Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

„MAJDNEM ÁTMÁSZTAM AZ ASZTALON”

Beszélgetés a lengyel-magyar színházi kapcsolatokról
2021. nov. 18.
A Revizor kritikai portál Re:vízió című szakmai beszélgetés-sorozatának keretében, a Mazurka vagy polonéz? című projektünk részeként a lengyel-magyar kultúrával, színházzal és ezek összefüggéseivel, kapcsolataival foglalkozunk. Csáki Judit beszélgetőtársai: Dr. Pászt Patrícia, a krakkói Jagelló Egyetem adjunktusa és műfordító; Máté Gábor, a Katona József Színház igazgatója, színész, rendező, valamint Székely Csaba drámaíró.
Revizor: Szerintetek mitől és hogyan jön létre a két ország színházművészete közötti kapcsolat és együttműködés? Valami nemzetkarakterológiát kell sejteni mögötte, vagy a művészeti hagyományok hasonlóságát? A kérdés konkrétan Gábornak szól: hogyan kerültél Lengyelországba rendezni?
 
Az Imposztor plakátja
Az Imposztor plakátja
Máté Gábor: Valószínűleg egészen máshogyan, mint ahogy a kérdés elején sejttetted… Azt hiszem, hogy pusztán az volt az oka, hogy Tadeusz Słobodzianek A mi osztályunk című darabját bemutatta a Katona József Színház – ennek létrejöttét elsősorban Pászt Patríciának köszönhetjük, hiszen ő adta ide nekünk a darabot akkor, amikor az még éppen hogy csak létezett. És a szerző, aki a varsói Drámai Színház igazgatója, látta az előadást; valószínűleg tetszett neki, és meghívott a színházába rendezni. Aztán hogy a háttérben mi történt, vagyis Patrícia mit tett azért, hogy ez létre is jöjjön, azt nem tudom; egy darabig én nem nagyon hittem, hogy létrejön. Először elmentünk a mi előadásunkkal Varsóba, kétszer eljátszottuk Słobodzianek színházának egyik termében, és akkor ő megerősítette ezt a meghívást. 
 
R: A mi osztályunkat számos ország számos színházában bemutatták, és Słobodzianek nem hívta meg mindegyik rendezőt. Te viszont előbb Spiró György Imposztorát, majd a Szentivánéji álmot is megrendezted Varsóban. De tényleg történt valami a háttérben, Patrícia?
 
Pászt Patrícia: Azért Słobodzianek és a lengyel színházi szakma elég jól ismerte korábbról is a Katona József Színházat, hiszen a társulat sokat szerepelt korábban is különféle fesztiválokon Lengyelországban. És ehhez jött az a szerencsés konstelláció, hogy elejétől fogva érezhető volt az író és a rendező hasonló színházi szemlélete; hasonlóan gondolkodtak a színház szerepéről és hivatásáról.
 
R: Miután te nagyon intenzív kultúrdiplomáciát folytatsz a két ország között, biztos tudod: kit, mit nehezebb eladni? Egy rendezőt kijuttatni, vagy egy drámaírót, teszem azt, Székely Csabát.
 
PP: Hát a rendezőt. Mert az nagyobb „falat”, az már feltételez egy próbafolyamatot, sok-sok pénzt, nagy infrastruktúrát. Egy írót, szerzőt meg lehet hívni könyvbemutatóra, felolvasásra, színpadi felolvasásra, kerekasztal-beszélgetésekre. Amióta a Krakkói Magyar Centrum létezik – idén vagyunk húszévesek –, volt négy vagy öt színházi vendégszereplés, viszont sokkal több szerzőt tudtunk meghívni. 
 
Epres Attila és Kaszás Gergő Székely Csaba Bányavirág című drámájának pinceszínházi előadásában. Forrás: pinceszinhaz.hu.
Epres Attila és Kaszás Gergő Székely Csaba Bányavirág című drámájának pinceszínházi előadásában. Forrás: pinceszinhaz.hu.   
R: Csaba, neked is volt egy felolvasásod, igaz? 
 
Székely Csaba: Igen, a Bányavirágot olvasták föl. És ugyan lengyelül nem tudok, de azt láttam, hogy a világosítók és a hangosítók élvezték az előadást; szóval az ő arcukon lehetett lemérni, hogy a színészek lengyelül körülbelül milyen munkát végeznek.
 
R: Volt valami folytatása? Felkérés, régebbi darabok, vagy valami hasonló?
 
SZCS: Nem, sajnos nem volt. Illetve annyi volt, hogy megjelent a szöveg lengyelül a Dialog című folyóiratban. És örültem, hogy ott lehettem, hogy hallhattam a darabom egy másik nyelven, hogy mások is hallhatták, például Słobodzianek is, mert ő is ott volt. Aztán a Dialogban megjelent egy másik darabom is, a Szeretik a banánt, elvtársak? című.
 
R: Gábor, te egy igen érdekes és érzékletes próbanaplót vezettél a rendezésről; szinte láttalak magam előtt, amint a menetrendet böngészed, hogy azonnal haza gyere, azonnal abbahagyd az egészet… És egy helyen azt írod a színészekről, hogy valahogy messze vannak és hidegek. Miben mások? Mi a különbség? 
 
Jelenet az Imposztorból.
Jelenet az Imposztorból. Forrás: Teatr Dramatyczny.     
MG: Megint Patríciát említem: ő amolyan bédekker volt az életemben, folyamatosan kalauzolt. Azt hiszem, itt nemcsak a színészetről, hanem valamiféle néplélekről is szó van. És nyilván meg lehet cáfolni minden ilyen kijelentést, de meglehetős különbség van a két nép között, nem tudom máshogy mondani. A lengyelek sok mindenhez máshogy viszonyulnak, és amit én hidegségnek éreztem, az például teljesen váratlanul, amikor karácsony előtt elköszöntem tőlük, olyan szeretetáradattá alakult át, amikor mindenki fontosnak tartotta egy kézrázással kifejezni a háláját, a szeretetét, a melegségét. Ezen nagyon meglepődtem, nem is értettem, hogy mi ez, mert ez viszont nálunk nincsen. A magyar színész mosolyog a rendezőnek, és a háta mögött mindennek elmondja. Legalábbis ilyesmi lehet a többség. Ők meg munka közben hidegebbek, de ugyanakkor nem gondolom, hogy a hátam mögött rosszakat mondanának rám. És máshogy gondolnak a saját mesterségükre is; nagy szellemi arzenállal közelítenek például egy szerephez. Az is megdöbbentő volt, hogy miután befejeztük az olvasópróbát, akkor egyenként, mint valami gyóntató atyához járultak hozzám a színészek, és türelemmel megvárták, míg egy-egy kolléga elmondja, hogy ő mit képzel a szerepről. Hosszú elemzéseket tartottak, és voltak vagy huszonvalahányan az Imposztorban. És mindenki hosszan elmesélte, hogy ő mit gondol, mit fog csinálni, hogy képzeli el máris, az első olvasás után a szerepét – ez magyar olvasópróbán nem fordul elő.
 
R: Azért a próbanapló tanúsága szerint fönt-lent állapotok váltották egymást. Olykor – tőled számomra legalábbis szokatlanul – lelkesen és szenvedélyesen beszélsz egy-egy próbáról. Amikor viszont azt írod, hogy sokat fáj a fejed, akkor vélhetően nem próbáltál nagyon jól. Ezekben a hullámzásokban nyilván benne van a helyi viszonyokkal folytatott küzdelem. 
 
Tadeusz Slobodzianek. Fotó: Tadeusz.
Tadeusz Słobodzianek. Fotó: Tadeusz Pózniak.    
MG: Igen, így van. És amikor valamit nem értettem, vagy valamiért magamban dühöngtem, akkor Patrícia segített abban, hogy megértéssel fogadjam a különböző problémákat. Biztosított arról, hogy majd minden megoldódik, elmagyarázta, hogy ők mások, hogy ők ilyenek, de higgyem el, hogy minden rendben lesz. És valóban, minden megtörtént, millió kompromisszummal, ami a munkánk része… Mondanék is egy konkrét példát. Amikor a Szentivánéji álmot rendeztem, szerettem volna, hogy egy csodálatos színésznő, Agnieszka Wosińska játssza Puckot. Słobodzianek eleve nem gondolta, hogy nőnek kéne játszani ezt a szerepet. Sőt, volt egy kiszemeltje, egy olyan színész, aki „kiköpött” Puck volt; nincs színház, ahol ne játszotta volna el. Én viszont addigra már eltöltöttem némi időt ezek között a színészek között. És láttam az Oberont játszó csodálatos színész, Sławomir Grzymkowski és Wosińska kapcsolatát, egy különös magánemberi kapcsolatot a színház büféjében, és onnan jutott eszembe, hogy nekik Oberont és Puckot kéne játszani. De ebben az időszakban ez a színésznő jelentős szerepet játszott volna egy másik előadásban, egyeztetve az én előadásommal, ezért Słobodzianek megmondta, hogy ez nem lehetséges. Nagyon elkeseredtem. És Patrícia azt mondta, hogy üljünk le még egyszer Słobodzianekkel, mondjam el neki újra és újra, hogy mit szeretnék. És akkor újra elmondtam az elemzésemet, de ő nem szólt semmit. Patrícia azt mondta, hogy a lengyel ember szereti a nagy gesztusokat, és nagyon váratlan dolgokat is képesek csinálni. Másnap kellett véglegesíteni a szereposztást; egy egészen kiváló étteremben ültünk a nagy emberrel; tényleg nagyon nagy ember, hatalmas kiterjedésű valaki. Mindenféléről beszéltünk, és egyszer csak azt mondta, hogy megkapom Wosińskát. Akkor én majdnem átmásztam az asztalon, mert velem szemben ült, hogy megöleljem.
 
