Wysława Szymborska: A növények hallgatása
2021.11.26.

Idén végre új Szymborska-könyv jelent meg magyarul. Az 1996-ban irodalmi Nobel-díjat kapott költő életműve valóban válogatott, rá is igaz a bon mot, hogy csak a jó verseit írja meg. Közel tíz évvel halála után versei, a költészethez és az élethez való viszonya semmit sem vesztett értékéből, aktualitásából. Egy 20. századi költő kortalan szövegei magyarul: ajándék a 21. századi olvasónak. NAGYGÉCI KOVÁCS JÓZSEF RECENZIÓJA.

Nem szerencsés, mégis megesik, hogy a kritikus elragadtatja magát. Velem is megtörtént a nyári Kalligram olvasása közben. Az egyébként is gazdag folyóiratmonstrumról ezt írtam akkor: „a Csordás Gábor életút-esszéjével bevezetett Wysława Szymborska-blokk és az abban szereplő, a minden kérdésben az „illúzióktól és öncsalástól mentes szembenézéshez” ragaszkodó Nobel-díjas lengyel költő versei miatt (Csordás és Kellermann Viktória fordításaiban) már önmagában megérné megvenni a lapot”. És mivel a Kalligram kiadó a megjelent és előkészületben lévő köteteit gyakran szemlézi, ajánlja, bizakodhattam, hogy nemcsak egy rövid szemelvény, hanem teljes kötet lát napvilágot hamarosan. A kötet megjelent, lelkesedésem nem szűnik, delikát versválogatás, ott a helye a legutóbb megjelent kötet mellett. Csordás Gábor alapos, érzékeny és mindenekelőtt elkötelezett fordító, ez nem volt titok előttem, hozzá társult Kellermann Viktória, aki évekkel ezelőtt még úgy nyilatkozott, hogy nem fordít verset – milyen jó, hogy meggondolta magát.


„A költő, aki hagyományosan az igazság letéteményesének vagy legalábbis igazságok hirdetőjének tartotta magát, most nem fél beismerni, hogy semmit sem tud. Még azt sem, mi a költészet: „A költészetet – / csak mi is az a költészet. / Nem egy ködös válasz / született már erre a kérdésre. / Én meg nem tudom és nem tudom, és ebbe / kapaszkodom mentőkorlátként.” (Vannak, akik szeretik a költészetet). Dikcióját magabiztos állítások helyett visszafogott kijelentések jellemzik. Az, amit az angolok understatementnek, a stílustanok litotésznek neveznek – írja Csordás Gábor a már idézett szövegében a kötet zárszavában.

Szymborska a Valaki, akit figyelek című versben ars poeticaként is olvashatóan fogalmaz: „Nem ad ki kórusban hangot. / Nem jelent ki fűnek-fának. / Nem hangoztat más nevében”, a Jegyzet című versben pedig ennek alapjairól is szól, amikor azt mondja, hogy számára fontos, hogy „szünet nélkül valami fontosat / ne tudjunk”. Mindez azonban nem határozatlanságot jelent. A kérdések felvetése épp a lehető legpontosabb definíciók megtalálása miatt fontos, nem a szándék hiányzik tehát, hanem épp ellenkezőleg: a szándék a lehető legnagyobb, épp ezért éri el a megvalósíthatóság lehetetlenségi küszöbét: „Nagy szerencse / nem tudni pontosan, / milyen világban élünk. / Nagyon sokáig / kellene ahhoz élnünk, / de legalábbis / tovább, mint a világ. // Mondjuk, hogy összevessük / néhány másik világgal. / Egy röpke pillanatnak is burjánzó múltja van, / péntekje szombat előtt, / június előtti májusa. // Éppoly valódi távlatai, / mint hadvezérnek távcsövön át. (Cím nélkül talán).

„A nagy kérdésekre kis válaszokat ad”, írja szintén Csordás, de még 1997-ben, az akkor megjelent Kilátás porszemmel című kötet kapcsán az akkori Jelenkorban (laudálva is ezzel a friss Nobel-díjast). Az európai irodalmi, kulturális hagyományra is reflektáló költészeti attitűd ez, a – főként 20. századi – anomáliák megnevezése ez, az anomáliákkal valamit kezdeni akaró igyekezet, jóllehet ez utóbbi kifejezés a lehető legtávolabb áll Szymborskától. Ő ugyanis nem igyekszik, nem erőlködik, inkább, mint Tandori „elgat-get rémületében”. Humanizmusa a humanizmus azon kevés (mondhatnám egyedüli) szimpatikus komponenséből származik, mely nem az ember nagyszerűségéből (és/vagy gyarlóságából) vezeti le a cselekvés elméleti és gyakorlati indokait, hanem abból a felismerésből, hogy nincs más megoldás, ha az emberhez méltó élet a cél. Számol az ember nagyszerűségével, és egyszersmind porszem létével is, ebből a pozícióból szólalnak meg vershangjai, de nem ujjong és nem is defetista, hanem egyszerűen racionális. A kötetcímet adó versben, A növények hallgatásában ez a racionalitás a növényeket megszólítva így jelenik meg: „amit nektek mondok, az mind monológ,/ és nem ti hallgatjátok”. Szymborska versbeszélője pedig nem csak kérdéseket feltenni, hanem megválaszolni is kész: „elmondom, ahogy tudom, csak kérdezzetek: / mit jelent szemmel látni, / miért dobog a szívem, / és miért nem ver gyökeret a testem”. Volna, van mit megbeszélni, elmondani és meghallgatni, kimondani és tudomásul venni.

A Vietnám című vers sorról sorra megrendítő, de igazán az utolsó mondatában elemi erejű, ott, ahol a nemtudás végtelennek tűnő listáján mégis akad egy tudható. „Mi a neved, asszony? – Nem tudom. / Mikor születtél, honnan származol? – Nem tudom. /  Miért ástál a földbe gödröt magadnak? – Nem tudom. / Mióta bujkálsz itt? – Nem tudom. / Minek haraptál a gyűrűsujjamba? – Nem tudom. / Tudod, hogy nem bántunk? – Nem tudom. / Melyik oldalon állsz? – Nem tudom. / Háború van, választanod kell. – Nem tudom. / Áll még a falud? – Nem tudom. / Ezek a te gyerekeid? – Igen.”

Tud arról, hogy a „Kozmosz makrosz Kronosz paradoxon”, tudja, hogy van „kozmikus savoir vivre”, és úgy tartja, hogy ha egy álló napon át nem kérdez semmit és nem csodálkozik rá semmire, akkor „rosszul viselkedik”.  (Mint az egyik legkedvesebb grafittimen olvasható az az alábbi egyszerű kérdés: „Gondolkodtál ma már?”) Versei, ezek a filozófiai lírai miniesszék érzékenyen tükrözik, láttatják az emberi mindennapokat. Mert „kétségeink támadtak, / hogy mindent előre tudván / tényleg tudunk-e mindent.” (Változat) „Úgy alakult, hogy vagyok és nézem” – mondja a már idézett Cím nélkül talán című versben.

Mint a Bibliában az igazi próféták, nem egyes vagy többes szám második személyben beszél, te, ti, hanem legtöbbször azt mondja: mi, én, ahol az utóbbi nem a többiektől való szeparáció, hanem épp ellenkezőleg, azt üzeni, hogy én, egy a többiek közül. A szintén Nobel-díjas, kortárs és barát Czesław Miłosz szerint: „Szymborska azt mondja, „én”, de ez az „én” aszketikus, mentes minden vallomásos hajlamtól és voltaképpen személyes vonástól is, ugyanakkor más „én”-ekkel együtt egy és ugyanazon emberi állapot foglya, mely szánalom és együttérzés tárgya.”Ami megóvja a patetikusságtól, a deklamáló hangnem használatától az többek közt a humor, azon belül is az önirónia, mint például itt, ahol a költői eszköztelenségről referál: „Olyan voltam, mint egy rosszul falba vert szög / vagy / (itt nem jutott eszembe egy hasonlat)” (Figyelmetlenség).

Máshol a nyelvi játékkal egészen a nyelvet tanuló, világot megismerő gyermek reflexióit idézi, például ebben a nagyszerű felsorolásban: „Megpillantott tekintetek. / Véletlen formálta véletlenek. / Kis folyók komoly munkájával felduzzasztott nagyok. / Erdővel egészen benőtt erdők. / Gépgyártására szolgáló gépek. / Álom, ami hirtelen felver az álmunkból. / Az egészség visszanyeréséhez szükséges egészség. / Éppannyira le-, mint felfelé vezető lépcsők.”

Sztoikus gondolkodó, morális állásfoglalással, de nem moralizál és teszi mindezt a lehető leghétköznapibb fogalomkészlettel, már-már gyermeki rákérdezéssel, rácsodálkozással. Több magyar párhuzamot lehetne vonni, én az idén nyáron elhunyt magyar költővel, Kántor Péterrel teszem meg, aki Szymborskához hasonló eljárásokkal dolgozott. A Lót felesége című Szymborska-versnek, melyben a bibliai történetet sajátos narrációval meséli el maga a szereplő, Lót felesége, mintha párja lenne Kántor szintén bibliai témájú Háromkirályok című szövege. Szymborska főhőse, akiről az ősi szövegből csak annyit tudunk meg, hogy visszafordult, a vers szerint számos emberi magyarázatot tudna adni tettére. Kántor „háromkirályai” külön-külön hasonlóan mondják el, elemzik saját történetüket. A rokonság a kérdezés, a rákérdezés elemi igényében és a hétköznapi fogalomkészlet más stiláris térbe emelésében is ott van. Mindezt csak azért hozom ide, mert a poézis hatalmát (Kosztolányi) nem csak érzékelni, de némiképp érteni is lehet, és talán ez lehet a jellegzetes közép-európai líraolvasási mód.

A már idézett írásában Miłosz azt mondja, hogy Szymborska „úgy szól hozzánk, a vele egy időben élőkhöz, mint egy közülünk, magánügyeit megtartva önmagának, bizonyos távolságot tartva tőlünk, ugyanakkor arra hivatkozva, amit mindegyikünk a saját életéből ismer”. Mindehhez – dicsérve és megköszönve a fordítóknak, a kiadónak ezt az új válogatást – annyit nyugodtan hozzátehetünk, hogy a nem csak a vele egyidőben élőkhöz, hanem az utána jövőkhöz is. Vagy talán hozzánk még inkább.

 A cikk a Wacław Felczak Alapítvány támogatásával született meg. 

 
 
 

 

Szerző: Wysława Szymborska, Cím: A növények hallgatása, Kiadó: Kalligram Kiadó, Kiadó: Fiatal Írók Szövetsége, Fordító: Csordás Gábor, Fordító: Kellermann Viktória, Kiadás éve: 2021, Oldalszám: 186 oldal, Ár: 3000 Ft