíró a cég legújabb terméke láttán? Megtudhatjuk, hogy Szerző és Szerkesztő együtt „alakítgatták, cizellálták a szövegeket, nyomatékosították a hangsúlyokat, a szerző lobogva, hittel, a szerkesztő lelkesen, mert felemelő volt a közös munka […] A novellák rétegeit együtt fejtették fel, egyiket a másik után, élvezték a rejtett, ízléssel beépített utalásokat, a finom humort, ezt a komplett kis univerzumot, amelyben minden egyes szónak, a szavak sorrendjének, de még az utolsó vesszőnek is jelentősége van.”

Ez most komoly?! Ott ültek egy asztalnál, előttük kávé, ásványvíz, laptopok, egymás lelkébe mélyedtek, együtt kacagtak a „finom humoron” – a Szerkesztő a Szerzőén, a Szerző a magáén –, és együtt csodálkoztak rá, hogy egy szöveg szavakból áll, a szavaknak adott sorrendje van, és a ritmust néha vesszők tagolják, amelyek nem mindegy, hogy hová kerülnek? Mi indokolja ezt a himnikus előszót? Elvárások? A kognitív disszonancia redukciója? Szervilizmus? Vagy tényleg az őszinte imádat?

A recenzió elején jutalomjátéknak neveztem Kovács Ákos kötetét. Afféle ajándéknak, amit nem irodalmi, sőt nem is zenei tevékenységéért, hanem a regnáló hatalom kultúrpolitikájának és ideológiapótlékának elszánt támogatásáért kapott. Ahogy Rejtő Igorijában is bárki megkaphatta, amire vágyott, ha lojális volt, ha együttműködött. Futotta az elsikkasztott közös kasszából. Kovács Ákos magát nem is igazán zenésznek, hanem dalköltőnek, festőművésznek, filmrendezőnek, és – immár – írónak tartja. Egy igazi reneszánsz embernek. Zenéjét nemigen hallgatom (nem ideológiai okokból: egyszerűen nem az én világom), csupán a közrádió elhíresült szignáljait ismerem tőle. Festményeit sem láttam (a kötet borítóján egy fényképe szerepel, sziklák egy tengerparton, olyan szűrőn átküldve, amitől a fotó olajképnek látszik, ez azért némi gyanúra ad okot). Viszont olvasni most már olvastam. Megúszhattam volna, de érdekelt. És tulajdonképpen nem csalódtam.

Most végre pozitívumként leírhatom: informatív, hasznos ismereteket nyújtó, felvilágosító jellegű könyvet kaptam a kezembe Kovács Ákos novelláival és elbeszéléseivel, a fülszöveg ajánlásaival, a szerkesztő előszavával. Ha úgy tetszik, egy „komplett kis univerzumot”.

(MCC Press Kiadó, 2021. 251 oldal, 4290 Ft)

Szerző: Konok Péter
Címkék: