Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

SZIMFONIKUS KAMARAZENE

Concerto Budapest: Hallgassunk Brahmsot! / Zeneakadémia
2021. dec. 5.
Brahms élete és művészete bővelkedik a termékeny és elgondolkodtató ellentmondásokban. A Keller Quartet és Elisabeth Leonskaja közös hangversenyének koherens műsora ezek egyikére hívta fel a figyelmet. CSENGERY KRISTÓF KRITIKÁJA.
A kamarazene bensőséges műfaj, bizalmas légkör jellemzi. Kamaraműben a hangszerek úgy viselkednek, mint az emberek, amikor kisebb társaságban meghitten, elmélyülten beszélgetnek. Hallatszik olykor élénkebb hang, de senki sem kiabál, és senki sem tart szónoklatot. Beethoven volt az – ki más? –, aki változást hozott a műfajba: nála már a kamarazenében is előfordulnak felkiáltások, sőt egész tételek, amelyek a fűtöttség, a szenvedély jegyében fogalmazódnak meg, némelyek, kamarazenei mértéktartás ide vagy oda, szinte felrobbannak – gondoljunk csak a Kreutzer-szonátára. Kamarazenéjükben a romantikusok átvették tőle ezt a jellegzetességet: náluk már sokkal gyakoribb az olyan mű vagy tétel, amelyben jelen van a markáns indulat, meg a széles, hangsúlyos gesztusvilág – és persze sűrűbb a hangzásszövet textúrája. Közülük is kiemelkedik Brahms, akinek kamarazenéjében újra és újra visszatér, mondhatni, tendencia a szimfonikus hangzás igénye. Természetesen nem csupa ilyen tételt vagy művet írt, de a szimfonikus megszólalásmód igénye túl sok kamaraművében jelentkezik ahhoz, hogy véletlennek gondoljuk.

Keller Quartet
Keller Quartet

Sok olyan brahmsi kamarazene van, amelyben egyes tételekre, máskor egész művekre rányomja bélyegét a telt, dús, sűrű, erőteljes hangzás – az a megszólalásmód, amely mintha tudatos zeneszerzői szándék nyomán lépné át újra és újra a kamarazene vélt vagy valódi határait (persze kérdés, ki mondja meg, hol a „határ”), erejével, gazdagságával, indulattartalmával a zenekari tónus felé gravitálva. A Concerto Budapest Hallgassunk Brahmsot! című zeneakadémiai sorozatának 3. hangversenyén két mű szólalt meg a Zeneakadémia nagytermében, két fiatalkori kompozíció: a huszonhét évesen befejezett B-dúr vonóshatos (op. 18 – 1860) és a harmincegy évesen megalkotott f-moll zongoraötös (op. 34 – 1864). Mindkét műről elmondható, hogy a brahmsi szimfonikus kamarazene vonulatába illeszkedik dús, zamatos, telített hangzással, gyakran nagy erejű megszólalásokkal.

A zongorás kvintett esetében a jelenség okának egyszerűen az életműben megfigyelhető tendenciát vélhetjük, ami azonban a szextettet illeti, ha Brahms fiatalkorában már jártak volna az emberek pszichiáterhez (még nem jártak: 1860-ban Freud négy éves volt), a beszélgetésekben talán fény derül arra, hogy a fiatal komponista a szextett megírásáig mindössze három zenekari művet komponált: a két szerenádot és a d-moll zongoraversenyt. Az analitikus alighanem arra figyelmeztette volna, hogy a szextettírás tudat alatt, be nem vallott módon zenekari stúdium, felkészülés újabb szimfonikus művek komponálására, a „forró kása” kerülgetése – ezzel magyarázható a hat vonós apparátusa, s kiváltképp annak erőteljes, dús hangzású alkalmazása.

Elisabeth Leonskaja
Elisabeth Leonskaja

A mű előadásakor a Keller Quartet (Keller András, Környei Zsófia – hegedű, Homoky Gábor – brácsa, Fenyő László – cselló) a brácsán játszó Szomor-Mekis Jankával és a csellista Perényi Miklóssal egészült ki. Mesteri tolmácsolásukban érvényesült a műből áradó érzékiség, a hangzásmámor, amely mindent – dallamot, ritmust, karaktert, hangsúlyokat – a dús-zamatos zengés élménye felől közelít meg. Lágy dalolás, ugyanakkor az energia sodrása jellemezte a saroktételeket, súly, erő és archaikus tartás a Bach Chaconne-ja előtt hódoló d-moll második tétel variációsorát, könnyed játékosság a scherzót.

A koncert másik műsorszámában, a második részt kitöltő f-moll zongoraötösben egy legendás muzsikus, a hajdan Szvjatoszlav Richterrel kamarazenélő Elisabeth Leonskaja (1945) volt a Keller Quartet partnere. Az f-moll kvintettet ritkán halljuk, most azonban úgy hozta a különös véletlen, hogy három nappal e koncert előtt is megszólalt: akkor, november 25-én, szintén a Zeneakadémián, a Kelemen Quartet és a nyolcvanhat éves Frankl Péter olvasatában. Leonskaja játéka nem volt olyan szikrázó és minden pillanatban kommunikatív, mint az örökifjú, vibráló és energiától feszülő Franklé, amely még a legkomolyabb hangvételű szakaszokban is felmutatott bizonyos szellemi „kalandvágyat” és  játékosságot. Az orosz zongoraművésznő ugyanis más alkat: inkább komolyan és súlyosan, befelé fordulva értelmezte a művet, ez azonban nem akadályozta meg abban, hogy intenzív kifejezőerővel és virtuózan zongorázzék, csupán a töprengő-filozofikus mozzanatokat erősítette fel a kompozíció karaktervilágában. Részletgazdag és mélyen átélt muzsikálást hallottunk mind a zongoraművész, mind a kvartett részéről, ihletett és spontán, magasrendű kamarazenét, mely lelkes sikert aratott a jelenlévők körében, a finálé megismétlésére késztetve az előadókat.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek