Szólít a szörny / Weöres Sándor Színház, Szombathely
2022.01.12.

A fiú (férfi? már nem fiú, és még nem férfi) egy nagy, zárt dobozban ül, csak felénk van nyitva a negyedik fal. Kockának nagy, világnak kicsi. SZEMERÉDI FANNI KRITIKÁJA.

A három oldalról magasodó falak a bezártság érzetét keltik. És még sincs bezárva, mert a negyedik fal - a nézőtér felé - nyitva van. A falécekből álló kocka-szoba a falakkal a kamaraszínpadon hatalmasnak tűnik. És mégsem az, hiszen ha benne van egy ember és egy báb, néhány tárgy és még néhány mozgató, akkor pici és szűk, alig lehet benne elférni. Ugyanakkor, ha csak egy mesélő és egy báb ül a szoba közepén, akkor a tágasság ürességet és magányt érzékeltet. 
 
Ilyen ez a történet. Nem egyértelmű. Mint ahogyan az igazán jó mesék sosem azok. A Szólít a szörny című előadás (az alkotók műfaji fantázianeve: traumajáték) a mesélésről szól. Persze nem a történet szintjén. A történet szintjén egy tizenhárom éves fiúról szól, aki végig kell, hogy nézze rákos édesanyja lassú elmúlását, és meg kell küzdenie minden érzéssel és gondolattal, amivel ebben a fájdalmas folyamatban találkozik: a dühvel, a félelemmel, a reménnyel, az apátiával, a szomorúsággal, a bűntudattal, az önutálattal, a magánnyal. A tét nagy: bírja-e a terhet, túl tudja-e ő maga épségben élni az édesanyja elvesztését. A helyzet kulcsa pedig a mesélés. Nemcsak azért, mert az őt éjszakánként meglátogató szörny - egy óriási, beszélő tiszafa - mesékkel, történetekkel segít a fiúnak, de mert a fiú maga nekünk, nézőknek mesél. 
 
Siobhan Dowd írónő ötetét, regénytervét az írónő korai halála után Patrick Ness dolgozta tovább és fejezte be, így született az egyik legizgalmasabb kortárs ifjúsági regény, a Szólít a szörny. Problémaközpontú regény: a halállal való szembenézésről, a gyászmunkáról, egy szerettünk elvesztéséről szól. Súlyos téma, és súlya van annak is, hogyan akar beszélni egy regény vagy a belőle készült színházi előadás a témáról. Körültekintéssel, figyelemmel, megértéssel, de őszintén. Nem elhazudva, elhallgatva a veszteség fájdalmát. A regény megmutatja, hogy a történetek veszélyesek: nem egyértelműek, félelmetesek, megzavarják a fejünkben szépen felépített kis rendszereket, és arra késztetnek, hogy újrarakjuk az építőkockákat, átstrukturáljuk a gondolatainkat. 
 
Jelenetek az előadásból
Jelenetek az előadásból
A regényből készült film monumentális látványvilággal dolgozik. Vidovszky György rendező - aki a színházi adaptációt készítette -, Mátravölgyi Ákos (aki a díszletért, a jelmezekért és a bábok tervezéséért felel) és Monori András zeneszerző egészen másfajta látványvilágot és hangulatot alkotott meg a szombathelyi Weöres Sándor Színházban. Az előadás a Mesebolt Bábszínházzal és a Veszprémi Kabóca Bábszínházzal koprodukcióban készült. 
 
Fontos és elsődleges rendezői döntés, hogy a kamaszoknak és felnőtteknek ajánlott előadás élő szereplőkkel és bábokkal dolgozik. A főszereplő Major Erik mellett a bábok mozgatásáért a Mesebolt bábszínészei felelnek. A bábszínházi megvalósítás nem csak azért fontos, mert vizuálisan sokkal több lehetőséget rejt magában, mint a színház, de a bábozás itt a történetben is fontos szerepet kap. A mesélés szinonímájává válik. És ez az igazi tétje ennek a helyzetnek: ki lehet mondani a kimondhatatlant? El lehet mesélni az elmesélhetetlent? És ez vajon segít?    
 
