Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

AMI ANYÁNKAT ILLETI

History of Motherfuckers / A Bitolai Nemzeti Színház a Desiré Fesztivál 2021-en
2021. dec. 6.
Zenés birodalmi felejtéspolitikai háztartási termékbemutatóval érkezett a Desiré Fesztiválra Bitolai Nemzeti Színház, amit Urbán András rendezett. Az előadás végére jókora felfordulást csináltak – a szabadkai Jadran színpadán. PROICS LILLA KRITIKÁJA.
Van egy tagadhatatlanul entrópikus világa Urbán András legtöbb munkájának: az előadásai végére a színpadon szerte hevernek a megszaggatott, fölborogatott, szétfolyatott, tönkrevágott holmik, sőt, ha igazán heveny munkafolyamatra bírja a társulatot, akkor hullazsákok és vérrel áztatott anyaföldhalmok is maradnak utánuk a játéktérben. Ezek persze csak nézői rosszérzésünk kellékei, katalizátorai, igazán a színművészek és zenészek biztosítanak bennünket arról, hogy ne legyenek illúzióink, hanem lássuk, milyenek vagyunk, hogyan, hol élünk. Nem, nem újabb felhőtlen másfél órára van szükségünk, ugyanis aki színházba jár, az kivételezett, szerencsés életű, nincs szüksége felhőtlen kikapcsolódásra. 
  
Urbánnak és mindenkori involvált színészeinek minden – klasszikus dráma, vers, próza, operett – csak ürügy, hogy szembesítsen bennünket. Ez az előadás is történelmi relációba helyezett társadalmi analízis. A viszonypont Shakespeare Coriolanusa, a kiteljesedett római birodalmi korszakot megelőző időszak, amikor újabb területek leigázásával erősítik magukat – amivel megalapozzák, illetve erősítik a centrum jólétét. Untig ismert hatalmi gyakorlat, ma már a kifinomultabb formáit is felismerjük, aminek az árát persze mindig a jónép fizeti meg, vérrel, verejtékkel. Az előadás színházi nyelve a tartalomból építkezik, és a periférián megképződött valóságot vizsgálja.
 
Coriolanus tragikus története menet közben érdektelenné válik (ha ugyan nem volt már eleve az), áttör rajta a hétköznapok valósága, ugyanakkor élesen mutat rá a néhány felvillantott Shakespeare-i motívum az egykori és mai strukturális társadalmi problémák összevethetőségére.
 
history1
Jelenet az előadásból.

Az előadást Viktorija Stepanovska-Jankulovska személyes kezdése nyitja (amihez lábjegyzetként ajánlott, bár talpalávalónak se rossz a Csókos asszony lovagjai című munka néhány vonatkozó eszmefuttatása a színészszakma nehézségeiről, esetleg más, korábbi előadások – amelyek alapján nem zárhatjuk ki annak eshetőségét, hogy Urbán tényleg kíváncsi a színészekre, akikkel dolgozik; sőt, egyenesen színpadra engedi őket saját /!/ gondolataikkal). A színésznő megosztja velünk, hogyan látja az őt is körülvevő világot, majd így összegez: „Megszoktam a korrupciót, a bürokráciát, a bűnözést.” Az előadásban aztán a többi színművésszel – Ivan Jerčič, Sonja Mihajlova, Sandra Gribovska, Nikola Projčevski -, és zenésszel – Aleksandar Dimovski, Slavčo Jovev – együtt angazsáltan elénk tárják azt is, hogyan építkeztek jelenetről jelenetre.

 
Az előadás egyik legjelentésesebb eszköze, hogy az alkotók relációba helyeznek egymással elemi módon kapcsolatban levő dolgokat, amelyeket egyébként a kultúra és az átkeretező politika már rég elválasztott – és ezt az elválasztást a tömegkultúra immár hagyományosan észvesztésig erősíti fel. Az egyik leginkább sokkoló dramaturgiai és politikai tett, hogy érzékletesen mutat rá két olyan nacionalista topik közti összefüggésre, amit a propaganda gondosan tart távol egymástól: szülj / valakinek harcolni kell
 
history2
Jelenet az előadásból.

