Mit tudhatok meg magamról? – húsz éve ezzel a kíváncsisággal lapozom fel Tóth Krisztina versesköteteit, a hajdani nagy meglepetést, a gyűjteményes Porhót (2001), remek folytatását, a Síró ponyvát (2004), a némileg hangot váltó Magas labdát (2009), majd a Világadaptert (2016). Közben kedvet kaptam Tóth Krisztina prózaköteteihez is: regényéhez, az Akváriumhoz és novellásköteteihez, a Vonalkódhoz, Pixelhez, Fehér farkashoz. Most pedig itt van egy új kötet, a Bálnadal, melynek versei – műfajban, témákban és versformákban – folytatni látszanak mind a lírai, mind az epikus oeuvre-t. Mégpedig összegző módon. Például egy hibrid műfajjal.

A Bálnadal ugyanis – a kötetcím sugallata ellenére – kevés dalt, annál több epikus verset tartalmaz, verses történetet. A kötet három ciklusából kettőben, a Völgyútban és a Terekben is a narratív közlésmód dominál, csupán a középső rész mondható tisztán lírainak. Ez utóbbi tíz haikut tartalmaz egy közös cím (Kínai utazás) alatt. Míg az első ciklusban, a Völgyútban lazább, kedélyesebb és részletezőbb mesélésre találunk példákat, addig a Terekben, mivel itt tizennégy soros szonettek sorakoznak (a maguk kötelező tartalmi ellentéteivel), már drámai sűrítettségű a narráció.

„Ha aznap este korábban jön haza,
nem is tudom… Vagy hogyha el se megy.” (Tetőtér)

Helyzetképek, rövid monológok részleteiből, finom utalásokból, célzásokból kell az olvasónak magának kitalálnia a többnyire tragikus vagy fájdalmas kimenetelű történeteket. Tragédia dalban elbeszélve – mondhatnánk – ám korántsem balladás a hangvétel, a beszédmód és így a hatás sem az, szemben például Rakovszky Zsuzsa új versesköteteinek epikus szövegeivel. A szonett-kompozíción és a szenvtelen hangütésen túl a történeteknek a balladákhoz képest jóval nagyobb nyitottsága az, ami a ballada ellenében hat. Mert ha eltekintünk a jósjelektől (ahogy azt az életben is szívesen megtesszük), optimista zárlattal is elképzelhetünk egy-egy eseménysort. S mintha lenne is ilyen! A Terek pillanatképei, akárcsak Tóth Krisztina novellái és tárcái, elsősorban a családok együttélési bonyodalmai köré rajzolódnak. Gyakori a gyerek-szülő kapcsolat, a szerelmi háromszög, a házastársi civódás megjelenítése, továbbá baleset vagy öngyilkosság előzményeinek a felskiccelése (Tűztér, Nézőtér, Raktér, Játszótér, Tériszony, Előtér, Tetőtér, Ártér). Ezekre az epikus versekre feltétlenül illik Tóth Krisztina szellemes-szlenges megállapítása 2014-ből: „kondenzált történet[ek], kilóg a pillanatfelvétel[ek] alól a sztori, az élet, kilóg a sors, mint a leszakadt kabátbélés”. A szonettek egy részében Tóth Krisztina túllép az interperszonális viszonyok rajzán, s az emberi tényező hatását a non-humán szférában mutatja meg. Egy land-art költeményben holt tér, volt bánya látványa hív elő tűnődést az ember által elhasznált, elroncsolt és magára hagyott vidékről:

„hol a poros ösvények véget érnek,
a fákon túl, ott a gyerekkor határa.
Tölcsérnyi tájsebét még most se érted,
hiába hajolsz át az éjszakába.” (Holt tér)

Öt szonett szembesít az állatok – egy kutya, egy bálna, különféle rágcsálók– gépies, szándékos vagy véletlenszerű elpusztításának mindennapos gyakorlatával. S ezek kapcsán a versek olyan szülői magatartásmintáknál is elidőznek, mint a közönynek és az önvédő, természetes kegyetlenségnek nevelő célzatú továbbadása:

„Nem fáj neki, majd elalszik magától:
ezek csak rágcsálók, nem emberek.
Rám nézz, mikor hozzád beszélek. Mától
te rakod ki, mert nem vagy már gyerek.” (Padlástér)

A Bálnadal kötetben az állatok (akárcsak a Magas labdában és a Világadapterben) már nem motívumok. Nagyon is élők, valóságosak, szemben a korai Tóth Krisztina-versek jeles metaforáival. A beszélgetés fonalában (1994) például Az éjjeli hal csupán költői kép volt: „én vagyok / a délutáni pisztráng / az ablakok vizében. […] / fogadd az éjjeli halat / ajándékul, / és engedd el: / hadd ússzon”. A Bálnadal címadó versében („bőrén szigonynyomok”-kal) valóságos vízi lénynek tűnik a bálna, még akkor is, ha éneke a művészetet is szimbolizálni képes. Ezt az értelmezési lehetőséget a nagyhal természetes közegének jellegzetes toposzokból való megalkotása teremti meg. Mert a természeti jelenségek közül mindaz, ami univerzális jellegű – sötétség és világosság, ég és víz, éjszaka, holdárnyék, tenger, út, vándorlás, ének s a többi – továbbra is metaforikusak maradnak a kötetben.

„A bálna vándorol
sötét vizekbe tart
magában énekel
ha távol már a part […]

miről is énekel
egyáltalán kinek
viszik a bálnadalt
a mélyhideg vizek”

A költeményben a mélyhideg, sötét vizek, a hosszú vándorút, a magányos, rejtélyes ének toposzai a valódi művészetet is körvonalazzák. A szerző egy vele készített interjúban ezt az interpretációt így összegezte: „a valódi vers mindig a mélyből jön, az valami zsigeri, az mindig hírül hoz valami borzongást a legfeketébb és leghidegebb mélységekből, ahol még sosem jártunk”.

Tóth Krisztina a saját verseinek a születéséről, működéséről is vall az idézett sorokban, s az új könyv vállalását, hogy az éjszaka mélyéről, a létezés kitakart, látni sem akart tartományaiból hozzon elénk sejtelmet és tudást, azt elsődlegesen a szonettversek és a haikuk teljesítik.

„Ár ellen úszom,
forgó, repedő csónak,
       telve idővel.”

„Árnyék a test már
parton levetve, távol
     fürdik a lélek.”

A Kínai utazás háromsorosai az első ciklus, a Völgyút verseinek múltélményét helyezik egyetemes távlatba. A haikuk láncolatában sorra feltűnnek azok a motívumok, melyek a Völgyútban is fontosak voltak: múlt, emlék, árnyék, test, arc, hold, álom, víz, part, s immár a végtelen idő távlatából rajzolják újra az élethez és volt élőkhöz fűződő viszonyt. A Völgyút, mely cikluscímként az élet második felét, a lejtmenetet jelöli, főképp személyes versekből áll (sok én-közlés mögött szerzői ént is sejthetünk), s leggyakrabban a múlt iránti felelősség kérdéseit vetik fel: mivel tartozunk azoknak, akiket szerettünk s akik szerettek, és mivel tartozunk magunknak, hajdani énjeinknek. Ezt a közlendőt már előrevetíti a kezdővers, A Mégegyszer-út is a maga Tandori-utalásával. Érdemes felidézni a Hommage című Tandori-vers egy strófáját ennek igazolására:

„Ki szedi össze váltott lovait?
ha elhulltak, ki veszi a nyakába?
ki teszi meg mégegyszer az utat
értük, visszafelé, hiába?”

Tóth Krisztina erre a „mégegyszer-útra” vállalkozik a ciklus jó néhány versében, elsősorban az epikusokban, melyekben egymásra kopírozódnak jelen és múlt történései. Jelenbeli események, arcok hívják elő a múltbelieket, s felkeltik az ismétlés vágyát: még egyszer újraélni egy hajdani, befejezhetetlen szerelmet (Korlát), még egyszer szülni, gyermeket világra hozni (Babzsák, Majális), még egyszer teljesíteni az apai elvárást – az apa halála után (Sunday) -, vagy egy hajléktalan nő fagyhalálakor átélni annak múltját, mikor még a „száraz, öreg-faág test” fiatal volt, s „Szép Nap”-nak szólították (Winnetou húga). Persze a „mégegyszer-út” járhatatlan, a múlt csak emlékként, tudatfoltként, árnyékként vetülhet a jelenre. Hacsak a költészet életre nem galvanizálja a vers időterében, hogy aztán valóban el lehessen temetni, azaz feledni, „hogy végre elnyugodjon” (Vatera). Mintha a vers erre is képes lenne: „az erdőszélen, a rohadt humuszban, / ahol valakit élve eltemettek: /ott kezdődik a vers.” (Ahol).

Hogy a költészetnek súlyokat kell cipelnie, s a költőnek terheket vállalnia, például a múlt iránti tartozások kiegyenlítését, a sérülékeny, veszendő lények felkarolását, az a ciklus záróversében, a Völgyútban némi metaforikus áttéttel, de szó szerint is megfogalmazódik:

„Két kővel mentem futni,
 mindkét markomban egy-egy
[…]
A karomat kitártam,
kezemben nagy kövekkel,
mintha súllyal repülnék”.

Úgy tűnik, hogy a költészetre vonatkozó reflexiók és önreflexiók nagyobb számban vannak jelen az új kötetben (Ahol, Kikapcsolom a gépet, Holdrakéta, Bálnadal, Völgyút, Tűztér, Színtér), mint a korábbiakban. Nem az intertextuális utalásokat tartalmazó versekre gondolok most, azok szép számmal előfordultak a régebbi kötetekben is. Az ars poeticák száma nőtt meg a Bálnadalban, a költészet mibenlétével, értelmével vagy értelmetlenségével foglakozó verseké. Magam nem kedvelem túlságosan e témát, ám a kötet záróverse, a Színtér szarkasztikus monológja (alpári hangú szidalomáradata) magyarázatot ad a változásra.

„Ezekben hittünk, édes istenem!
Itt ez a fejlövéses francia,
vagy Plath, az a depressziós picsa,
aki átlépett férjen, gyereken…”

Ez a vers az irodalomnak s az íróknak olyan mérvű elutasításával szembesít, mely megérttette velem: a költőnek szüksége van az önvédelemre, s ezt szolgálják az ars poeticák, a vershasználati útmutatók. A Színtér egyébként tökéletes ellenpontja a nyitóversnek, a Tandorihoz írott hommage-nak. Az egyik versből azt vehetjük ki, érdemes odafigyelnünk a költő szavára, a másikból pedig azt, hogy a költők, írók is csak közönséges esendő emberek, nem érdemlik meg figyelmünket. Az olvasó választhat, melyik utat kövesse.

A köny adatlapja a Magvető Kiadó oldalán található.