Kamara.hu - 2021 / Zeneakadémia
2021.11.28.

„Az eltűnt idő nyomában” – Proust regényfolyama szolgált sorvezetőül az idei kamara.hu fesztivál megtervezése során a művészeti vezetők, Simon Izabella és Várjon Dénes számára. MALINA JÁNOS BESZÁMOLÓJA.

A felvillanyozó, katartikus élményekben idén is bővelkedő programsorozat első két koncertjét sajnos nem hallhattam, de a hátralevő négy alapján is kijelenthető, hogy a fesztivál továbbra is a magyar zenei élet egyik csúcseseménye.

Az általam hallott, 18 rendkívül különböző időtartamú és jellegű műsorszámról, illetve blokkról nemigen lehet részletesen beszámolni úgy, hogy az ne váljon fárasztóvá, hogy a fák ne takarják el az erdőt. Ezért néhány átfogó megállapítást követően négy fesztiválkoncertnek egy-egy meghatározó részletére fogok koncentrálni, olyanokra, amelyekben, mint cseppben a tenger, megmutatkoznak a fesztivál sajátosságai és erényei.

Szerencsés időpontban zajlott az idei kamara.hu abban a tekintetben, hogy a pandémia negyedik hullámának kezdetén is el tudta kerülni a virtuális térbe szorulást, no meg a vírus beleszólását a műsorszerkesztésbe (tavaly ugyanis fúvós hangszeren nem volt szabad játszani). A meghirdetetthez képest volt ugyan minimális műsorváltozás, de az nem járt előadó-változással.

Simon Izabella és Várjon Dénes
Simon Izabella és Várjon Dénes
További örvendetes különbséget jelentett a tavalyi évhez képest az, hogy idén maguk a művészeti vezetők mondtak néhány szót a felhangzó művekről a koncertek vagy a félidők bevezetése gyanánt. Régi rögeszmém, hogy az effajta bevezetőre, különösen egy ilyen fesztivál ínyencekből álló közönsége esetében, semmiféle szükség sincs – hacsak nem művelik kiemelkedően magas színvonalon. Persze, ha az ismertetés tömör, szakszerű és személyes vonzerővel párosul, akkor aranyat ér. Ez mindenesetre nehéz kenyér, mert pár percbe nem könnyű olyan tartalmat belesűríteni, amely túlmegy a közhelyes tényeken, amit valóban érdemes elmondani. Ilyen tekintetben maga az előadó, ha olyan élvezetesen és összefogottan tud beszélni, mint Várjon Dénes és Simon Izabella, jelentős helyzeti előnyt élvez, hiszen az ő képe, amit a művekről alkot, különlegesen érdekes lehet a hallgató számára – egyszersmind pedig olyasmi, amit az írott forrásokból tájékozódó „hivatásos” beszélőtől hiába várna. Így örömmel üdvözölhetjük a fesztiválnak ezt az új színfoltját, és reménykedhetünk, hogy a jövőben is velünk marad.

A fesztivál során Proust személyére, illetve főművére – azon túl, hogy a hangversenyek bevezetőiben és a Nádas Péterrel folytatott pódiumbeszélgetésben sok szó esett róluk – a visszaemlékezés motívumát hangsúlyozó darabok, továbbá a Proust számára legfontosabb két zeneszerző, Beethoven és Fauré műveinek többszöri feltűnése utalt elsősorban. No meg Reynaldo Hahn megkapó dalai Csővári Csilla és Simon Izabella előadásában. Azok után, hogy nemrégiben egy egész Csajkovszkijról szóló koncertsorozat ment le úgy, hogy a műsorvezető csak egyetlen szemérmetes célzást tett az orosz mester szexuális orientációjára, itt felszabadítóan hatott, hogy Simon Izabella nyíltan, elfogadóan, de a témát mégsem túldimenzionálva tett említést Proust és Hahn tartós homoerotikus kapcsolatáról.

Mindamellett a fesztivál zeneszerző-sztárja Mozart volt négy előadott versenyművével, egy triójával és két szonátájával. Szépségdíjas ötlet volt továbbá a zeneirodalom klarinétra, mély vonós hangszerre és zongorára komponált legfontosabb négy művének felvonultatása, kezdve Mozart brácsás „Kegelstatt”-triójával (K 498), majd az utolsó napon folytatva Beethoven „Gassenhauer”-triójával (op. 11), illetve – a brácsához visszatérve – két egymással is összefüggő művel, Schumann kései Märchenerzählungen sorozatával (op. 132) és Kurtág Hommage à R. Sch. című ciklusával (op. 15d). (Az eredeti műsorban egy további mű, Alexander Zemlinsky op. 3-as d-moll klarinéttriója is szerepelt, ám azután ennek helyére lépett a Beethoven-darab.)

Hogy folytassam az összefoglalást: néhány művész játéka különlegesen mélyen érintett meg ezen a fesztiválon. Ezúttal eltekintve a fesztivál létrehozóitól, legelsősorban ilyen volt – főként azért, mert még nem ismertem – Jonathan Biss amerikai zongoraművész, azután – őt mindannyian jól ismerjük, de újra meg újra felfedezésként hat a vele való találkozás – a klarinétos Klenyán Csaba, valamint a Mozart-versenyművekben közreműködő, Keller András vezényelte Concerto Budapest. A jobbnál jobb vonós szólisták közül nehezebb kiemelni bárkit, de Baráti Kristófnak és Bársony Péternek ezúttal is katartikus erejű pillanatokat, perceket köszönhettünk.

Jonathan Biss
Jonathan Biss
Jonathan Bissre visszatérve: nem csoda, hogy Várjonék meghívták fesztiváljukra napjaink egyik legsokoldalúbb, legmegbecsültebb, legfáradhatatlanabb zongoristáját – aki tíz évvel ezelőtt már fellépett Budapesten a Fesztiválzenekarral –, hiszen – Beethoven mellett – a fő obszessziója Schumann zenéje, amelyről egy interjúban azt nyilatkozta, hogy „fanatikusa vagyok minden egyes hangnak, amelyet leírt”. Ám a modern és kortárs zenének is elkötelezettje, amint arról alább még szó esik. Első közelítésben úgy jellemezném, hogy Glenn Gouldhoz hasonítható fenomén, aki már-már nem is zenél, hanem kinyilatkoztat – ám a Gouldra jellemző kíméletlenség nélkül.

Klenyán Schumann, Janáček, Messiaen és Kurtág-darabokat játszott, emellett persze Mozartot is, a Concerto Budapest együttesében. Róla nehezen tudnék már újat írni: ő annak a zenésznek az ideális megtestesítője, aki az életét adná minden egyes hang tökéletes megszólalásáért, és aki egy egyszerű, pianissimo játszott kitartott hangjával is újra meg újra megbabonáz.

Keller András ugyancsak valóságos csodát művelt zenekarával együtt a Mozart-versenyművekben; erről is szólok még. Baráti Kristóf egy-egy Beethoven- és César Franck-szonátát játszott el Várjon Dénessel, és még a pénteki hangversenyen – amelyen nem lehettem ott – Messiaen megrázó, Kvartett az idők végezetére című művének egyik előadója volt Klenyán Csaba, Christoph Richter (cselló) és Jonathan Biss társaságában. Erről a produkcióról csak a legnagyobb elismerés hangján hallottam beszélni, mindenesetre magam is csak ezt tehetem a két szonátával kapcsolatban. Baráti és Várjon előadásában mindkét darab a művészek olyan magasrendű összhangjával és olyan revelatív erővel szólalt meg, ami a mégoly tökéletes részletek szemlélése és ismertetése útján egyáltalán nem érthető meg (ezért az utóbbitól itt el is tekintek).

Ha jól számolom, Bársony Péter is négyszer lépett pódiumra, Mendelssohntól Perényiig terjedő zenékben, igazi mesterként azonban Kurtág műveiben nyilatkozott meg.

Sajnos azonban minden szubjektív kiemelés és rangsor igazságtalan, ezért ezúttal méltánytalan módon csak egy felsorolás erejéig tudok említést tenni olyan művészekről, akiknek teljesítményét az imént kiemelt társaik a legkevésbé sem utasították maguk mögé. Ilyen volt a ragyogó klarinétos, Mate Bakavac, aki a Beethoven-trióban remekelt, Környei Zsófia (hegedű), aki egyre nyilvánvalóbban csakis a legelső vonalban említhető, a hallgatót mindig újra meghódító orosz hegedűművésznő, Alina Ibragimova, aki Mozart D-dúr hegedűversenyét (K 218) játszotta igen szuggesztíven, Szűcs Máté, a nagyszerű brácsás, aki egészen más karakter, mint Bársony Péter, de ugyanolyan súlyú előadó, Anton Gerzenberg, az idei Anda Géza-zongoraverseny győztese, akitől rendkívül izgalmas Mozart-zongoraversenyt hallottunk, Giovanni Guzzo hegedűs, aki különösen a fesztivált záró op. 1-es Dohnányi-kvintettben játszott emlékezetesen, és az ugyanabban a darabban (is) fellépő csellista, Henrik Brendstrup.

És akkor még mindig nem tettem említést Várjon és Simon tüneményes Mozart-kettősversenyéről (Esz-dúr, K 365), amelyben minden eddigit meghaladó, magasrendű harmóniában játszottak együtt. Továbbá a fesztivál egyik nagy érdeklődéssel várt eseményéről, Perényi Miklós kürtre, hegedűre, brácsára, csellóra és zongorára komponált Zongoraötösének bemutatójáról sem, amely bizonyos stílusváltást tükrözött szerzőjének komponálási stratégiájában, amennyiben Perényi ezúttal az eddigieknél kevésbé absztrakt, sokkal gesztikusabb, lelkiállapotokat váltogató, már-már azt mondhatnánk, kitárulkozóbb művet komponált, amely a közönség lelkes tetszését is kiváltotta.

Bársony Péter
Bársony Péter
Ígéretemhez híven igyekszem most felvillantani a fesztivál négy emlékezetes produkcióját, hangversenyenként egyet-egyet. November 20-án, szombaton a Zeneakadémia Kupolatermében Beethoven op. 23-as a-moll hegedűszonátájával kezdődött a délelőtti koncert. Baráti Kristóf és Várjon Dénes interpretációja az adott pillanatban kőbe vésettnek, megkérdőjelezhetetlennek hatott, jóllehet a részleteket tekintve tele volt élettel, finom gesztusokkal, spontaneitással. A maga robbanékonyságában is ellágyulásokra volt hajlamos az I. tétel; a II. alapvető kétarcúságot mutatott egy gyengéd szerelmi duettel, tétova simogatásokkal az egyik szálon, és pregnáns, könnyeden szökellő, ugyanakkor finom agogikai eszközökkel beszédessé tett karakterrel a másikon. A III. tétel pedig hatalmas drámai kitörések és szelíd, szinte félszeg gesztusok között ingadozott egy felkavaró, látomásos előadásban. (A koncert második felében Saint-Saëns izgalmas gondolatokban gazdag II. vonósnégyesét hallhattuk figyelemreméltó előadásban a fiatalokból álló Korossy-vonósnégyestől.)

