Beszélgetés Tadeusz Słobodzianekkel
2021.11.19.

A mai lengyel színház és drámairodalom meghatározó alakja a Magyarországon is ismert Tadeusz Słobodzianek, akivel a múlthoz való viszonyáról, jövőbeli terveiről, meg arról is beszélgettünk, milyen számára az ideális színház. PÁSZT PATRÍCIA INTERJÚJA.

Revizor: Ön színházigazgató, dramaturg, kritikus, mégis elsősorban a kortárs lengyel drámairodalom egyik legkiemelkedőbb, meghatározó alakja. Drámaíróként kik voltak önre a legnagyobb hatással? Ha meg kellene határozni saját művészetének irányvonalát, hová sorolná magát? 
 
Tadeusz Słobodzianek
Tadeusz Słobodzianek
Tadeusz Słobodzianek: Azt hiszem, nem sértődnék meg, ha Arthur Miller és Tennessee Williams skatulyájába dugnának, vagy Christopher Hamptonnal és Ronald Harwooddal kerülnék egy társaságba. Az orosz írók között Koljada, Viripajev, Grigorij Gorin áll közel hozzám, a lengyel szerzők közül pedig inkább Różewicz világa, mint Mrożeké, habár utóbbinak is vannak olyan művei, amiket kedvelek, például a Gyalogszerrel, vagy az Emigránsok. Gombrowicz és Witkacy drámaművészetéhez nem sok közöm van, talán csak intellektuális értelemben osztozom a gondolatvilágukkal, de nem érzem magam e hagyomány folytatójának. Sokan Wyspiańskit is felfedezni vélik bennem, de valójában… Senki sem kerülheti el az ilyen összehasonlításokat.
 
R: A mi osztályunk meghozta a nemzetközi sikert és elismertséget. Ezt a darabot tartja pályája csúcsának? 
 
TS: Még nem zárnám le a pályámat... (nevet) A mi osztályunk lezárt fejezet az életemben, habár a darabnak folyton újabb premierjei vannak világszerte. Eddig mintegy 50-70 nemzetközi bemutatóról tudok. Legutóbb felmerült, hogy a Netflixen készítsünk egy kisebb sorozatot belőle. A másik, hasonló projekt az Ilja prófétát érinti – ezt azért szeretem, mert az egész kozmosz visszatükröződik egyetlen kis faluban, így univerzalitásánál fogva mindenki számára értelmezhető. De általában nem rágódom a múlton, kár a drága időért. Annyi új tervem van, hogy inkább arra koncentrálok, hogy legyen elegendő energiám és egészségem megvalósítani őket. A járvány alatt öt új darabot írtam, elkészültem egy regénytervezettel, felvettem egy hosszú életműinterjút, amely főként a drámaművészetem és az összes eddigi drámám megszületésének történetét tárgyalja. Nem önéletrajz, inkább az életutam önkritikus és távolságtartó összegzése. Az interjúsorozatban kitérek a nemzetközi tapasztalataimra, így a magyarországi élményeimre is; meglehetősen sok magyar utalás került az anyagba, mert sok kiváló magyar alkotóval volt szerencsém találkozni – az írásaikkal vagy személyesen. Jelenleg a legújabb darabom számítógépes változatán dolgozom, és van számos új ötletem is. Ez az egészséges adrenalinszint tartja bennem a lelket.
 
A mi osztályunk a Katona József Színházban
A mi osztályunk a Katona József Színházban
R: Pályája során szinte folyamatosan támadások érték. A nagyság átka? 
 
TS: Mindig össztűz alatt álltam. A jobboldal azzal vádolt, hogy tartalmában baloldali a gondolkodásmódom. A baloldali, liberális gondolkodásúak pedig mindig azt hányták a szememre, hogy a színházzal kapcsolatos elképzeléseim túl tradicionálisak, az általam alkalmazott forma túlságosan konzervatív. De én szeretek küzdeni: ha nem történik semmi, depresszióba esem. Minden megmérettetés kiváló alkalom arra, hogy az adrenalinszintem az egekbe szökjön, úgyhogy kifejezetten hálás vagyok a sorsnak a nehéz helyzetekért, mert ilyenkor tudok a legjobban teljesíteni. Örülök, ha provokálnak. Most újra buzog bennem a tettvágy, mert pályázatot hirdettek a jelenlegi színházam igazgatói posztjára. Beszálltam a versenybe, meglátjuk, milyen eredménnyel. Az ifjú vagy középkorú alkotóknak is szükségük van a művészi térre, ahol megvalósíthatják álmaikat, a színházak élén elkerülhetetlen a rotáció. Ha tisztességes és becsületes küzdelemben alulmaradok, semmi gond, akkor majd elgondolkodom, merre lépjek tovább. Nem tartom élethivatásomnak, hogy színházigazgató legyek, de igyekszem a rám bízott feladatot tisztességesen ellátni. Örülök, hogy egy olyan színházat sikerült létrehoznom, amilyenben mindig is hittem. 
 
R: Milyen ez az intézmény?
 
TS: Egy olyan kiváló drámai szövegekre épülő színház, amely a legellentmondásosabb aktuális témákat is feszegeti, ám ezt igen letisztult, pózolást és színpadiasságot kizáró formában teszi, teljesen pátosz- és sallangmentesen. Úgy gondolom, hogy két nagy színházi koncepció létezik a világon: az egyik az orosz pszichológiai jellegű színjátszás, a másik az angolszász színházi hagyomány, ezen belül is a brit és amerikai művészetre gondolok elsősorban. Hatalmas drámairodalomról és színházi hagyományról van szó, óriási alkotókról, lenyűgöző színészekről. Meg kell természetesen említeni a német színjátszást is, ám ez a hagyomány elsősorban azon alapul, hogy bizonyos ideákat, ideológiákat szolgáljon, legyen az bármily nemes esztétikai, politikai vagy társadalmi eszme. A német színháznak szüksége van az ideológiára, ezek propagálására épül. Ezzel szemben az orosz színház az emberi lélek – képletesen: az alkohollal teli pohár – fenekére nézve, abban elmerülve a psziché legmélyebb rétegeit kutatja. A lengyel színház e két tradíció között helyezkedik el: az emberi egzisztenciát a lélek prizmáján keresztül fürkészi, ugyanakkor évszázadokig erős társadalmi küldetéstudat határozta meg.

A mi osztályunk a Miskolci Nemzeti Színházban
A mi osztályunk a Miskolci Nemzeti Színházban
A XIX. században Mickiewicz, Słowacki és a többi nagy romantikus művész az alkotmányosság szócsöveként az államot helyettesítette. Az államiság hiánya miatt a lengyel drámaíróknak évszázadokig a nem létező kormányzatot kellett pótolniuk. A német drámaírók viszont a filozófusok szerepkörét vállalták magukra. Az angol, shakespeare-i modell lényege, hogy jó történeteket adjon elő, és rendes bevételt termeljen. A három modell közül e legutóbbi áll hozzám a legközelebb. Mindig is az érdekelt, hogyan lehet egy történetet jól elmesélni. Ez a legnagyobb kihívás, rengeteg szenvedést és borzasztó erőfeszítést kíván. A Teatr Dramatyczny-t is ebbe az irányba igyekeztem fejleszteni, nálam mindig az irodalom, a dráma, a szöveg áll az első helyen. A drámaíró független alkotóművész, aki nem veti alá magát szolgaian a rendezés és a színház szükségleteinek, hanem színvonalas irodalmat hoz létre és önálló művészi értéket képvisel. A második helyen a színész, vagyis az előadóművész áll, játékával és testével ő képviseli, ő juttatja kifejezésre a szöveget. A színész nem csupán marionett-figura, aki a rendező elképzeléseit hivatott megvalósítani, és nem is csupán egy betanult szöveg felmondója, hanem olyan művészember, akinek önálló véleménye van és a saját nevében is megszólal a színpadon. A csapatmunkában hiszek, a színháznak a drámaíró, a színész, a rendező, a dramaturg, a díszlettervező és más alkotók szoros együttműködésére kell épülnie, kollektívaként kell működnie. Távol áll tőlem az ún. szerzői színház, amelynek Lengyelországban nagy hagyománya van. Itt a rendezők a saját vízióikat helyezik előtérbe a szöveg és a színész rovására, és általában csupán két-három előadást hoznak létre, az összes többi egyazon ötlet ismétlése. 
 
R: A drámaírói hivatás, a kortárs drámaművészet pozícióját hivatott megerősíteni az ön által 2003-ban létrehozott kísérleti-oktató műhely, a Dráma Laboratórium is, amelynek nem csupán kezdeményezője és vezetője, de hosszú éveken át tanára is volt. A laboratórium a rendszerváltozás utáni lengyel színház egyik legfontosabb kezdeményezése, jelentős változásokat indukált a lengyel dráma- és színházművészetben. Továbbra is hasonló intenzitással működik?
 
Az Ilja próféta a Vajdasági Tanyaszínházban
Az Ilja próféta a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színházban
TS: Rengeteg új produkciót hoztunk létre, számos közülük nemzetközi sikereket is elért. Eddig több mint 300 új darabot elemeztünk, közel száz rendező és drámaíró, több mint ezer színész és külsős szakértő részvételével. Ennek eredményeképp legalább 70 friss lengyel darab jutott el a lengyelországi színpadokra, közülük néhány a Teatr Dramatyczny mellett olyan rangos színházak repertoárjába is bekerült, mint a varsói Nemzeti Színház vagy a Teatr Powszechny. Jelenleg a labor a Teatr Dramatyczny keretén belül működik és már nem én vezetem, hanem kiváló kolléganőm, Aldona Figura. Továbbra is szisztematikusan szervezünk színházi felolvasásokat. Ezek performatív jellegűek, tehát a rendező és a színészek művészi igényességgel készülnek rájuk. A felolvasások egyre professzionálisabb technikával készülnek – például nem is látszik, hogy a színészek olvassák a darabokat -, és sokszor magasabb színvonalat képviselnek, mint a nagymúltú lengyel TV-Színház egy-egy előadása. A járvány kitörésekor kiderült, hogy ezek a streamelt felolvasó-előadások jelentik működésünk alapját. Az utóbbi időben már nem csak kortárs darabokat olvasunk: sok az elfeledett kiváló lengyel klasszikus, csak le kell róluk söpörni a port, így számos kiváló régi darabot is felfedeztük. Felolvasó-ciklusokat is rendezünk, tavaly például fehérorosz szerzők 45 művét olvastuk, egyet (Andriej Ivanov: A Tower hollója – a szerző megj.) nagy sikerrel be is mutattunk a Teatr Dramatyczny-ben. A darab egy anya és fia kapcsolatáról szól, akik képtelenek megérteni egymást, viszont a közösségi médiában kiválóan kommunikálnak. A történet a görög tragédiák hangulatát idézi, és azt a színházi elképzelést képviseli, amit én is szeretek: nem a posztdramatikus hagyományt tolja előtérbe, hanem a jól megírt drámai szövegre épül - ajánlom a magyar alkotók figyelmébe is. A Dráma Laboratórium elsődleges szerepe és funkciója máig az, hogy új premiereket támogasson, és új bemutatókat segítsen életre. A nálunk debütáló drámaírók mind kiválóan elsajátították a szakmát. Többségük a legnépszerűbb lengyel drámaírók közé tartozik, és lehet, hogy sosem vallanák be, hogy nálam kezdték a szakmát - majd meglátjuk, mi lesz a halálom után, biztos vagyok benne, hogy hirtelen megsokszorozódik majd az egykori diákjaim száma. (nevet) De ebből a projektből én már kivonultam, nem is tanítok, lekötnek az új darabjaim.
 
R: Éveken át a történelmi visszatekintés, köztük a zsidó-lengyel megbékélés témája foglalkoztatta. Milyen kérdések érdeklik manapság, mire fókuszál az új darabjaiban?
 
Az Ilja próféta a Vajdasági Tanyaszínházban
Az Ilja próféta a Vajdasági Tanyaszínházban
TS: Amikor a mostani kormányzat hatalomra került, érezhető volt, hogy új témákat kell felvetni a színházban is. Központi kérdéssé vált a hatalom és szabadság kérdése, hogy hol húzódik a határ a kompromisszumok és a szabadság között. A repertoár összeállításánál felvetődött, hogy színpadra állítsuk Szabó István Mephistóját, amit remekműnek tartok. Levetítettem a filmet az egész társulatnak, de hamar kiderült, hogy nehéz lenne elkészíteni a film lengyel színpadi adaptációját. Miként lehetne a fasizmus idején Németországban játszódó történetet lengyelesíteni? Melyik az a lengyel művész, akinek a legtöbb problémája adódott a hatalommal, akiben folyton felmerült a kérdés, hogy meddig lehet elmenni a kompromisszumokban? Így került képbe az a lengyel alkotóművész, akinek az életrajza hemzseg az ellentmondásoktól. Egy Katyńban véletlenül meg nem halt, Magyarországra internált, majd később Dél-Amerikában letelepedett lengyel tiszt fia, akiből először ifjú kommunista lett, majd fiatal revizionista, hogy végül misztikusként fejezze be az életét. Ő Jerzy Grotowski. Így hát elkezdtem olvasni Grotowskiról. Az utóbbi húsz évben rengeteg kiváló könyv jelent róla, főként angolul, franciául, olaszul és spanyolul. Kiderült, hogy Shakespeare után Grotowski rendelkezik a legnagyobb színháztörténeti szakirodalommal. Le kellett ásnom az alapokig, el kellett mélyednem az orosz színházművészetben, Sztanyiszlavszkij, Mejerhold és Vahtangov írásaiban. Grotowski kortársairól is sokat olvastam – Dejmek, Swinarski, Jarocki és Kantor munkáiról –, s végül Grotowski tanítványait kezdtem tanulmányozni. A kutatómunkám fordulatot hozott a saját szemléletmódomban is: felülírtam a színházzal kapcsolatos eddigi elképzeléseimet. Kiszűrtem, mi az, ami valóban fontos számomra. Tetejébe jött a járvány is, eléggé komolyan lebetegedtem és három hetet töltöttem kórházban. Több időm maradt gondolkozni és más értékek mentén revideálni a gondolataimat, színházi elméleteimet. Rájöttem, hogy a vahtangovi elképzelés áll hozzám a legközelebb – vagyis a lehető legtisztább, legprecízebb színházi forma áll érdeklődésem középpontjában, az inspirál. 
 

R: A tiszta forma megtalálása, színpadi alkalmazása a lengyel színházművészet állandó és visszatérő toposza. Hogyan jelenik meg ez a keresés a mai lengyel színházban, milyen mélyre nyúlnak vissza az alkotók?
 
TS: Ami a formát illeti, az utolsó két évtizedben Lengyelországban meglehetősen egy kaptafára készülnek az előadások. A színészek mikrofonnal a kezükben vagy mikroporttal felszerelve egy széken ülnek, és zöld, kék vagy piros fényben demonstrálnak valamit a közönségnek. A színházunk rendezi az egyik legfontosabb varsói színházi fesztivált (Warszawskie Spotkania Teatralne/Varsói Színházi találkozó – a szerző megj.), ezért évente rengeteg előadást kell megnéznem a válogatás során. Vannak bizonyos divatok, amelyek meghatározzák egy vagy akár több szezon előadásait. Hihetetlen volt látni, mekkora hatást gyakorolt a Flrjić-féle Átok a lengyel rendezőkre – azóta mindenki hasonló modorban készít előadásokat. A kísérletezés mellett ugyanakkor a nagy elődök munkáiban való elmélyülés is folyamatosan jelen van a lengyel színházban. A formakeresésre és az orosz hagyományra visszatérve: a Sztanyiszlavszkij-féle átélés és pszichológiai színművészet leginkább az amerikai filmekben válik be, ám ehhez kamerára is szükség van. Sztanyiszlavszkij legnagyszerűbb tanítványai valójában Al Pacino, De Niro vagy Nicholson. Én a mély színpadi átéléssel – például Gorkijjal – szemben inkább a csehovi víziót preferálom. Gorkij egyszerű ember volt, aki szörnyen sajnáltatta magát, és ez meglátszik a darabjain. Csehov viszont egy intellektualista, aki mindennel szemben távolságot tartott – így a művei frenetikus hatást tudnak elérni, ha megfelelő formában állítják színpadra őket. Legutóbb Viripajev rendezésében láttam egy Ványa bácsit. A színészek nem tartottak hatásszünetet, hadarva végigrecitálták az előadást, megállás nélkül játszva, mint egy komédiában. Ez a technika villámcsapásszerű hatást gyakorolt a nézőkre: olyan katarzist éltek meg, mintha egy görög tragédiaelőadáson vettek volna részt. És ezt kizárólag a színpadi forma eredményezte. 
 
R: Nyilván a színházi forma kutatása vezette oda, hogy öt legújabb darabjából négy - A géniusz, Az intonáció művészete, A cserje és a Helsinki – is a színház berkeit fürkészi. 
 

TS: Az utóbbi években a színházi struktúrák, a színházi mechanizmusok kérdései foglalkoztattak; az, hogyan születnek színházi divatok, stílusirányzatok. A legújabb darabjaim is ilyen díszletek között játszódnak, az köti össze őket, hogy a színház prizmáján keresztül vizsgálják az egyéni szabadság, művészi önazonosság - a szexuális, intellektuális és művészi identitás - kérdéseit. Főhőseik Sztanyiszlavszkij, Grotowski, Swinarski, Dejmek, Flaszen, olyan színházi személyiségek, akik az én ifjúságomat és pályámat is meghatározták. A géniusz azt feszegeti, milyen módon működik Sztanyiszlavszkij módszere a színházban, a jelenleg íródó pedig azt, hogyan született meg Grotowski Akropolisz című előadása. Nagyon érdekel, hogyan születik a remekmű, mennyi emberi áldozatba kerül, milyen tragédiák útján és ki hozza létre? Sosem tudni igazán, ki inspirál, alkot meg egy művet: bizonyosan nem csupán egyetlen, hanem egy csapat művész. Grotowski például nagyon sokat adott Eugenio Barba véleményére, aki ugyan egy szót sem értett a lengyel próbákból, de nagy figyelemmel követte Grotowski rendezéseit. Amikor Barba elaludt a nézőtéren, Grotowski tudta, hogy más irányban kell folytatnia a munkát és komoly változtatásokat vitt végbe az előadáson. Ez is bizonyítja, hogy a színház nemzetközi nyelv, a testbeszéd, a gesztusok, a forma rengeteget számítanak. A színházi toposzon túl három másik nagy téma érdekel, ezekkel szeretnék foglalkozni a közeljövőben: az első a gyermekkorom – a szüleim, nagybácsikáim, nagynénéim, tehát a hatvanas évek Lengyelországának világa, az, hogyan próbálták az emberek megőrizni a méltóságukat a szegénységben. A másik téma, ami mindig is izgatott, az egyház. S legvégül: szeretném feldolgozni az emberiség nagy mítoszait, vagyis szeretném megírni a saját Faust-, Don Juan- és Jézus-történetemet. 
 
 A cikk a Wacław Felczak Alapítvány támogatásával született meg.