Ez a leleplezés az előadás talán legfontosabb hatása – ahogy egymás mellé állítanak olyan elemeket, amelyeket abszolút nem szokás, vagy ha valaki ezzel él, akkor azzal szokás diszkreditálni, hogy demagógnak bélyegzik. Itt azonban nemcsak tartalmi, hanem zenei motívumként jelenik meg a leleplező állítás, aminek számtalan változatát sorolják fel, így egy többféle szempontból vizsgált, megalapozott tétel képződik meg, arányos emocionális hatású színházi eszközökkel felerősítve – hiszen a színházi hatás egyfelől intellektuális, másfelől zsigeri. Ahogy a szülésre szólító mondatok egyre elszabadultabban üvöltenek, szirénáznak a térben, születés utáni pillanatokat vetítenek elénk a színpadon. A filmrészletek megrázóan gyönyörűek: a születésbe belefáradt, meggyötört, de bizonyosságot kereső, boldogan kíváncsi csecsemők első pillanatai ezen a világon. Az ellentétes ingerek (engem biztosan) nagyon megrángatnak.

 
Ez a dramaturgiai politikai gesztus is – antikapitalista valóságértelmezésként vállalja azt, hogy félreérthetetlen politikai állásfoglalást is tesz. Ezzel nyilván lehet egyetérteni és vitatkozni is, az előadásról gondolkodva, mert nem megy ennél tovább: a legkevésbé sem kényszeríti a közönséget, hogy nyilvánuljon meg arról, mennyire ért ezzel egyet. Ilyen értelemben pedig az erőteljes hatásával együtt is tapintatos munka.
 
Az előadás következetesen használja a fent leírt alkotófolyamatot/dramaturgiát, ami anélkül is nyilvánvaló, hogy megkérdeztem volna, hogyan dolgozik a csapattal a rendező (korábban persze kérdeztem): diskurzust indít a darab apropóján arról, hogyan szólalnak meg a mában ennek a régi szövegnek az állításai, amihez megkeresik a személyes kapcsolódási pontokat.
 
history3
Fotók: Ivona Kochov. Forrás: Desiré Fesztivál

A munka alapvető előnye, hogy abban a közegben készült, ahol, illetve akik készítették, mélyebben értik azokat a társadalmi és politikai működéseket, mint amit mi Magyarországon megszoktunk. Az alkotók (és úgy tudom, a háború utáni tagországok közbeszédében is erősebben van jelen az a kritikai diskurzus, amely segít a tisztánlátásban) jobban értik az összefüggést az olcsó hitelek, eladósodottság, szociális elszigeteltség, továbbá a közbeszerzéseken tökéletesedő oligarchia, etnonacionalizmus és neoliberalizmus között. 

 
Ahogy Coriolanus sztorijában egyszer csak elvész a gabona-szál, és csak a hatalmasok története lesz fontos, de az már nem, hogy a népnek nincs mit enni, miközben a tárolók tele vannak – a demokrácia nagy kérdései közt szintúgy elvész az ilyesmi. Ez a színház hétköznapi mondatok és eredendő összefüggések eszközével szembesít minket azzal, hogy a demokrácia a pénzről és hatalomról szól. Továbbá a fentieket cifrázó nacionalizmusról: amiben hozzájuk képest mi, Magyarországon igen satnyák vagyunk – azt se tudjuk, mi az a turbófolk.
 
A turbófolk a spektákulummal hergelt, pénz helyett nemzeti ideológiával kifizetett fogyasztó önérzete – olyan kortárs szórakoztatóipari termékkel, amelyek sokak jogos indulatát, figyelmét tereli el a hatalmon levők tetszése és érdeke szerint.
 
A rendszerkritika jegyében pedig a mindenkori nép történetét játsszák, üvöltik el a színészek, vetített anime-pornó előtt: Nem sikerült humánusnak, szolidárisnak lennünk. Nem sikerült szeretnünk. Nem sikerült felszámolnunk a szeméttelepeket. Nem sikerült megőriznünk az erdőket. Hatását tekintve itt éppen fordítva jön az ütés, mint a korábbi szakaszban: a lírai szépségű, erős mondatokat mechanikus szexuális aktus képeivel narrálják.
 
A látvánnyal (díszlet: Valentin Svetozarev, jelmez: Blagoj Micevski) és zenével (zeneszerző: Irena Popović Dragović) megerősített színészek bár gyakran dolgoztak kórusban, erőteljesen megtartották a karakterisztikájukat, és mindannyiuknak voltak markáns egyéni jelenetei is, amelyek megalapozták az azokra való reflexiót a közös jelenethez. Ez a dinamika pedig szintén a zenei struktúra része is volt.
 
Majd mindezt megvizsgálták induktív kutatási módszerrel, így a záróária alatt jól elábrándozhattunk a régió gazdag történelmén, hogy valóban: a sámánoktól a germánokon, az októberi forradalmon, a kapitalizmuson, a civil szektoron, a színházon és közönségén át a Pfizerig, az AstraZenecáig, a Sinopharmig és a Szputnyikig mindenki és minden „megbaszta az anyánkat“.
 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek