Auguste Herbin: Kompozíció, 1935. Párizs, Galerie Le Minotaure © archives galerie Le Minotaure. Forrás: Pompidou Központ, Párizs, MODEM, Debrecen

Nem volt egységes mozgalom, inkább egy radikális következtetés, amelyet az alapító atyák – Kandinszkij, Malevics, Mondrian, van Doesburg – gyakran egymástól függetlenül vontak le. Radikalizmusban nem is lehetett volna felülmúlni a kezdeti lépéseket – milyen végpont lehetne még Malevics 1915-ös Fekete négyzet fehér alapon című művén túl? –, de számos művészi, művészetpolitikai feladat indokolhatta, hogy Theo van Doesburg összehívja Jean (Hans) Arpot, Auguste Herbint, Jean Héliont, František Kupkát, Albert Gleizes-t, Robert Delaunay-t és másokat; majdnem minden jelentős Párizsban fellelhető és absztrakt irányban működő művészt – Mondrian kivételével. (Az ő és néhány más ismertebb festő távollétét személyes okok magyarázták.) Auguste Herbin lett a csoport vezetője, s van Doesburg korai halála (1931) után úgy látszik, hogy Herbin személyében ez a mozgalom is megkapta a maga szigorú, merev és dogmatikus Kassákját. Ahogy lenni szokott, sok belső feszültségnek, máig fel nem tárt indokú kiválásnak volt okozója az ő  személye, de bizonyára épp annyira szerepe volt az összetartásban és az öt éves fennállásban is.

A debreceni kiállítás ennek a művészcsoportnak a tevékenységét mutatja be. A kiállítás kurátorának, Mészáros Flórának a vizsgálódásaiból kitetszik, hogy a kezdetben exkluzív kör kapuit egy idő múltán kinyitották, s több száz művész csatlakozott törekvéseik azonossága vagy azonosulása alapján, az összetartozás vágyától vezettetve, a hírnév és az anyagi siker reményében.

Érdekes cím: absztrakció, kreáció, amelyhez kezdetben még egy meghatározást tettek hozzá, s ezt a csoport legfontosabb terméke, az öt számot megért folyóirat-évkönyv címében meg is őrizte: abstraction création art non-figuratif. A nonfigurativitás lázadást jelentett a mimézis ellen. Az elvonatkoztatás és a teremtés párosa pedig a nonfiguratív képzőművészet egyfajta elméletét képviseli, amely a maga egyszerűségében tartalmasabb és termékenyebb számos kalandos politikai, pszichológiai, metafizikai, teozófiai és egyéb magyarázatnál, amelyet olykor elsőrangú művészek fűztek kísérleteikhez. 

Tihanyi Lajos: Absztrakt festmény, 1933 Párizs, Centre Georges Pompidou Centre Pompidou, MNAM-CCI, Dist. RMN-Grand Palais – © Bertrand Prévost. Forrás: Pompidou Központ, Párizs, MODEM, Debrecen.

Az absztrakció a természeti formákból indul ki, s azoktól vonatkoztat el a fölismerhetetlenségig. A kreáció alapja a természetben szinte alig megjelenő, az emberi elme által teremtett geometrikus elemek: vonalak, körök, síkok, sávok. Mintegy a maga nyerseségében jelent meg ezzel a felosztással a modernitás egyik következménye, a természeti lét és a társadalmi lét különválása, amelyet a festő azáltal halad meg (vagy inkább tesz zárójelbe), hogy mindkettőtől elvonatkoztat. 

A művészcsoport vezetősége – mint a kiállítás katalógusában olvasom – körkérdéseket tett föl a művészeknek: „Miért nem fest aktokat? Miképpen hatnak a munkájára a fák?  A mozdony műalkotás? Ha a műalkotás géphez vagy műszaki alkotáshoz hasonló, attól erősödik vagy gyengül művészi hatása? Ha a műalkotás állatszerű, az csökkenti vagy növeli a művészi hatást?” Ezek a kérdések persze erősen be vannak zárva a saját korukba. De világos, hogy mit keresnek: a műalkotás műalkotásszerűségét, megszabadítva mind „gép-”, mind „állat-, fa-, aktszerűségétől”. Azaz a megszabadulást a művészet keltette illúzióktól, a naturától, a külső világtól. Tiszta festészetet. Az adottból, a természetiből vagy a technikai-társadalmiból indultak ki, de amennyire lehetséges, el akarták ezt leplezni a tiszta vizualitás érdekében, ahogy ezt folyamatában legvilágosabban Mondrian fa-absztrakciói mutatták, amelyek egy ponton – a művészcsoport szóhasználatával élve – természeti absztrakcióból geometrikus színes vonalhálózatok absztrakt kreációjává váltak. 

Vaszilij Kandinszkij: Két zöld pont 1935 Párizs, Centre Georges Pompidou Photo (C) Centre Pompidou, MNAM-CCI, Dist. RMN-Grand Palais – © Philippe Migeat. Forrás: Pompidou Központ, Párizs, MODEM, Debrecen.

Ez az igyekezet a látszattal ellentétben rendkívül személyessé tette az absztrakt festészetet. Az ízlés, amelyet a 19. században a filozofikus műértés-műértelmezés és általában a realizmus problémája háttérbe szorított, most – az alkotó művészek gyakori önfélreértése ellenére – újra az esztétika elsődleges fogalmává vált, ahogy Kant és számos angol, francia elődje gondolta a 18. században. 

A debreceni kiállítás bemutatja a művészcsoport produkcióját, s az egész áttekintéséből kitűnik, hogy a hasonló elemek elrendezését, ritmusát, színharmóniáját vagy diszharmóniáját, dinamikáját és statikáját a nagyvonalú személyes ízlés szabályozza. Nemcsak egy kitűnő Kandinszkij-képet láthatunk (Két zöld pont, 1935), s tizennégy különböző műfajú Moholy Nagy Lászlót (köztük a G11 címűt, olaj, tempera, galalith), hanem meggyőződhetünk több képe alapján Jean Hélion jelentőségéről (közülük is kiemelkedik az Egyensúly fehér alapon, 1933), Jean Gorin két munkája bizonyítja kivételes ízlését (Tanulmány a 37-es számú kompozícióhoz, 1935; Színes sík relief kompozíció, 1934-1970), s ami engem illet – szégyen, nem szégyen – megismerhettem Otto Freundlich nevét, akinek más képei mellett alighanem az egyik főműve is szerepel (Az én egem vörös, 1933). 

A gazdag és színvonalas anyagon belül külön csoportot képeznek a magyarok. Valójában egymástól függetlenül működtek, történetük, emigrációjuk, párizsi tartózkodásuk, későbbi sorsuk különböző, de mind részesei voltak (a nem Párizsban élő Moholy a csoport vezetőségének megtisztelő meghívására) a csoportnak. Rajta kívül Alfred Reth, Étienne Beöthy, Tihanyi Lajos és Martyn Ferenc tartozik ide, s különösen az utóbbi kettő absztrakt műveinek nívója okoz jóleső meglepetést.

A kiállítás megtekinthető 2022. január 30-ig.