Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

EGY FÉLIDŐ A PURGATÓRIUMBAN

1 v 1 / Jurányi Ház, Füge Produkció – Orlai Produkció
2021. dec. 11.
Sartre-ba oltott stand-up sok zenével – a Vilmányi Benett által írt, játszott és rendezett produkcióról már megnézése előtt is sejthető, hogy nem próbálja szigorú műfaji keretek közé szorítani magát. A megnézése után pedig az is nyilvánvalóvá válik, hogy – noha folyamatosan el-eljátszik különböző formákkal és műfaji lehetőségekkel – igazi tétjét az ezeket a kereteket szétfeszítő színpadi személyesség érvényesítése jelenti. URBÁN BALÁZS KRITIKÁJA.
Vilmányi Benett
Vilmányi Benett
Lehet persze, hogy a fentiekkel sok újat nem mondtam, hogy a stand-up műfajának lényege éppen a személyesség volna – közel sem vagyok annyira járatos a műfajban, hogy ezt meg tudjam ítélni (gyér számú személyes tapasztalataimból mindenesetre nem ezt szűrtem le). Az 1 v 1 esetében annyiban bonyolultabb a helyzet, hogy Vilmányi Benett monológjának nem pusztán személyes sztoriként, hanem kollektív érvényű, ikonikus történetként is hatnia kell. Sőt, befogadói oldalról nézvést tulajdonképpen mindegy, mi igaz konkrétan abból, ami elhangzik, vagyis hogy a Vilmányi Benett által elmeséltek valóban megtörténtek-e az életrajzi értelemben vett Vilmányi Benett-tel – miközben alkotói szempontból a személyes élmények feldolgozása nyilvánvalóan az előadás hitelességének alapvető feltétele. (És – minden kínálkozó párhuzam és eltérés ellenére – ezért is felesleges az összevetés az Egy vezér gyermekkorával, amely az alkotás kiindulópontja volt.) 
 
Józsa Tamás, Vilmányi Benett
Józsa Tamás, Vilmányi Benett
A produkció úgy kezdődik, hogy Vilmányi Benett bejön a színre, ahol rajta kívül csak egy zongorista (Józsa Tamás) tartózkodik, és elkezdi mesélni az életét. Aztán így is folytatódik – s noha a műfaji szabályok mentén el-elsztorizgat kicsit, néha a történésekről kissé leváló vicceket is mond, gyakorlatilag egy személyiség fejlődésének csaknem lineáris története bontakozik ki. A fejlődést azonban nem szó szerint kell érteni: ez a sztori alapvetően arról szól, hogyan válik egy fiatalember szélsőjobbos, fasisztoid eszmék propagátorává. Hozzáteszem: e fonalat a néző alighanem utólag fejti fel, hiszen ez a motívum (egyáltalán: az ideológiai nézetek, politikai állásfoglalások témája) csak az előadás második felében merül fel. Ami addig megelevenedik, az sem klasszikusan vidám gyermekkor, még csak azt sem mondanám, hogy tipikus gyermek- vagy kamaszsors, de egy sok nehézséggel, családi konfliktussal megspékelt, mégis alapvetően jó kedéllyel megélt ifjúságként is leírható. A dramaturgia átgondoltsága megmutatkozik abban, ahogy az egymásra halmozódó problémák  – elvált, egymással rossz viszonyban lévő szülők, az anya bűnöző élettársa, iskolaváltás, abuzáló tanár, drogok – nem érződnek hiteltelenül egymásra halmozott közhelyeknek, és nem tűnnek az ideológiai defektus erőltetett megideologizálásának sem. (A szöveg felépítésében Vilmányit dramaturgként Kemény Lili, szakmai konzulensként Bíró Bence segítette.)  Miként az a futballista közeg sem hordoz semmilyen ideológiát, amelybe a történet főszereplője belenő – más kérdés, hogy kulturális értelemben érzékelhetően erős hatást gyakorol mindenkire, aki benne van. Ám a fociszlengből kölcsönzött cím mégis szimbolikus jelentést kap, amikor az iskolaváltást követően antihősünk belecsöppen a rasszista társaságba. S noha itt tényleg egy jól ismert közhelyt bont ki a monológ – a rasszizmust nemcsak a kóros frusztráció válthatja ki az emberből, hanem az alkalmazkodás vágya is –, érzékletes annak a folyamatnak a bemutatása, ahogyan az eleinte csupán a népszerűség növelésének kedvéért hangoztatott mondatokban hinni is kezd a beszélő (múltbeli énje). Elfogadja azokat mint saját közegének adottságait, következésképpen kritikai attitűdje nincs és nem is lehet e mondatok iránt. Annak pedig, hogy ez a folyamat hitelesen és világosan kirajzolódjék előttünk, alighanem az a kulcsa, hogy arra utólag sem vetül kritikai attitűd. Az 1 v 1 láttat és nem minősít, óvakodik minden didaxistól, minden utólagos okoskodástól, morális leckétől.
 
Fotók: Hunyadi Margit. Forrás: port.hu
Fotók: Hunyadi Margit. Forrás: port.hu
Ehhez persze nemcsak a szöveg átgondolt felépítésére van szükség, hanem olyan előadóra is, aki úgy tud keresetlenül, sallangmentesen személyes lenni és néhány perc alatt bensőséges kapcsolatot kialakítani a közönséggel, hogy eközben tökéletesen tisztában van azokkal a szakmai fogásokkal, amelyekkel egy hasonló one man show gördülékenysége, szellemessége biztosítható. Aki hallatlan könnyedséggel mesél két drámai epizód között jobb és rosszabb vicceket (a testnedves poénok ciklikus visszatérése, meglehet, sajnálatos műfaji adottság), aki úgy ad elő egy lehengerlő futballedző-paródiát, hogy sem ő, sem a néző nem esik ki a ritmusból, és aki szinte észrevétlenül juttatja el a történetet a dermesztő fordulóponthoz. Vilmányi Benett technikai tudása voltaképpen eszköze a személyesség érvényre juttatásának – mint ahogy a poénok is csupán eszközei a történet érdekfeszítő elmesélésének. A ritmus megteremtésében fontos szerepe van Józsa Tamásnak, aki zongorán végigkíséri a játékot, és nemcsak az atmoszférát erősíti, de lehetőséget ad az előadónak arra, hogy helyenként kissé hátrébb lépve, a nézői reflexióra időt hagyva, rövid szünetet tartson a sztoriban. És az előadást Józsa szólója zárja – mondhatni, nyilvánvalóvá téve a monológ végének nyitottságát. Merthogy nemcsak utólagos kritikai attitűd, sulykolt morális tanulság nincs, de lekerekített befejezést sem láthatunk. Benett az SZFE felvételijére a Székely himnusszal és egy Remenyik-verssel készül, amelyekre a bizottság nem tart igényt, ám utóbbit meghallgathatjuk most, sajátos rapváltozatban. Az már nyilvánvalóan befogadói attitűd kérdése, hogy e gesztusba ki mennyire látja bele a szöveg és a helyzet abszurditását. 
 
E befejezés némi hiányérzetet kelt bennem, mert nyilvánvalóvá teszi, hogy a személyiség érésének egy fontos vonala gyakorlatilag kimaradt az előadásból: Benett színészi képességeiről csak annyit tudunk meg, hogy nagy sikereket arat a zsidók kifigurázásával. De hogy innen hogyan, miként, milyen út vezet az SZFE felvételéig, hogy a focista és a kvázi náci közeget hogyan váltja fel a színészet iránti vágy (vagy hogyan fér meg mindez egymás mellett), arról semmi nem hangzik el. Így aztán éppen a befejezés az a pont a játékban, ahol mégis csak kitüremkedik a technika a mondandó mögül: azért kell ide megérkeznie a szövegnek, mert ha a történetet nem akarják lekerekíteni az alkotók, akkor a Remenyik-rap és a zongoraszóló lehet a hatásos lezárása a játéknak. Maga a befejezetlenség viszont akár perspektivikusan is érdekes lehet: elbír ez a forma még egy 2 v 2-t is.
 
Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található. 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek