Bach - Duruflé - Szathmáry / Müpa
2021.12.03.

Roppant izgalmas és egyedi program jellemezte a Müpa november 30-i, „Bach – Duruflé – Szathmáry” felcímű hangversenyét. MALINA JÁNOS ÍRÁSA.

Bár a három zeneszerző felsorolásának sorrendje életük időrendjének, sőt a betűrendnek is megfelel, mégis igaztalan kissé, elvégre mégiscsak a Németországban élő jelentős magyar orgonaművész és zeneszerző, Szathmáry Zsigmond jelentette a fő közös nevezőt a programban, hiszen ő a hat előadott zenemű közül ötnek vagy a szerzője, vagy a közreműködője volt. A másik közös nevező természetesen az orgona, amely a felhangzó világi és egyházi, hangszeres és vokális, 18. és 21. századi, egyetlen szólistát és több tucat előadót foglalkoztató kompozíciók mindegyikében szóhoz jutott, meggyőzően bizonyítva sokoldalúságát és életerejét.

Szathmáry Zsigmond
Szathmáry Zsigmond
Végül persze a hangverseny főszereplőjének kell tekintenünk a Nemes László Norbert által vezetett Új Liszt Ferenc Kamarakórust is, amely a két leghosszabb műsorszám, a két rekviem középpontjában állt. S ha mindehhez azt is hozzátesszük, hogy az est folyamán négy művész is helyet foglalt az orgonapadon, akkor mindebből igazán roppant színes zenei esemény képe kerekedik ki, amelyért csak dicséret illetheti a Müpa programszerkesztőjét. Szathmáry Zsigmond erőteljes alakja pedig arról is gondoskodott, hogy a sokféleség ellenére a hangverseny – vagy legalábbis az első része – koherens hatást keltsen a hallgatóban.

Az első műsorszám Szathmáry Feuertaufe (A tűz megkeresztelése) című 2004-ben komponált orgonadarabja volt, Pétery Dóra előadásában. A szélsőséges dinamikai, érzelmi és hangterjedelmi kontrasztokban tobzódó, vad-szenvedélyes kitöréseket és barcarolaszerű ringatózást egyaránt tartalmazó, dús fantáziával megírt darabot Pétery rendkívüli kifejezőerővel szólaltatta meg. Előadásában azt csodálhattuk leginkább, hogy ez a hatalmas és bonyolult hangszer ugyanolyan érzékenyen, ugyanazzal a közvetlenséggel szólalt meg ujjai alatt, mint egy szóló-fuvoladarab előadója kezében a maga hangszere.

Ezt követően Szathmáry Zsigmond játszotta el Bach hatalmas c-moll passacaglia és fúgáját (BWV 582). Fenséget és végtelen nyugalmat sugárzó játéka elsősorban eszköztelen egyszerűségével ért el katartikus hatást: ez a rendíthetetlen karakter a fúgát is változatlanul áthatotta.

Ezután leánya, Anikó Katharina Szathmáry csatlakozott hozzá, hogy magyarországi bemutatóként eljátsszák a lassan három évtizeddel ezelőtt írt Cadenza con ostinati per violino e organo című hegedű-orgona-kompozíciót. A darab, számos élesen disszonáns hangzása, erőteljesen ritmizált szakaszai és az orgona izgalmas effektusai ellenére valamiképpen mindvégig a hegedűszólamnak igyekszik kedvezni. Az orgona nem él vissza több súlycsoportra rúgó fölényével, sőt, egy olyan játékmódot kever ki a palettán, amely tökéletesen hozzásimul az alapvetően más hangképzésű hegedűhöz – olyannyira, hogy nem is egyszer olyasféle homogeneitásban olvadnak össze, mint akár egy vonósnégyes. Mindehhez az izgalmas hatáshoz messzemenően járult hozzá Anikó Katharina Szathmáry igen csiszolt, kontrollált hegedülése és ragyogó hegedűhangja.

A két művész ezután a hangverseny első, instrumentális szakaszát lezárva – mintegy jutalomjátékképpen – Bach BWV 1016-os E-dúr hegedűszonátájának (pontosabban a mű hegedű-orgona átiratának) III., cisz-moll hangnemű Adagio ma non tanto tételét adta elő fegyelmezett komolysággal, mégis megrendítő erővel. (A nyomtatott műsor tévesen a szonáta II. tételének nevezte a darabot.)

Vajda Gergely
Vajda Gergely
A hangverseny első felének hátralevő részében Szathmáry Zsigmond 2014-ben bemutatott Requiem Fukushima emlékére című művének magyarországi bemutatójára került sor az UMZE Kamaraegyüttese és Kun Rajmund orgonaművész közreműködésével, Vajda Gergely vezényletével, Ekkehard Abele énekszólójával. A mű hangszerösszeállítása eléggé egyedülálló: egy angolkürtből, szaxofonból, klarinétból, basszusklarinétból és fagottból álló fúvósegyüttest egészít ki néhány ütőhangszer és az orgona. A látomásos, felkavaró mű alaphangját a rettegés, az elviselhetetlen gyász és az utolsó ítélet víziója adja meg. Sem latin és – többnyire – német szövege, sem felépítése, sem zenei képei nem követnek szorosan semmilyen hagyományt, a fohászokkal és felkiáltásokkal teli, mozgalmas és váratlan eseményekkel telített zene azonban teljességgel hatalmába keríti a hallgatót. Ehhez természetesen Vajda Gergely rendkívüli erőt sugárzó vezénylésére és a nagyszerű Ekkehard Abele szuggesztivitására is szükség volt. Az Új Liszt Ferenc Kamarakórus pedig nem csak a hallatlan technikai nehézségeket győzte le, de igazán kulturáltan, a legjobb értelemben vett profizmussal is énekelt.

Maurice Duruflé szünet után következő Requiemje bizonyos fokig annak ellenére rosszul illeszkedett a hangverseny első feléhez, hogy ebben a darabban is kórus és orgona szól, ez is gyászmise, és ráadásul afféle unokatestvére is a Szathmáry-műnek, amennyiben mindkettő Fauré Requiemjének hatása alatt komponált, „szabálytalan” kompozíció. Nem is a zenei nyelvek különbözősége hatott furcsán (az Bach és Szathmáry között is fennállt), mint inkább a vérmérsékletben, a zene sűrűségében fennálló alapvető eltérések, az, hogy Bach és Szathmáry hasítóan tiszta, éles színei után Duruflé vitán felül kifinomult szépségű művét puha ecsetkezelés és pasztellszínek jellemzik. No persze a lényeg mégiscsak az, hogy ezt a másfajta zenei világot hogyan idézték fel a hangversenyen. Erről pedig csak azt mondhatjuk, hogy igen szépen, meggyőzően, méltón az első félidőhöz. A kórushoz (a saját soraiból előlépő bariton és alt szólistán túl) itt csupán az orgona (Reincke Ivan-Bogdan) és egy csupán rövid ideig szóhoz jutó csellista (Berki Ádám) csatlakozott. Ezt a rekviemet a kórus vezető karnagya, Nemes László Norbert vezényelte.

Ebben a kompozícióban még egyértelműbben kiderültek a kórus kiemelkedő kvalitásai: a tökéletesen homogén, pianóban már-már testetlenül tiszta szólamok, a nagyszerű intonáció és a teljes tudatosság és fegyelem. Ugyanakkor az énekkar hangzása a kevés számú forte tömbben kifejezetten erőteljes és telt volt.

Az énekszólisták közül Gyombolai Bálint (bariton) nem rendelkezik kiemelkedő hangi adottságokkal, de szépen formálta meg szólóit. A mű súlypontjában, a „Pie Jesu” tételben felhangzó altszólót Thurnay Viola kicsiny, de salaktalanul tiszta hangon, élményszerűen formált dallamívekkel adta elő. Nemes László Norbert vezényléséről pedig elmondható, hogy igen precíz és magabiztos volt, ugyanakkor lekerekítetten erőteljes mozdulatai nélkülöztek minden erőszakosságot, és nyilvánvaló affinitással és érzékenységgel követte ennek a transzcendens és misztikus kompozíciónak a rezdüléseit.
Szerző: Malina János

Helyszín: Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, Időpont: 2021. november 30.

Címkék: