10. Dialog Nemzetközi Színházi Fesztivál, Wrocław
2021.11.26.

Azt hiszem, ma ez jelenti az egyik legnagyobb kihívást a színháznak: hogyan tud az egyetlen, az utánozhatatlan, a különleges emberről beszélni úgy, hogy a kicsiben meglássuk a nagyot, az egyediben az általánost. JÁSZAY TAMÁS BESZÁMOLÓJA, 2. RÉSZ.

Már beszámolóm első részében utaltam rá, de most újra leírom: a wrocławi Dialognak nem sajátja a radikális kísérletezés, sokkal inkább vonzzák a markáns formanyelvvel rendelkező, már befutott alkotók munkái. Biztosra mennek, persze, és miközben a mostani vészterhes időkben ez (lehet) a túlélés egyik lehetséges útja, az itt előadásról előadásra megtapasztalható lépték mégis elgondolkodtató, és távlatosan komolyan felveti a fenntarthatóság kérdését. (A fesztiválformula kifulladásáról a beszámoló első részében említett gondolatok talán ezzel is összefüggnek – lám, a kör bezárul.) 
 
Arra gondolok, hogy a világ pandémia közbeni-utáni elcsendesedésével és/vagy újragondolásával párhuzamosan a sokszereplős, nagy költségvetésű, kizárólag nemzetközi együttműködéssel kiállítható produkcióknak ha nem is járt le az ideje, mindenesetre a színházi élet meghatározó szereplőinek érdemes volna eltűnődni a folytatás lehetséges forgatókönyvein. Nem akarom ezt túlgondolni, de a jelen cikk tárgyát képező két előadás bizonyos értelemben üzenet a múltból: ötletem sincs arra nézvést, hogy ilyen jellegű produkciókat fogunk-e még látni, mondjuk, tíz-tizenöt év múlva az európai színpadokon. Pedig valójában semmi különös nem történik itt: a Dialogon negyedszer vendégeskedő Christoph Marthaler, illetve a hetedik itteni előadását bemutató Krystian Lupa is azt csinálja, amit ő tud csak igazán a kontinensen.
 
Christoph Marthaler mágikus, szürreális zenés színháza ezúttal két évtizede halott barátjáról, a szintén svájci művészről, Dieter Rothról szól. Vagyis nem, egyáltalán nem beszél a rajzban, festményben, irodalomban, filmben, akcióművészetben vagy könyvtervezésben egyaránt otthonosan mozgó alkotóról. (Hogy Roth sokrétű munkássága nem színpadidegen, legalábbis a színház működéséről markánsan gondolkodó alkotói körben, arra Herbert Fritsch néhány évvel ezelőtti Murmel Murmelje is emlékezetes példa.) 
 
Jelenetek a Das Weinen (Das Wähnen) című előadásból. Fotók: Gina Folly
Jelenetek a Das Weinen (Das Wähnen) című előadásból. Fotók: Gina Folly
A Roth által Marthalernek ajándékozott saját kötet címe, a Das Weinen (Das Wähnen) – legyen itt most egyszerűen „Könnyek árja” – adja a Schauspielhaus Zürich 2020 őszi bemutatójának az enigmatikus címét is. Az előadás ismertetője mindezt gondosan és előzékenyen közli az olvasóval/nézővel, ahogy azt is siet leszögezni, hogy a színpadi tér sem idézi fel semmilyen módon Roth vizuális művészetét. De hát akkor mégis mi köze az előadásnak és a hivatkozott embernek egymáshoz?
 
A kockázatokról és mellékhatásokról sokkal inkább beszél ez a patikamérlegen adagolt performansz, már csak azért is, mert Duri Bischoff díszlet- és Sara Kittelmann jelmeztervező egy hiperrealista alapossággal megépített gyógyszertárba helyezi a nem-történések sorát. A hang, a hangzás, a nyelv válik a főszereplővé a steril környezetben, mint oly sokszor Marthaler munkáiban; a monoton, a kis szöveg-, tónus-, hangerőbeli variációkkal és egyéb lényegtelennek látszó elhajlásokkal prezentált repetitív, németül, franciául, olaszul elhangzó szövegblokkokat – ezek származnak Rothtól amúgy – az öt, különböző korú, de egyformán szigorú gyógyszerésznő tartja kézben. Az időről időre felbukkanó, egy karikatúrarajzoló által felskiccelt, kockás öltönyben és puhakalapban feszítő, madárijesztőszerű, a digitális mérleg szerint éppen nulla kilós férfipácienst kényük-kedvük szerint hozzák és viszik, tüntetik el vagy találják meg a tér különböző pontjain.
 

Mint Marthaler delikát színpadi világában oly sokszor, ezúttal is fölösleges a szavakba foglalható jelentés mindenáron történő kergetése. Igaz, hogy a groteszkül mulatságos epizódok nyomokban valóságot tartalmaznak, de valódi erejük leginkább éppen a realitással való folytonos kreatív koccanásokban mutatkozik meg. A helyszín predesztinál: a fejfájástól a gyomorbajokig mindenre kúrát kínál mindaz, amit látunk és hallunk, persze szigorúan csak azoknak, akik hisznek az orvostudomány gyógyító erejében. Roth porított szövegdarabkái Mozart, Schubert és Csajkovszkij szólókba, duettekbe, kórusművekbe hajlított zenéivel elegyítve abszurd gyógyszerkoktélt alkotnak.
 
Amit ha beveszünk, szép új világok nyílhatnak előttünk – és talán itt kell keresgélni a megfejtést, ha egyáltalán kell ilyesmiről beszélni a zürichi előadás láttán. Az emberiség megmentői lennének a polcokon sorakozó drogok? Vagy az egyszer csak a patikában önálló felfedező útra induló vízautomatát kellene követnünk? A gyógyszerészek által a fináléhoz közeledve a polcokról szisztematikusan a földre szórt több száz vagy ezer gyógyszeresdoboz mögött, az üres polcokon lenne az igazság? Esetleg az utolsó képben csuhában visszatérő férfialak a kulcs, aki a gyógyszertár zöld neonkeresztjét magára húzva, az alatt görnyedve járja különös kálváriáját? 
 
Jelenetek az Austerlitz című előadásból. Fotók: Laura Venseviciene
Jelenetek az Austerlitz című előadásból. Fotók: Laura Venseviciene
Egészen másfajta emlékmű épül egy fiktív figurának, a 20. század egyik legjelentékenyebb írója, W. G. Sebald utolsó, 2001-es regényében megörökített Austerlitznek. A vilniusi Jaunimo Teatrasban bemutatott, Krystian Lupa által rendezett ötórás produkció a tizedik Dialog méltó záróelőadása volt. 
 
Sebald a kicsiben tükröződve fedezi fel a nagyot, és a módszer nagyon illik Lupa komótos, poétikus, szinte mesterségesen lelassított színházához is. A második világháború kitörésének évétől a közelmúltig ívelnek a megfejtésre váró események Prágától Londonig, a theresienstadti koncentrációs tábortól Walesig meg tovább: a narrátor-regényíró Sebalddal évtizedeken át beszélgető Austerlitz a saját élettörténetének rekonstrukciójával egy kontinens történelmét is elmeséli.
 
Lupa tervezte az előadás üres, a vetítésekkel rugalmasan tágítható-bővíthető terét is: egy előző századfordulóról örökölt pályaudvar hajlított fémkonstrukciója a keret, alatta üres, bevetíthető falak, jelzésszerű kellékek. A semleges térben egy-két alak kószál és kóborol, keresik az utakat egymáshoz, de inkább magukhoz a halk, megfontolt párbeszédekben. 
 
A tér tökéletes, sokrétű metaforája a narratívának, és nem csak azért, mert a könyvben is a narrátor és Austerlitz egy pályaudvaron találkoznak. Az átmeneti helyszín elhagyott, elfelejtett, csak emlékekben vagy álmokban élő lakásokká változik, ahol az évtizedekkel később visszatérő árnyalakok megrögzötten keresik a múlt élő nyomait. Ahogy az egymásra vetülő képek át- és felülírják egymást, a jelen is úgy rendezi palimpszesztté a tegnap nyomait. 
 
A képek forrása: Dialog Nemzetközi Színházi Fesztivál
A képek forrása: Dialog Nemzetközi Színházi Fesztivál
Igen, Lupát ezúttal is a nosztalgia, a múltat a mával összekapcsoló álomszerű lebegés foglalkoztatja: megrögzötten ragaszkodik ahhoz, hogy a nagyszabású vízió térben és időben egyaránt súlyához méltóan bontakozzon ki. Austerlitz (és Európa) életútjának rekonstrukciója során a néző a nyomolvasó szerepébe kényszerül, miközben a vértől átitatott történelemkönyv lapjain gyilkosok és áldozatok kapnak néhány hosszú pillanatra arcot, de még inkább hangot. 
 
Lupa színházában az előadást egyesítő vízión túl evidensen a színész a legfontosabb: minden mozdulaton, gesztuson, hangsúlyon és tekinteten érződik a hosszan érlelt közös munka, amitől a nézőnek az a valószínűtlen benyomása támad, mintha időn és téren kívül szakadva hallgatná a történelem zsákutcáiban kóborló szereplőket. (Még akkor is igaz ez, ha Wrocławban a második felvonást részben-egészben a színpadot a nézőtértől elválasztó félig áttetsző függönyre vetítve láthattuk csak az egyik színésznő betegsége miatt.) Hatalmas fotóalbumot lapozgatunk, és mindegyik képhez tartozik egy sztori – amúgy szó szerint: a kivetített, albumokból vagy fiókok mélyéről előkerülő fotók, újrarendezésük, megfejtésük az előadás központi eleme –, egy sztori, amit türelemmel és empátiával kell végighallgatnunk, hogy végül megértsük, hogy ez a mi történelmünk, a mi múltunk is.
 
A fesztiválbeszámoló első része itt olvasható.

 A cikk a Wacław Felczak Alapítvány támogatásával született meg.