A problémák természetéről sokat elárul a címlapfotó, amelyen a szerző sötét öltönyéhez decens, ferdén vágott szürke díszsávval élénkített fekete nyakkendőt és tarka népi – talán matyó – hímzéssel díszített fehér díszzsebkendőt visel. Egy további ellentmondás csupán implicit módon van jelen: attribútumként Béres nem a nevével iskolások nemzedékeinek tudatában összeforrott, általa konstruált iskolai fémfurulyát, a Béres-furulyát tartja a kezében, hanem egy szépen faragott pásztorfurulyát.
Béres János – mint negyedszázada elhunyt, népdalénekes bátyja, Béres Ferenc – szegény vidéki kocsmáros gyermeke volt, mint Petőfi Sándor; nem parasztgyerek tehát, de részese egy szegény csereháti falucska paraszti kultúrájának. Memoárjának legrokonszenvesebb része az, ami gyermek- és kamaszkoráról szól: részvéttel és megjelenítő erővel ír családtagjairól és a többi szegény falubeliről, hiteles haraggal az úri huncutságokról és embertelenségekről. És hiteles, meggyőző az önmagáról kialakuló kép is: a sokoldalú érdeklődésű, tehetséges, de mindenekelőtt a zenélésért, a táncért és a fúrás-faragásért lelkesedő gyermeké, aki kiváló kapcsolatteremtő, mindenki kedveli, és tombol benne az aktivitás, a tenni akarás. És aki a háború évei alatt gyermekből kamasszá cseperedve megtanulja, hogy a nehéz helyzetekben hogyan találja fel magát, hogyan szerezze meg élelmesen a maga, a családja vagy valamilyen ügy számára a nélkülözhetetlen, de nehezen hozzáférhető dolgokat.
A hatalmas tenni akarás oda vezetett, hogy – családi példákat követve – úgyszólván gyermekfejjel a Nemzeti Parasztpárt tagja és aktivistája lett. Hamarosan viszont már a NÉKOSZ vált lelkes tevékenységének fő színhelyévé; Miskolcon kollégiumok sorának felépítésében, illetve felszerelésében játszott fontos szerepet, s ezekben még (zene)tanári, ifjúsági nevelői feladatokat is ellátott, miközben a saját tanulmányaira alig maradt ideje; emiatt ismételten magánvizsgákat kellett tennie az éves anyagból. A furulyázást viszont eközben nem csupán tanította, de különböző fellépéseken, versenyeken egyre sikeresebben gyakorolta is.
A NÉKOSZ-idill 1949 elején ért véget, amikor – a mozgalom megszüntetését, illetve beolvasztását megelőző hónapokban – a szövetségbe újonnan beférkőző kommunista fiatalok afféle belső népbírósági ítéletekkel távolítottak el számos „narodnyiknak”, jobboldalinak bélyegzett régi tagot, köztük Béres Jánost. Őt is megvádolták azzal, hogy nem méltó a Párt tagsági könyvének birtoklására, mire indulatosan az asztalra csapta tagkönyvét. (Az sajnos nem derül ki explicit módon a szövegből, hogy melyik párt tagkönyvét, mindenesetre az adott szituációban már aligha lehetett szó a Parasztpártéról.)
 A kötet címlapja |
Egy jóindulatú figyelmeztetés hatására, amely szerint a párttagkönyv-afférból idővel még nagyobb továbbtanulási nehézségek is származhatnak, a következő, 1949/50-es tanévet – 19 évesen, de még harmadikosként – a Sárospataki Főgimnáziumban, tehát a református egyház védőszárnyai alatt töltötte. Járulékos előnyként, mint maga írja, „erkölcsös lettem, vallásos, és szentül hittem az egyházi dolgokban”. Innen viszont azért menekült el, mert Mádon legátusként olyan gyönyörű prédikációt tartott a templomban, hogy attól fogva bizonyos egyházi körök erős nyomást gyakoroltak rá, hogy válassza a lelkészi pályát, amihez viszont nem érzett kedvet. Ezért azután újabb éles fordulattal visszament Miskolcra, és tanulmányai befejezése helyett elhelyezkedett az építőiparban, kezdetben egyszerű kubikosként.
Nem követném tovább részletesen a szerző életrajzát, pályája már néhány hónappal később Budapesten folytatódott, az addigiaktól lényegesen különböző színhelyeken, művészeti és oktatási intézményekben, majd a Magyar Rádióban is. A történet és az életmű hátralevő részében kiteljesedett Béres Jánosnak a furulyázás mellett a legnagyobb szenvedélye: mindenütt zenei és táncegyütteseket és csoportokat, illetve különféle zeneiskolákat szervezett, és fáradhatatlanul tanította mindazt, amit számára a népzene jelent.
A fentiekből máris leszűrhetünk egy-két tanulságot. Legelőször is azt, hogy Béres visszaemlékezéseinek legrokonszenvesebb vonása a már-már naiv őszinteség. Persze ez a kitárulkozás terhes is lehet, mint a kora legénykori, rutinszerű alkalmi hódítások sorolása vagy éppen az egész „Szüzességem elvesztése” című alfejezet a „Sárospataki Vénusznak” és pontos tiszteletdíjának megörökítésével. Bár leír egy olyan sikamlós epizódot is, ugyancsak a Sárospatakon töltött időszakból, amely Hunyady Sándor tollára kívánkozna: azt az esetet, amikor éjjel kiszökik a kollégiumból, és a központi vendéglőbe siet, hogy unokatestvérével egy görbe estét csapjon, ám az ajtón belépve a főgimnázium nős igazgatójába botlik, ölében egy olyan hölggyel, aki nem a felesége. Kölcsönösen kínos szituáció, amelyben egyszerű diák és igazgató egymás cinkosává válik. Ez a részlet szinte irodalmi értékű; egy másik, „kukkolós” sztorijának hangneme viszont inkább kanbulit idéz.
A szerzőt őszintesége esetenként arra készteti, hogy számára meglehetősen előnytelen információkat is megosszon velünk. Ilyen eset adódik az egyik osztályvizsga során, amikor olyan nyelvből kell vizsgáznia, amelyet sohasem tanult, ezért – a vizsgáztató tanár cinkos együttműködésével – értelmetlenül betanult szöveg felmondásával felel az előre megbeszélt kérdésre. Itt érezzük meg igazán, hogy ez az ember jól tud majd érvényesülni a szocializmus viszonyai között, és érzésünket később igazolják is a különböző kijárások, egy csereügylet eredményeképpen a katonaság tevékeny részvételével épülő családi ház s egyebek. De zavarba hoz annak részletes leírása is, hogy egy ízben hogyan esett neki a szerző – meglehet, indokolt felháborodástól vezettetve – egy negatív döntést tudató lakáshivatali tisztviselőnek, s hogy hány embernek kellett őket szétválasztani. Ugyanakkor valóban elismerést érdemel, hogy tárgyilagosan leírja: karrierjének tetőpontján, 1963 és 1990 között, világnézeti ellenérzését legyűrve, tagja volt a Magyar Szocialista Munkáspártnak.
Őszinteség, zeneszeretet, pedagógiai szenvedély – igyekeztem a Béres Jánostól el nem vitatható és a könyvéből is kivilágló jó tulajdonságokat leszögezni. Az összkép azonban, amint a bevezetőben utaltam rá, sok tekintetben ellentmondásos, zavarba ejtő. Aki végigolvassa a könyvet, azt tapasztalja, hogy az életpályát meghatározó pozitív motivációk ellenére egyre több szó esik sérelmekről, intrikáról, ellenségekről. Az ilyesmi persze annál gyakoribb, minél magasabb polcra jut valaki. Ám, hasonlóan az ifjúi szerelmi kalandokhoz, talán nem feltétlenül szükséges mindegyikről beszámolni. Még zavaróbb, hogy néhány könnyen ellenőrizhető dologban Bérest kifejezetten cserbenhagyja a memóriája. Két példa: úgy emlékszik, hogy 1948-ban felsétált Salgó várába, ahol keserűen szembesült a várudvart kettéosztó, a csehszlovák határt jelképező drótkerítéssel, amelynek „a másik oldalán is egy színtiszta magyar falu volt, Fülek”. Köztudott, hogy határkerítéssel nem Salgó, hanem a közeli Somoskő vára volt kettéosztva, de csak a II. világháborúig, amelyet követően Csehszlovákia a vár korábban Magyarországhoz tartozó déli felét is megkapta. Salgó vára viszont jó másfél kilométerre fekszik a trianoni határtól. Fülek pedig, amely a 15. század óta város, mintegy 15 kilométerre északra fekszik Salgó és Somoskő várától, s köztük további falvak sorakoznak.