R: Nagyon remélem, hogy egyszer egy magyar rendező hálás lesz neked ezért a kalandért, csak a szereposztás lesz fordított. 
 
MG: Szerintem én sokat próbálok tanulni a velem kapcsolatos történetekből.
 
Pászt Patrícia és Máté Gábor a Szentivánéji álom próbáján. Fotó: Kasia Chmura.
Pászt Patrícia és Máté Gábor a Szentivánéji álom próbáján. Fotó: Kasia Chmura.     
R: Csaba, a te darabjaidat sok helyen játszották, de Romániában és Magyarországon ezek a darabok kontextuálisan is otthon vannak. De létezik a darabjaidnak olasz fordítása, német fordítása, mari fordítása, ilyenkor mennyire tudod kézben tartani azt, hogy legalább hasonlítson arra, amit te írtál. 
 
SZCS: Semennyire. Amikor látok egy-egy ilyen előadást, akár felolvasószínházi, akár megvalósult előadást, az összes energiám arra megy el, arra koncentrálok, hogy megértsem, éppen hol tartanak a darabban. Hogy amit látok magam előtt, az vajon az én szövegem, vagy kivágtak belőle, vagy hozzáírtak valamit – ezt próbálom megérteni. De az mindig nagyon érdekes, hogy hogyan látják azokat a helyzeteket, amelyeket én valamilyen módon elhelyeztem a szövegben. Például az olaszoknál nagyon nehezen volt értelmezhető. A Bányavirág végén van egy jelenet, ahol a főszereplő mond egy monológot. És azt a monológot nem tudták igazán értelmezni Olaszországban, mert ott nincs olyan, hogy egy erdélyihez jön egy olasz nő…, hogy mi jöhetett volna, osztrák tévé, Milánóban, mit tudom én, nem is tudom. Ezért aztán elviccelték a végét, amolyan commedia dell’arte módra. Németországban volt a Semmit se bánok című darabomnak egy felolvasószínházi előadása. Abban két ex-szekus tiszt szerepel, meg egy lány, aki az egyikük szomszédja. Na, ezt a lányt egyszerűen elfelejtették. Szóval mindig számít az az értelmezői közösség, ahova kerül egy darab. És nyilván a politikai kontextus is számít, meg a társadalmi és egyéb, és a néplélek is talán egy picit. Számít az is, hogy mit gondolnak rólunk. Például amikor Mariföldön adták elő, akkor az interneten láttak valami magyar népviseletet, és a színházban megvarrták. Aztán magyar népzenét szedtek össze, meg csángó népzenét is, meg amit találtak. Ettől lett nekik magyar.
 
R: Patrícia, valójában mit gondolnak rólunk, a magyar drámáról, a magyar színházművészetről Lengyelországban?
 
Jelenet a Szentivánéji álomból. Fotó: Kasia Chmura.
Jelenet a Szentivánéji álomból. Fotó: Kasia Chmura.   
PP: Bármilyen területről van szó, a kiindulópont a magyar-lengyel barátság. Tehát egy pozitív dolog, ami mögött tudás nem sok van. Ha a művészetről van szó, akkor… csodálják a mi művészetünket, különösen azon ágait, amelyek teljesen mások, mint a lengyel. Ez lehet a fotográfia, lehet irodalom, lehet színház… Általában igaz, hogy a lengyelek metafizikusabban gondolkoznak. Érezzük, hogy a metafizika mindig ott van, az „Istenember” jelenléte, nem feltétlenül vallási értelemben. Szóval az ő színházuk sokszor elvontabb, ezért is tudott az abszurd meg az avantgárd olyan jelentős lenni. Ők pedig azt szeretik a mi színházunkban, hogy egyenesebb, realisztikusabb, sokszor naturalisztikus.
 
R: Jól érzem, hogy nálunk több lengyel darab forog, gyakrabban kerül lengyel darab színre, mint fordítva?
 
PP: Én is csináltam statisztikát. Sokkal több lengyel darab jelent meg nálunk, mint fordítva, és ugyanígy van a bemutatókkal is, pedig a Krakkói Magyar Centrummal igyekszünk a magyar műveket is eljuttatni Lengyelországba. De az a helyzet, hogy én a lengyeleknél valahogy mindig megtalálom a pénzt – így érthető, igaz? – arra, hogy népszerűsíthessem az ő kultúrájukat Magyarországon.
 
R: Miközben az itthon létező kultúrpolitika célja, hogy külföldön is megmutassuk magunkat… 
 
PP: Itt nem csak pénzről van szó, hanem szerintem mentalitásról. Húsz éve vagyok kint, az első tizenöt évet Krakkóban töltöttem. Én úgy érzem, hogy ez igazából kormányfüggetlen. A lengyelek mindig sokkal jobban tudták érvényesíteni önmagukat külföldön, és ez nem csak az önérvényesítésre vagy a kultúrára vonatkozik, hanem például a csomagolástechnikára is. Mert egy lengyel krém mindig sokkal jobban lesz becsomagolva, mint egy magyar. És amikor arról van szó, hogy a nemzetünk kultúrája, az országunk kultúrája jelenjen meg külföldön, ez a lengyeleknek egyszerűen stratégiai ágazat.
 
Jelenet a Szentivánéji álomból. Fotó: Kasia Chmura.
Jelenet a Szentivánéji álomból. Fotó: Kasia Chmura.   
R: Lengyelország fesztiválokban is sokkal gazdagabb, mint mi. Van egy fesztivál, a wrocławi Malta, ami profiljában hasonlít a szegedi Thealterhez: független kezdeményezéseknek, társadalmi felelősségvállalásnak, érzékenyítésnek, helyspecifikus produkcióknak ad otthont mindkettő. Azt gondolná az ember, hogy ilyenkor a két fesztivál szintjén együttműködhetne a két ország. Tévedek? Nem így van?
 
PP: Biztos így is van… Nekem is érdekes tapasztalat volt, miután én úgy nőttem föl, hogy ez a nagy barátság létezik, és nem is kell semmit csinálni érte. Aztán kiderült, hogy dehogynem, nagyon is. A nagy szándék és összeborulás megvan az elején, de ahogy elkezdődik a szisztematikus munka, erősen előjönnek a mentalitásbeli különbségek. Ez nem minősítés, csak megállapítás. Ezért aztán szükség lenne olyan koordinátorokra vagy tolmácsokra, akik átsegítik a projektet ezen a kommunikációs nehézségen. Egyébként ez nem is csak a fesztiválokra vonatkozik, hanem minden másra is, a kereskedéstől kezdve. 
 
R: Mondd, hol szoktál elakadni a kultúrdiplomáciában?
 
PP: Szerintem ajtó mindkét országban ugyanannyi van, amin kopogtatni kell. A lengyelek gyenge pontja, a gyenge láncszem a káosz, és a strukturált gondolkodás hiánya, az nagyon nehéz, azon átmenni. A magyar oldalon a hit hiánya a probléma. Az, hogy lehetséges, hogy menni fog, hogy jó lesz.
 
A Szentivánéji álom próbáján. Fotó Kasia Chmura.
A Szentivánéji álom próbáján. Fotó Kasia Chmura.    
R: A politika mindkét országban nem üdvös módon avatkozik bele olykor a kulturális projektekbe, a színházakba, az igazgatói kinevezésekbe – Lengyelországban is tudunk erre példát. A Dialog az egyik legtekintélyesebb nemzetközi fesztivál, és megvonják a támogatását. Hogy itthon mi történik, azt a bőrünkön tapasztaljuk. De vajon ott miért érzi úgy a politika, hogy büntetni kell?
 