Az előadás mesélője mozgatja a főszereplő Conor bábját. Major Erik az előadás kedvéért tanult bunraku bábtechnikát, bábmozgatást. Elképesztő teljesítmény ez, a színész érzékeny figyelemmel és aprólékos, pontos mozgással kezeli bábját. Viszont az sem gond, ha egy-egy pillanatra látszik: ő nem tíz éve mozgat bábot. Nem okoz problémát, mert a történet lényege éppen ez: ő nem a báb karakterét játssza, hanem egy mesélőt, aki bábbal mesél. A bunraku báb hatalmas kék szemével, sötétszőkés hajával nagyon hasonlít a mesélőre. 
 
A történetben megjelenő minden más szereplőt különböző fajta bábok jelenítenek meg. A haldokló anya egy majdnem életnagyságú, hátsó mozgatású báb, akinek csak a feje és a vállai vannak kiképezve, a kezei már az őt mozgatók (Varga Bori és Gyurkovics Zsófia) kezei. A fej kopasz, és mintha vászonnal vagy gézzel lenne bevonva: érdes, száraz. A vállak vékonyak és csontosak, mintha csak egy vállfa lenne a testet jelentő világoskék lepel alatt, és a test maga már szinte elfogyott volna a betegség és a kezelések miatt. 
 
Fotók: Mészáros Zsolt. A képek forrása: Weöres Sándor Színház
Fotók: Mészáros Zsolt. A képek forrása: Weöres Sándor Színház
A vonalas nagymama egy képkeretbe szorulva mozoghat csak, ami szigorúságát, zártságát és régimódiságát egyszerre jelöli - amíg ki nem tör a keretből. Kolozsi Angéla mély, rekedt hangjában a keménység keveredik az önfegyelemmel és a szomorúsággal. Az Amerikában élő elvált apukát (Kovács Bálint mozgatja) egy plüss cowboy báb jelöli, puha, nincs tartása, gerince, csak egy bőröndje, abból pattan elő. A Conort csúfoló, bántalmazó osztálytárs egy hasbeszélő báb. A Szörnyet (Lukács Gábor hangját effektekkel mélyítik és hangosítják) egy egész fejre húzható maszk-sisak jelöli falécekből. 
 
A három mese, amit a Szörny mesél, különbözőképpen elevenedik meg, és jelentésárnyalatokkal gazdagítja az értelmezést, ha figyeljük, hogy melyik mesebeli szerepet ki játssza: az első megjelenítése „meseszerű”: a népmesék formáit idézi a babaház boltíve, a „gonosz mostohát” a nagymamát is alakító Kolozsi Angéla játssza. A második mesében maga Conor lesz a lelkész, aki elveszíti szeretteit, és elhagyja a hitét. A nagymama teáskészlete az iparosodó város képe, a teáskészlet szétverése az egész világ lerombolásává válik. A harmadik mese egybemosódik a bábjáték valóságával. A negyedik mese Conor meséje az igazságról. Ezt a mesélő meséli a báb nélkül - az anyja haláláról. A legszebb és legmegrendítőbb képi megoldás az előadásban az anya halálának álomjelenete. A bábok segítségével fizikailag megjeleníthető az idő múlása, a test porrá pergése, elfogyása. Minden mese „trükkös”, nem úgy végződik, ahogy várnánk. Ilyen maga az előadás is. 
 
A könyvtől és a filmtől eltérően az előadásban van egy ötödik mese is. Maga az előadás. Conor a filmben rajzol, és a rajzai válnak rajzfilmmé. A színházban mesél és bábszínházat játszik - nekünk, nézőknek. Számomra a vége felől értelmeződött újra visszafelé az előadás. A tét tehát: ki lehet-e mondani a kimondhatatlant? El lehet-e mesélni a fájdalmat, a bűntudatot? Meg kell találni azt az egyensúlyt, amiben ki lehet mondani, mert a kimondás gyógyít, kapcsolatot teremt másokkal, és másoknak is segíthet. De beleragadni ugyanannak a történetnek az állandó újramesélésébe már nem segít. A mesélő a saját történetét művészetté alakította: egy bábelőadássá, amit nem tud végigjátszani, de végigmesélni igen. A végén visszazárja a történetet a kockába, hogy legközelebb újra kinyissa majd, és megpróbálja elmesélni. Ez reményt ad a nézőnek arra, hogy a veszteség feldolgozható, átformálható. De nem hazudik azt illetően, hogy mindez hosszú és küzdelmes folyamat.