További, egészen más természetű balfogása a szerzőnek, amit az 1994-es rádiós elbocsátásokról ír a 376–377. oldalon. Eszerint „már a választások előtt elindult a csatározás. Így aztán a Magyar Rádióban az akkori vezetőség egyik napról a másikra elbocsátott embereket. A legtöbbet úgy február táján bocsátották el, állítólag 160 emberről volt szó…” Majd később: „Néhány hét telt el, amikor a választásokra került sor. Sajnos … az MSZP futott be Horn Gyulával az élen. Mindent visszacsináltak, amit addig a Rádióban elterveztek. A 160 elbocsátott helyett másik 160-at bocsátottak el, olyanokat, akik természetesen az MDF-hez húztak.” A valójában 129 menesztett rádiós helyett 160-ról író és Csúcs László nevét nem említő Béres talán valamiféle népmesei szimmetriaigény hatására vizionál „szemet szemért” jellegű válaszcsapást. Ám nem kell rádiósnak lennünk ahhoz, hogy emlékezzünk: a Csúcsot követő Szirányi János kétéves elnöksége alatt semmiféle csoportos elbocsátásra nem került sor. Ilyesmit legközelebb 2007-ben hajtott végre Such György, a Fidesz, az SZDSZ és az MSZP megállapodása nyomán kinevezett rádióelnök.
E két kapitális tévedés felveti azt a kérdést, hogy az apróságokban is gyakran pontatlan szerző kevésbé könnyen ellenőrizhető, például személyes természetű állításainak mennyi az igazságtartalma.
Béres János pályájának politikai-ideológiai kacskaringói és ellentmondásai a zenéről, elsősorban persze a népzenéről alkotott nézeteiben, illetve a velük kapcsolatos döntéseiben is tetten érhetők. Kezdjük a százezerszámra gyártott, legendás Béres-féle fémfurulyával. Mint a könyvből is kiderül, tulajdonképpen két igen különböző Béres-furulya létezett. Az első a hatlyukú, oktávváltó lyuk nélküli „Béres1”-furulya, ami lényegében egy népi hangszernek, a pásztorfurulyának fémből készült variánsa. Ez természetesen alkalmas a magyar népi furulyások repertoárjának megszólaltatására, ám különböző hangnemekben való játékra, illetve műzenei kompozíciók eljátszására (ide értve a komponált népdalfeldolgozások jelentős részét) csak igen korlátozott mértékben. Béres ezt a hangszert idővel „primitívnek” minősítette, és – ahogyan ezt könyvének 266–268. oldalán leírja – elhatározta, hogy „megreformálja”. A részletekbe itt nincs mód belemenni, de szakember számára evidencia, hogy az általa konstruált „Béres2”-furulyának nemigen van köze a magyar népi pásztorfurulyához: ez nem más, mint a nyolclyukú nyugat-európai egyenes fuvola (Blockflöte, recorder, flûte à bec, flauto dolce) iskolai használatra „lebutított” (az f-hang villafogását „kiegyenesítő”) német változata fémből elkészítve, azzal az eltéréssel, hogy az oktávváltás Béres hangszerén egy semmilyen más furulyafajtán nem alkalmazott apró lyuk segítségével történik. A „Béres2”-furulya megszületésétől fogva heves viták tárgya volt. Nehéz ugyanis megmondani, hogy az f-hangok egyszerű fogása kárpótolja-e a tanulót más fogások bonyolultabbá válásáért. Az viszont bizonyos, hogy ha a jó adottságú növendék egy napon „klasszikus” furulyát (egyenes fuvolát) vesz a kezébe, akkor arra Béres öszvér-hangszeréről – a villafogású f, a sok eltérő módosított hang és a finom mozgást igénylő oktávváltás miatt – sokkal bajosabban tud csak átállni, mint ha a legegyszerűbb, de standard, villafogásos fa- vagy műanyaghangszeren kezdett volna tanulni.
Ez a „primitív, illetve továbbfejlesztett” dichotómia azonban Béres egész gondolkodását meghatározza és egyben rendkívül problematikussá teszi. Míg magyar népzene címén nem idegenkedik sem a kávéházi cigányzenekaroktól, sem pedig az alkalmi (tehát nem a tradíción alapuló) összeállítású népi hangszeres együttesektől még akkor sem, ha bennük „modernizált” hangszerek (furulya, tekerő, koboz vagy duda) szerepelnek, másfelől szemellenzős módon megbélyegez, primitívként elvet egy sor tradicionális hangszert vagy technikát: az ütőgardont, a köcsögdudát, az egyenesre reszelt lábú háromhúrú brácsát, a dünnyögéssel megszólaltatott furulyát vagy a hangszer tengelyirányú mozgatásával képzett vibratót. Utóbbiakkal kapcsolatban így nyilatkozik: „A közelmúltban megdöbbenéssel hallottam, amint egy mesterjelölt az Olt-völgyi román pakulárok mintájára egy magyar népdalt dünnyögött furulyán. Még visszataszítóbb (!) volt, amikor úgy fújta a vibratót, hogy a szájába vette a sípot … nem tudta, hogyan kell egy fúvós hangszeren vibratót fújni? Azt hiszem, ők ismét a primitívet utánozzák a pásztorok mintájára.” (A lerománozást – Bartók, Ligeti és Kurtág országában – a mezőségi együttesekkel és a kobozzal kapcsolatban is szívesen gyakorolja.)
Béres számára tehát az a zene, hangszer vagy játéktechnika minősül autentikusnak, illetve magyarnak, amit ő maga annak gondol, vagy éppenséggel megfelel annak, amire a konzervatóriumban tanították. Nem csodálkozhatunk, hogy a magyar népi hangszerek kutatásának doyenje, Sárosi Bálint csak futólag bukkan fel a könyvben, míg a népi – többek között az erdélyi – repertoárhoz, illetve hangszerekhez, játékmódokhoz teljes alázattal közelítő Sebő Ferenc neve egyáltalán nem, a Muzsikás együttesé pedig csak egyszer merül fel. Béres indulatossága mindenesetre nehezen magyarázható.
Végül nem hagyható szó nélkül a könyvvel kapcsolatos jelentős kiadói problémák sora sem. A belső címlap hátoldalon három külföldön élő támogató neve olvasható. A kiadás azonban nem fogható fel olyasfajta bérmunkának, amelyért a kiadó elháríthatja magáról a felelősséget, hiszen a címlapon az Editio Musica Budapest szerepel kiadóként, belül pedig a cég igazgatója felelős kiadóként; a felelős szerkesztő, illetve olvasószerkesztő neve is ott szerepel. Lehet, hogy a kiadó ébersége azért aludt el kissé, mert a szerző vitathatatlanul gördülékeny stílusban ír. Ám a szerkesztés során sok mindent alaposan át kellett volna gondolni, Béresnek attól a különös szokásától kezdve, hogy minden számnevet számjeggyel ír le („Az iskola kapujában 2 német katona állt”), egészen addig, hogy a könyv szerkezete teljesen kusza, igen sok benne a redundancia, és nem is egy eseményről több ízben, sokszor ugyanazokkal a szavakkal számol be a szerző. Ezért húzásokra vagy az anyag átszervezésére kellett volna őt buzdítani, a rengeteg hibásan írt nevet (Hammerslág János, Daróczi Bárdos Tamás, Karl Dolmets, Jozef Kozma stb. stb.) és a számneveket ki kellett volna javítani, és nem utolsó sorban a korábban említett két elrettentő példán túl is sokszor korrekcióra szoruló állításokat és adatokat módszeresen ellenőrizni kellett volna. Mindezek hiányában sajnos nem csupán a szerző személyisége ellentmondásos: a kiadvány is meglehetősen dilettáns.
A könyv adatlapja a kiadó oldalán itt látható.