Rifkin fesztiválja
2021.12.01.

Woody Allen negyvenkilencedik nagyjátékfilmje, a Rifkin fesztiválja könnyen emészthető, önironikus darab, az elmúlt évtized termését tekintve pedig talán az egyik legviccesebb. HUNGLER TÍMEA KRITIKÁJA.

Valószínűleg azért, mert a mozi a San Sebastián-i Nemzetközi Filmfesztiválon játszódik, és zömében szakmabeliek a szereplői: rendezők, kritikusok, sajtósok és művészlelkek. Woody Allen nem először követi pályája során ezt a receptet: ha végigtekintünk a filmes alteregóin, jól látható, hogy számos író, forgatókönyvíró, komikus, tévés, rendező akad közöttük. 
 
Most épp egy hetvenes éveiben járó filmkritikus, esztéta és önjelölt író, Mort Rifkin (Wallace Shawn) bőrébe bújt a rendező, hogy elmondja, mi a véleménye úgy általában a moziról és a szakmáról. Hogy mindezt nem érezzük kioktatásnak, főként annak köszönhető, hogy Allen az alteregóját sem kíméli: nemcsak a csajozási technikája kérdőjeleződik meg a történetben (nem minden nő ájul egyből az ágyba attól, hogy a beszélgetőtársa egy entellektüel, és személyesen ismer pár filmlegendát), de a filmes ízlése is.
 
A mozi kerettörténete egy pszichológus rendelőjében játszódik, ahol a narrátor Rifkin épp visszatekint egy nyári emlékére, a már említett filmfesztiválra, ahová nem a szakmai érdeklődés vezérelte, hanem a féltékenység. Felesége, Sue (Gina Gershon) egy fiatal francia sztárrendező, Philippe (Louis Garrel) sajtósa, és a férj úgy sejti, több van köztük szakmai kapcsolatnál. És tényleg: nem zavartatva magukat a környezettől, nyíltan flörtölnek egymással, amibe Rifkin rögtön bele is betegszik, ezért felkeres egy helyi kardiológust, Jo Rojast (Elena Anaya), a nyitott és meglehetősen boldogtalan házasságban élő doktornőt, aki rögtön felkelti az érdeklődését. 
 
Ebbe a klasszikusnak mondható vígjátéki alaphelyzetbe csomagolja Allen a szakmának szánt, de önmagára is vonatkoztatható ironikus poénjait és a karikírozott ars poeticáját. A történetet többször megszakítják Rifkin különböző (rém)álmai és látomásai, amelyek egy-egy adott rendező stílusát és filmjét megidéző fekete-fehér közjátékok (operatőr: Vittorio Storaro). 
 
Jelenetek a filmből
Jelenet a filmből
Olyan klasszikusokból láthatunk szekvenciákat Mort Rifkin aktuális élethelyzetére vonatkoztatva (megidézve az eredeti film beállításait és hangulatát), mint az Aranypolgár, a 8 és ½, a Kifulladásig, a Jules és Jim, Az öldöklő angyal, az Egy férfi és egy nő, A hetedik pecsét, A nap vége vagy a Persona. Utóbbiban egyszer csak svédül kezdenek beszélni a szereplők, ami épp olyan vicces kifigurázása a sznobériának, mint az a jelenet, amelyben Rifkin japán nevekkel dobálózik egy filmes stáblistáról, hogy jelezze, mennyire képben van, vagy az, amelyből kiderül, hogy a sztárrendező Philippe a legújabb mozijában nemcsak ábrázolja a közel-keleti válságot, de megoldási javaslatot is kínál rá. Philippe alakja egyértelműen metaforikus: ő a jövő generációja, az új európai rendező, aki már amerikai filmeken nőtt fel, szemben az európai moziért rajongó, idősebb amerikai kritikussal. A francia jött, látott és győzött, övé már a siker, a köz osztatlan figyelme, ráadásul veszélyes a vágyott nőkre nézve is. 
 
Allen a Rifkin fesztiváljában semmi újat nem hoz gondolati síkon a régi filmjeihez képest: a már jól ismert meglátásait hangoztatja a lét elviselhetetlen könnyűségéről, a sorsunk iránt közömbös univerzumról, valamint a halálról (Christoph Waltz A hetedik pecsét-jelenetben), akivel lehet azért egyezkedni, ha gyógyszert szedünk a magas koleszterinszintünkre. Ugyanígy a korábbi filmjei formai megoldásaira is könnyen ráismerhetünk: a vásznon ragadt és onnan kibeszélő szereplőktől (Kairó bíbor rózsája) kezdve a nagy elődök modorában forgatott filmekig (Csillagporos emlékek, Belső terek).  
 
A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB
Viszont a másfél óra úgy is könnyen elrepül, hogy Allen ismételgeti magát rendezőként – mivel most jobb formát fogott ki, nem érezzük tehernek, hogy immár sokadszorra nézzük ugyanazt a filmjét. És még úgy sem okoz gondot ez, hogy nyilvánvalóan az egyik legbizarrabb termékelhelyezést láthatjuk annak köszönhetően, hogy a film San Sebastiánban játszódik, a város filmfesztiválján, ahol természetesen magát a filmet is bemutatták. 
 
Allen a zaklatási vádak miatt egy ideje bekerült már abba a hírhedt filmes gettóba, ahová Hollywood a nem kívánatos alkotóit évtizedekre is száműzheti (elég csak Mel Gibson esetére gondolnunk). Az Amazon, amely öt filmre kötött szerződést vele, a botrány hatására szintén kitáncolt mögüle, így aztán a rendező kényszerpályára került: ha filmeket akar még csinálni, koprodukciókban kell gondolkodnia, és úgy fest, az amerikai mozis forgalmazást is elfelejtheti. 
 
A Rifkin fesztiválját be sem mutatták az Egyesült Államokban, mert Allen jelenleg „túl radioaktívnak” számít a hazájában – hogy egy név nélkül nyilatkozó bennfentest idézzünk. Hogy mihez kezdjünk Allennel nézőként és kritikusként, tényleg nagy kérdés. A Rifkin fesztiválja kellemes szórakozás, de nem írja újra a filmtörténetet, és mint ilyen, nem sok vizet zavar. De mi lesz, ha van még Allenben annyi, hogy letegyen az asztalra egy új Bűnök és vétkeket vagy egy Annie Hallt? Egyáltalán: ki ad és adhat-e neki erre esélyt?