Lám, ilyen jól is sikerülhet egy musicalfilm, amint nem macskának öltöztetett színészek és táncosok sompolyognak benne! A cinizmus komfortzónájából bizony akár ilyen egyszerűen is leírható lenne a West Side Story rajt-cél győzelme, amely már a legelső pillanatban a „universal acclaim” szintjét lőtte be. Elvégre annyiféle garanciája volt ennek a sikernek: Steven Spielberg tehetsége és reputációja, egy amerikai kincsként számontartott slágerdarab, aztán annak első, klasszikus megfilmesítése, a gusztusos-opulens retró világdivatja, s végezetül akár még a West Side Story körül ifjú dalszövegíróként elévülhetetlen érdemeket szerzett Stephen Sondheim elhunytát követő friss részvétet is megemlíthetjük.

 

Csakhogy mindezekkel együtt is egészen változatos módokon lehetett volna agyoncsapni Leonard Bernstein, Jerome Robbins, Arthur Laurents és Sondheim 1957-es remekművét. Politikai hiperkorrektséggel meg a musical ambiciózus szétoperázásával (gondoljunk csak a mű 1984-es lemezfelvételére!), radikális átírással és nem utolsósorban öntetszelgő rendezői, operatőri és látványtervezői manierizmussal. Az új West Side Story azonban elkerülte mind e csapdákat.

 

Igaz, Tony Kushner forgatókönyve révén a Jetek bandájának peremén mozgó Anybody’s most már félreérthetetlenül lánytestbe zárt fiúként kerül a dramaturgiai spiccre, az 1950-es években dinamikusan, buldózerekkel átformált Upper West Side pedig úgy jelenik meg e filmben mint tényleges címszereplő. Ám az előbbi ráerősítést sikerül zörejmentesen beilleszteni a történetbe, míg az utóbbi jellegzetesség valósággal az új West Side Story egyik főértékévé magasztosul – méghozzá minden öncélúság nélkül.

 

A városi közeg újjáteremtése ugyanis olyan módon helyezi el és értelmezi számunkra a történetet, ahogyan az musicalszínpadon sohasem sikerülhetne. S tegyük hozzá: ahogyan arra az 1961-es megfilmesítésnek még nem volt oly égető szüksége. Igen, ez most részint látens törióra, mi több: a (történeti) kontextus megértetése a jelenkor többnyire kontextusvak, omikron-generációs közönségével. De bizony még ennél is több. Merthogy a Spielbergék által bemutatott New York nem egyszerűen élő organizmus gyanánt jelenik meg a filmvásznon, hanem olyan, mint maga a természet: hatalmas, sokszínű, kiismerhetetlen és az egyes emberek létezése iránt teljességgel közömbös. S mindebből az energiától duzzadó derű csakúgy logikusan következik, mint az életeket elmorzsoló tragédiák sorozata.

 

Ariana DeBose és David Alvarez

Ebben a New York-i szerelmes és véres városbújócskában mindenki remekül a helyére került. Kezdjük azzal az evidenciával, ami Budapestről nézve sajna a legkevésbé sem magától értetődő: a két banda tagsága pompásan énekel és táncol – s közben a legkevésbé sem tűnik egy musical (kés láttán okvetlenül kereket oldó) karszemélyzetének. A Jetek gangjének élén pedig a Riffet megformáló Mike Faist már a legelső pillantásra pontosan olyannak látszik, amilyennek lennie kell: a világ által csak pofozott, kötődés- és konfliktuskereső, elveszett és veszettül veszélyes kamaszléleknek. Hozzá képest a másik bandavezér, Bernardo alakítója, az egészen nagyszerűen táncoló David Alvarez kevésbé árnyalt figurát teremt, ám a tény, hogy kevesebbet tudunk meg a Puerto Ricó-iak gangjéről, mint a „fehérekről”, az – mi tagadás – a West Side Story egyik történeti gyengéje.

 

Ansel Elgort Tonyjának a korábbi bűneit tán nehezen hisszük el, de azon túl mindent: a jószándékot, a befolyásolhatóságot, a barátságot és a szerelmet egyaránt. S azt is elhisszük neki, amikor énekel (zenés darab esetében alapkérdés!): nem musicaltenort és magas C-t hallunk ugyanis, hanem egy srácot. A habot mégis a hölgyek viszik el: María, Anita és Valentina megformálói. Az alig 20 esztendős Rachel Zegler ideáltipikus jó kislány, akinek azonban megvesztegetően szabályos és szinte babásan szép arcán már most olyan profin suhannak át az érzelmek, hogy az szinte még annál is imponálóbb, ahogy a mozifilmben María szerepével debütáló ifjú színésznő énekel. Ariana DeBose Anitája maga a kicsattanó kedély és a közhelyességében is elsöprő és túláradó, telt keblű lendület, s így gyásza és drámai tehetsége csak annál nagyobb meglepetést szerezhet a film zárószakaszában. Az 1961-es film Anitája, a pár napon belül 90. születésnapját ünneplő Rita Moreno pedig a Doc szerepéből lelkedzett-növesztett Valentina alakját – és a múlt West Side Storyjának szellemét állítja elénk: egyszerre nénis és váltig intakt női bájjal, talán épp csak egy vonásnyit rájátszva ziccerszerepére. Neki jut e változatban a Somewhere szív- és könnyfacsaró slágere is, melynek hallatán még a sajtóvetítés közönségéből is fölszakadt egy-két apró hüppögés.