PP: Ezeket a dolgokat mindig igyekszem történelmi távlatból nézni. A lengyeleknél ’89 óta volt vagy húsz kormány. Állandóan jönnek-mennek. Egyszer ilyen szelek fújnak, másszor olyanok. Ha a lengyeleknek valami nem tetszik, azt úgyis máshogy fogják csinálni. 
 
R: A Dialog fesztivál esetében azon robbant ki a balhé, hogy meghívták Oliver Frljić egyik varsói rendezését, Az átok című előadást, ami nagy felháborodást okozott. Ugyanakkor az természetes, hogy Lengyelországban jönnek-mennek a külföldi rendezők, sokkal gyakrabban és otthonosabban, mint itt. Rendez ott Mundruczó, rendez Schilling, miközben itthon már nemigen. Tehát bizonyos értelemben nyitottabb az ország?
 
PP: Igen. Nagyobbak, van tengerük, és hát más jellegű komplexusaik vannak, mint nekünk…
 
R: Ha összeveted a két ország drámairodalmát, miben különbözik a tendenciája, a fókusza – hátha Csaba ebből ötleteket kap „lengyel-kompatibilis” darabok írásához… Bár például Székely Csaba 10 című darabja bárhol otthon van, ahol van lakótelep. A kontextusa is univerzális, nem csak a textusa, nem?
 
PP: Fontos különbség, hogy a lengyelek a történelmükkel már vagy húsz éve elég komolyan szembe néznek és elszámolnak. Nemcsak A mi osztályunk példa erre, de a Szkénében játszott A zsidó, a K.V. Társulat által bemutatott Gardénia, vagy a Bárkában játszott Masłowska-darab, a Megvagyunk egymással. Az is igaz, hogy egy lengyel kötetet itthon könnyebb nekem összeválogatni, mint egy magyar antológiát lengyelül, mert jobbnál jobb darabokat nem tudok beletenni, mert tudom, hogy nehéz lenne Lengyelországban színpadra vinni, mert annyira magyar, vagy a nyelvezete olyan nehéz. Például most Garaczi László egy darabjára egyetlen műfordító kolléga sem vállalkozott. Mert már a nyelvi kérdések is nehezek.
 
MG: Nyilván vannak kivételek, de bármennyire is nagyon jó magyar színházi szövegek születnek mostanában, a lengyel dráma hagyományosabb értelemben is jelentősebb, önmaguk számára is fontosabb, mint az, hogy pusztán a kulturális barátságért, „dwa bratanki” alapon magyar darab kerüljön egy lengyel színház repertoárjába. Tulajdonképpen bőven elég, amit a saját kortárs drámaművészetétől kap. És persze figyelnek ők is ezekre a könnyedebb nyugati darabokra, amik ugyanúgy könnyebben kerülnek be a saját színházi világukba, mint nálunk. Én az utóbbi pár évben inkább külföldi drámákat rendeztem, mint magyarokat – ez egyébként véletlenül alakult így. De a kritikák rendre megjegyzik, hogy miért nem magyar színdarabot játszunk. De a lengyelek… hát persze, átjönnek barátságból tüntetni a békemenetre, meg minden ilyesmi, de a színházukban nem ezt a magyar „izét” akarják nézni, amihez nincsen közük. Ezt én megéreztem rendezőként is. Az, hogy magyar rendező rendez egy lengyel színházban Szentivánéji álmot, az nem jelent semmit a lengyel kultúra egén. Ebben nincs sértettség részemről, csak érzékeltem abban a pár előadásban, amikor ott lehettem. 
 
R: Nem is tudom, hogy hogyan lehetne Lengyelországban a te Szentivánéji álom rendezésedbe becsempészni, hogy ezt egy magyar csinálta. Valószínűleg sehogy. Hiszen a rendezés egy világpolgári szakma, és csak akkor van jelentősége a nemzetiségednek, ha olyan darabot viszel.
 
MG: Így van. Magyar darabra ilyen értelemben nem kíváncsiak. Spiróra kíváncsiak, mert a darabja Bogusławskiról szól.
 
R: Patrícia, lesz-e újabb drámakötet, itt vagy ott? 
 
PP: Most állítom össze egy hétkötetes sorozat utolsó kötetét: lengyel gyerekdarabok.
 
A beszélgetés átiratát készítette: Puskás Panni 
 
 A cikk a Wacław Felczak Alapítvány támogatásával született meg. 
 

lengyel cikkbe

 
 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek