Ki ne emlékezne a klasszikussá érett képsorokra: szól a zene, és Rocky elkezdi kíméletlen edzéseit, hogy aztán legyűrje kíméletlen ellenfelét. Sokan fel is vetették, hogy már nem tudni, azért indul el a zene, mert Rocky edz, vagy pavlovi reflexként azért edz, mert elkezdett dübörögni a zene. Igazából mindegy is, a két dolog szervesen összekapcsolódott, már nem is nagyon tudunk elképzelni sportfilmet enélkül: gyors és dinamikus vágásokkal esztétizálva a felkészülést, a verejték révén átérezve a tétet, miszerint a hős visszaszerezheti elvesztett méltóságát, kiköszörülheti a hírnevén esett csorbát. A hús küzd itt a lélek feloldozásáért.

 

Persze, ha egy remekbe sikerült szerelmes vagy háborús film után sem gondoljuk azt, hogy most egy ideig nem kellene a témában új alkotást forgatni, mert mindent tudunk már a kémiáról és a vérgőzös csatákról, úgy azt sem indokolt mondani, hogy a Rocky és végeérhetetlen epizódjai, illetve a Millió dolláros bébi után nincs több kraft a bunyós mozikban. Pedig mondhatnánk. Hiszen ha a két filmet összerakjuk, akkor nagyjából megkapjuk a Megsebezve teljes szüzséjét.

 

Akadnak azért nüansznyi különbségek. Jackie Justice valamikor ígéretes ketrecharcos volt, el is jutott a címmérkőzésig, ám ott valamiért gyáván megfutamodott (kimászott a ketrecből, s feladta a meccset). Négy évre rá takarítónőként dolgozik, és nem veti meg az italt, olyannyira nem, hogy szinte tökéletes álcaként a szórófejes tisztítóflakonnal spricceli be magának a féldeciket. 

 

Ránézésre is teljesen menthetetlen, ahogy az élettársa, a szintén teljesen reménytelen menedzser, akinek egyetlen sportolója sem maradt, miután látványos kudarcot vallott Justice-szal. És mindennek tetejébe megérkezik Justice fia, Manny, akit eddig az apja nevelt, ám mivel őt főbe lőtték, visszakerül az anyjához, ráadásul traumatizáltan, mert az egész a szeme láttára történt. A gyerek azóta egy árva szót sem szólt, és nem is tűnik úgy, hogy ezen lehet változtatni. De az alagút végén megcsillan a remény: az Immaculate nevet viselő menedzser/promóter egy illegális csata során felfigyel arra, hogy Justice-ban még van annyi elszántság, hogy vissza lehessen őt téríteni a ketrecharcosok útjára. És ő – némi kis zenével megsegítve – el is indul rajta.

 

A Megsebezve ilyen szempontból tehát két alkotás egy kalap alatt: egy erős családi dráma (Justice is számos traumát hordoz magában az anyjával kapcsolatban, az ő viszonyuk is eléggé terhelt) és egy szokványos sportfilm, amelyet némi óvatos szerelem is átitat. 

 

Ugyanakkor sok mindenért lehet szeretni a dolgozatot: előszös is Halle Berry miatt, aki valóban mindent bevet, hogy ötvenes évei derekán is olyan nőnek mutatkozzon, akitől nem szívesen kapnánk egy pofont sem a ketrecen belül, sem azon kívül. De nem csupán kondícióban lehengerlő. Szerencsére a színészi tehetsége sem gyengült az évek alatt, így remekül alakítja az anyaságot önmagában újra felfedező Justice-t, aki egyszerre képes küzdeni minden fronton. Arról nem is beszélve, hogy ő állt a kamera mögött, vagyis ilyen értelemben is Stallone örökébe lépett. 

 

Első rendezésére nem is lehet panasz, főleg ami a színészvezetést illeti. A Mannyt alakító Danny Boyd Jr. igazi főnyeremény, csupán a tekintetével kommunikál szinte a teljes film alatt, mégis minden „szavát” értjük, minden gesztusa remekül képezi le a benne dúló érzelmi vihart. Anya és fia kettőse teszi tehát igazán emlékezetessé a művet, kettőjük jeleneteit, illetve az azokban rejlő feszültséget és „csatákat” nem képesek túlszárnyalni még az oly remekül megkoreografált címmérkőzés menetei sem, pedig elvileg ez lenne a több mint kétórás film csúcspontja. Ebből is látszik, hogy a Megsebezve sokkal inkább drámaként funkcionál, a sportszál esetében csupán annak örülhetünk, hogy Berry amennyire csak lehet, a realitás talaján marad, és nem giccsezi túl a végkifejletet. A szentimentalizmust – akárcsak a többi érzelmet – is okosan adagolja a film, nem fulladunk bele így sem a könnyekbe, sem a vérrel pettyezett verejtékbe. 

 

Meg talán annak is örülhetünk, hogy Rocky és Maggie után most végre egy fekete hős is visszaszerezheti méltóságát a fent említett recept szerint. (Életrajzi bunyós filmek esetében persze nem nehéz fekete főhősöket találni, hiszen itt – teljesen érthetően – Alitól a Hurrikánig ível a kínálat. Ám névtelen és fiktív főszereplőként most először látunk egy igazi példaképet.) Ha tehát nem vágyunk különösebb meglepetésekre és agyas fordulatokra a történetet tekintve, hanem megelégszünk a remek és kiemelkedő alakításokkal, akkor a Megsebezve kiváló szórakozást nyújt. Aki viszont gyűlöli a kiszámíthatóságot (mert még a meleg szerelem is előre sejthető), az messze kerülje el. Vagy némítsa le a zenét.