Az esti koncerten négy Mozart-versenymű csendült fel a Concerto Budapest és Keller András közreműködésével a Zeneakadémia Nagytermében. A fentiekben mind a négy műre, illetve előadóira utaltam már; most a Jonathan Biss szólójával eljátszott C-dúr zongoraversenyt (K 467) szeretném közülük kiemelni. Hogy csak a legfontosabbakat mondjam el az amerikai művész játékáról: amikor először leült a zongorához, azonnal feltűnt hatalmas, Rachmaninovra emlékeztető keze, hosszú ujjai és karjai, magas termete. Az is rögtön hallható volt, hogy ez a „mechanika” zongorajátékra termett, illetve arra lett tökéletesítve: ezt tanúsították például rendkívül sűrű és egyenletes, mégsem gépiesnek ható trillái. A darab kezdetén, a fortéban, a hangtömeg ereje és ragyogása is impresszív volt, s hamar kiderült az is, hogy a művész precizitása, a hangszer fölötti kontrollja is egyedülálló. A jelenség azonban a maga teljességében csak a zene előrehaladtával, az első pianissimók után bontakozott ki számunkra: Biss ugyanis leheletfinoman is ugyanolyan meggyőzően – és ámulatba ejtően varázslatosan – zongorázott, mint amikor nagy hangtömböket szólaltatott meg. Még később azután annak is tanúi voltunk, hogy milyen autonóm módon, merészen és mégis fegyelmezetten tud élni a tempótól való eltérés, az agogika szabályokba nem önthető eszközeivel. Ezzel egy időben a partnereire való teljes összpontosítás is magától értetődő volt számára, s a koncert nagy élménye az volt, hogy ezt az odafigyelést Kellerék teljes mértékben viszonozni tudták. Emellett a zenekar olyan finoman, karcsúan és áttetszően szólalt meg, a karakterek, a hangzások olyan érzékenységgel, sokszínűséggel voltak megformálva, s az idővel folytatott Biss-féle játékokhoz olyan tökéletesen alkalmazkodtak, hogy a végeredményt könnyen érezhettük felülmúlhatatlannak – a művet követő hatalmas ünneplés is erre utalt.

Vasárnap délelőtt különösen sokrétű és gazdag programot hallhatott a közönség a Kisteremben: az első részben egy Mozart-szonáta és egy Beethoven-variációsorozat egy Kurtág-blokkot fogott közre; a második félidőben került sor a Perényi-bemutatóra és Baráti és Várjon második együttműködésére, a Franck-szonátára. A Kurtág-blokkban előbb Devich Benedek (nagybőgő) és Bársony Péter játszott el néhány darabot a Jelek című sorozatból (Devich egy ősbemutatót is), a nagy esemény azonban az Hommage à R. Sch. előadása volt Klenyán Csaba, Bársony Péter és Jonathan Biss közreműködésével, az eksztázisnak, a mindennapitól való elemelkedettségnek, a látomásosságnak olyan döbbenetes együttállásával, amit csakis a három előadó külön-külön is transzcendens szférákban járó megnyilvánulásai tettek lehetővé. Egy a Bársony Péter hangszeréből kiszakadó sikolyszerű futam azóta is naponta eszembe jut. A ciklust záró, halk és végtelenül puha nagydobütés (Klenyán Csaba végezte) valóban az idő végét, a Semmibe való megérkezést jelezte.

A zárókoncert Ravel-, Mahler- és Hahn-dalokkal kezdődött; ezeket – Simon Izabella erős, érzékeny kíséretével – zeneileg és érzelmileg igen meggyőzően, hangképzés tekintetében azonban nem teljesen megoldottan adta elő Csővári Csilla. A már említett Beethoven-trió és Dohnányi-kvintett mellett Schumann op. 132-je hangzott még el ezen a koncerten Klenyán Csaba, Szűcs Máté és Jonathan Biss előadásában. A délelőtti Kurtág-triót ihlető, azonos hangszer-összeállítású Schumann-mű előadóihoz képest tehát csak a brácsás változott. Szűcs Máté világos, hajlékony brácsahangja éppenséggel kitűnően illett a Kurtágénál kevésbé sötét világot felidéző, csodálatos tágasságú Schumann-ciklushoz, és két partnerével is ugyanolyan szerves szimbiózist tudott kialakítani, mint korábban Bársony Péter. Az I. tétel áttetsző polifóniája, a II. szenvedélyes tetőpontja, a III.-nak a tétel címében is előírt hallatlan finomsága, mennyei harmóniája (a nagy tapintattal a háttérbe vonuló Biss figurációinak kulisszája előtt), majd a váratlanul hősies kicsengésű zárótétel mind magával ragadó volt, és teljességgel igazolta Várjon Dénes szavait ennek a kompozíciónak a jelentőségéről.

Számoljuk a napokat a jövő évi fesztiválig.
Szerző: Malina János

Helyszín: Zeneakadémia, Időpont: 2021. november 18-21.