A tanszékvezető / Netflix
2021.11.22.

Először neveznek ki színes bőrű nőt egy amerikai egyetem irodalomtanszékének élére, s kisvártatva eluralkodik a káosz. Ez pedig az év egyik legkellemesebb sorozatélményét szerzi a nézőnek. VIGH MARTIN KRITIKÁJA.

Gyakran halljuk, hogy a Peak TV korszakát éljük, a tévésorozat az utóbbi két évtizedben az egyik legmeghatározóbb médiummá vált. Elsővonalas rendezők, A-listás színészekkel alkothatnak, kötöttségek nélkül. A minőségi szériák gyakran állítanak antihősöket, esetleg marginalizált témákat, csoportokat a középpontba, gyakori a műfaji keveredés. Megszűntek azok a konvenciók, amelyek korábban a tévét meghatározták, ma már nem muszáj, hogy minden világmegváltó problémákról szóljon. Ha az utóbbi időszakból kellene érzékletes példát keresni erre a jelenségre, nyugodtan mutathatnánk rá a Netflix A tanszékvezető című sorozatára, mely már elkészülte előtt hírnevet szerzett magának azzal, hogy ez David Benioff és D. B. Weiss első execeutive producerként jegyzett sorozata a Trónok harca óta, s rajtuk kívül a színésznőként is ismert Amanda Peet és az akadémiai múlttal rendelkező Annie Julia Wyman neve szerepel előkelő helyen a stáblistán. A Sandra Oh (A Grace klinika, Megszállottak viadala) főszereplésével készült széria csak a felszínen könnyed dramedy, közelebbről vizsgálva fontos és érvényes kérdéseket feszeget.
 
Sandra Oh és Holland Taylor
Sandra Oh és Holland Taylor
A Pembroke Egyetem érzékeli, hogy az irodalom tanszékük nem épp legszebb napjait éli, így váratlanul kinevezik Ji-Yoon Kimet (Sandra Oh) a tanszék élére, aki első nőként töltheti be ezt a posztot. Nincs azonban könnyű dolga, hiszen a problémák sokasodnak az intézmény életében, az új vezető az év kiemelt előadói posztját egy fiatal, liberális oktatónak adná, s ezt a tanszék régi tanárai nem nézik jó szemmel. Sandra Oh karaktere emellett magánéletében is egyensúlyozna, próbálja gondját viselni örökbefogadott lányának, és gyengéd érzelmeket táplál egyik kollégája, a felesége halála óta összetört Bill (Jay Duplass) iránt.
 
Talán onnan érdemes kezdeni, hogy mi is az egyetem, mit jelképez a felsőoktatás? És ekkor rögtön eszünkbe jutnak olyasmik, mint hogy a szabad gondolkodás szentélye, a hely, ahol minden vélemény egyforma súllyal esik latba, a lehetőségek tárhaza. Persze ezek némileg patetikusnak, üresnek hatnak, ám hiba lenne lebecsülni az egyetemek jelentőségét, elég csak arra gondolnunk, hogy hány forradalom, történelmi változás indult a kampuszokról. Nem marginális tehát, mi történik az ilyen intézmények falain belül, épp ezért meglepő, hogy viszonylag kevés mainstream produkció választja ezt témájául.
 
A tanszékvezető azonban így tesz, mégpedig remek arányérzékkel. Kitűnő választás volt, hogy az irodalom tanszék lett a sorozat helyszíne, az irodalom ugyanis olyan diszciplína, amely valóban komoly nehézségekkel néz szembe a 21. században. Épp nemrég jött ki egy kutatás itthon, mely szerint a felnőtt lakosság mindössze 13 százaléka olvas rendszeresen könyvet. Az tehát, hogy miként lehet az irodalmi műveket ma reális szórakoztatási lehetőséggé tenni, komoly kérdés. Releváns feladat-e az, hogy a diákok posztolják a kedvenc mondatukat valamely klasszikusból? A fiatal oktató szerint igen, hiszen a hallgatók ezáltal kapcsolatot teremtenek a művel, az idősebb tanárok azonban már az ötletet is felháborítónak tartják, mondván, az irodalmi kánon nem arra való, hogy bon mot-kat kiemelve tegyük virálissá a műveket a közösségi médiában. Tárgyalható-e egy életmű az író privát élete nélkül? Befolyásolja az adott műről alkotott képünket, ha a szerző minden bizonnyal évtizedekig bántalmazta a feleségét? Ehhez hasonló kérdések fogalmazódnak meg A tanszékvezetőben, mely emellett a politikai korrektség túlkapásaira, a cancel culture-re is felhívja a figyelmet. Ennek azonban a másik oldalát is látjuk, hiszen a diákok sok esetben még mindig jogosan érzik, hogy az egyetem is csak az elnyomás intézménye, és hogy valójában senkit nem érdekel a véleményük. Ha pedig ráadásul színes bőrűek vagy esetleg nők, akkor ez hatványozottabban igaz.
 
Legelöl: Bob Balaban
Legelöl: Bob Balaban
Mindezt szerencsére korántsem demagóg módon tárgyalja a sorozat, csupán párbeszédre hív, és felhívja a néző figyelmét arra, hogy a legfontosabb a helyzet aprólékos megismerése, nem szabad gyorsan, zsigerből ítélkezni. Az egyik tanár úgy kerül bajba, hogy tesz egy nyilvánvalóan ízléstelen, viccnek gyenge gesztust, ám az rögtön világos, hogy nem a rossz szándék vezérli, ezt követően azonban szó szerint boszorkányüldözés indul el ellene. Ji-Yoon moderátorként, középen maradva próbálja irányítani a tanszéket, mindenki irányába tenne gesztusokat, megóvná idősebb kollégáit és lehetőséget adna a feltörekvő, kritikus oktatóknak, ám erre nincs lehetősége, mert mindenkit csak a saját igaza érdekel, senki sem hajlandó engedményt tenni a másik tábor felé; végül pedig épp ez okozza a szétesést.
 
A sorozat magánéleti szála annyiban érdekes, hogy egy ilyen felelősségteljes munkát végző ember esetében milyen nehéz normális családi életet fentartani. Itthonról figyelve pedig további ironikus ízt is kap a sorozat, hiszen ismerős lehet az a helyzet, hogy a tanároknak mindenféle adminisztrációs gubanccal, politikai galibával kell megküzdenie, éppen csak arra nincs idejük, ami valójában a feladatuk lenne: tanítani.
 
Nagy erénye továbbá a sorozatnak a casting: Sandra Oh és Jay Duplass is testhezálló szerepet kapott, és mindketten magabiztosan, erős jelenléttel uralják a képernyőt, igazán azonban mégis a mellékszereplők emlékezetesek. A mindig kiváló Bob Balaban ezúttal egy karrierista, kiskapukat kereső idős professzort játszik, Holland Taylor jeleneteire pedig mindig érdemes várni: egészen kivételes alakítást nyújt a diákok véleményére igen keveset adó, öntudatos tanárnő szerepében, aki szerint nincs is trendibb dolog Chaucer műveinél.
 
A tanszékvezető bravúros elegy, ízléses humorral, rendkívül szórakoztatóan tárgyal fontos problémákat, arányait végig megtartva pedig egy pillanatra sem válik szájbarágóssá, tolakodóvá. Vitán felül az év egyik legjobb sorozata.
Szerző: Vigh Martin