Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál 2021
2021.11.17.

Az idei Verzió díjnyertes filmjei a felnövés univerzális kihívásait járják körül extrém élethelyzetekben. SOÓS TAMÁS KRITIKÁJA.

Az idei Verziót Kőrösi Mátyás Dívák című filmje nyitotta meg, amely három húszéves érettségizőt követ az utolsó gimnáziumi félévükben. „Mi vagyunk a suli dívái — ő a prosti díva, ő a raszta díva, én meg a gettó díva” – állítólag így mutatkoztak be a rendezőnek a lányok, és ez az önirónia még akkor is áthatja a hétköznapjaikat, amikor belátunk az első blikkre talán felületesnek tűnő szépségápolási mániájuk mögé. 
 
A Dívák okosan árnyalja az elsőre ítélő, „ezekafiatalokozós” generációs látleleteket, amikor felvillantja, mennyire magukra vannak hagyva szorongásaikkal a fiatalok, akiket látszólag élénk szociális élet és korlátlan kommunikációs lehetőség vesz körül. Korai, eldurvult válások, drogfüggő, öngyilkos hajlamú szülők, gyerekkori alkoholizmus kerülnek terítékre, de a Z-generációról – és elsősorban nekik – szóló Dívák mindezt feszesre vágva, gyors váltásokkal, nem ritkán önvallomásos vlogokban tárja elénk. Terápiás filmnek sem utolsó Kőrösi diplomafilmből egészestés dokuvá duzzasztott és a Verzión a közönségdíjat megérdemelten besöprő alkotása, ugyanis szereplőit és nézőit is ráismerteti, milyen téves vagy káros megküzdési mechanizmusok fakadhatnak a traumákból.
 
A legjobb magyar film díját a Tobi színei nyerte el, amit nyáron már bemutattak a mozik, de aki lemaradt róla, most ingyenesen megnézheti a Verzió honlapján. Bakony Alexa dokumentumfilmje a transznemű fiúról és az ő szupportív, de belső konfliktusoktól korántsem mentes családjáról fantasztikus alkotás. Megmutatja ugyanis, milyen sok sértődéssel és bizonytalansággal, szorongással és önmarcangolással, értetlenséggel és béküléssel terhelt folyamat a nemváltás akkor is, ha az egy elfogadó, támogató családban történik, akik szivárványmintás csokornyakkendőben vonulnak a fiukkal a Pride-on. Táborosi András operatőr kamerája nagyon sok nagyon intim, érzelmileg felkavaró pillanatot kapott el, és sallangmentesen, az arcokra, a kirobbanó érzelmekre koncentrálva rögzítette az eseményeket, amitől olyan érzésünk lehet, mintha az első pillanattól fogva mi is a család tagjává válnánk.
 
Tobi színei
Tobi színei
A Tobi színei kiváló ízléssel fogalmaz meg alapérzéseket az elrepülő életről, a hamar felnövő gyerekekről, és az elszalasztott lehetőségekről, amelyek egy hollywoodi filmben akár giccsesek is lehetnének, itt viszont megdöbbentő erővel hatnak. Elsősorban annak köszönhetően, hogy a film egy szimbiotikus szülő-gyermek kapcsolaton keresztül mindkét oldalt empatikusan ábrázolja. Az édesanyát is, aki kérdés nélkül elfogadja, ugyanakkor félti, óvja is a lelki és fizikai sérüléstől a fiát, és ezek az érzések néha konfliktusba kerülnek egymással. 
 
A filmben ugyanúgy ott rejlik a heteroszexuális szülő kétségbeesett igyekvése, hogy beletanuljon és lépést tartson a számára ismeretlen LMBTQ-világgal és nyelvezettel, és a nagyon emberi és ezért nagyon is bocsánatos hibák, mint amikor az elfogadó szülő sem akar nap mint nap megküzdeni a furcsálló tekintetekkel, a túl kíváncsi, netán értetlen kérdésekkel, ezért csak „a legkisebbként” emlegeti, egy-egy beszélgetésben nem vállalja a transznemű fiát. Példaértékű az a családi dinamika, amivel az ezekből fakadó sértődéseket megfogalmazzák, ezáltal pedig kiadják magukból és közösen kezelik azokat. Ennek köszönhető a film egyik nagy ráébredése is: hogy a korrumpálódott antihősök és a mindent átható irónia korában egyszerűen felemelő jó embereket nézni – legalább a moziban.
 
Ha a Tobi színei érzelmileg túltelített filmként áll előttünk, a nemzetközi verseny különdíját begyűjtő Fivérek annak szöges ellentéte. Artfilmes, jobb pillanataiban költői dokumentumfilm, amit a hosszú csendek és nagy elhallgatások mögött feszülő indulatok visznek előre. Az olasz Francesco Montagner két évig követi egy radikális iszlám hitszónok három fiát, akik magukra maradnak, miután apjukat bebörtönzik terrorizmus vádjával, a szír háborúban való részvétele miatt. 
 
A juhokat őrző bosnyák testvérek világa egyszerre tűnik az információs társadalom zajából kiszakadt, érintetlen paradicsomnak, ahol a természettel összhangban tudnak létezni, és börtönnek, amiből apjuk távollétében egyre nyíltabban és merészebben próbálnak szabadulni. A legidősebb fiú önálló életre, saját vállalkozásra vágyik, a legkisebb pedig csak játszana, miközben a középső fiút egyre jobban megviseli a magánya – az ő feladata, hogy vigyázzon a nyájra –, és lépésről lépésre radikalizálódik. Bár a lassú folyású film többször indokolatlanul nagy próbára teszi a néző türelmét, érzékeny portrét fest a férfiak által megélt feszültségekről a sok mindent elfojtó, maszkulin iszlám világban, amelyek felgyülemléséhez az autoriter apa alatti túlszabályozott élet és a nélküle rájuk szakadó, iránytű nélküli szabadság egyaránt hozzájárul.
 
Kivételt képez a coming-of-age tematika alól a fesztivál emberi jogi fődíjas filmje, az Arica, amely Svédország egyik legnagyobb perét követi végig. A svéd székhelyű multinacionális bányavállalat, a Boliden még a ’80-as években exportálta egy chilei sivatagi kisvárosba az aranykitermelés után keletkezett kohóiszapját, amelynek nagy részét a mérgező hulladék kezelésével megbízott chilei cég egyszerűen kiöntötte az aricai szegénynegyed külterületén. Generációk nőttek fel úgy, hogy a magas arzén-, higany- és ólomtartalmú hulladékon játszottak, aminek köszönhetően Aricában generációk óta aránytalanul magas a különféle rákos és daganatos megbetegedések aránya.
 
Az Arica a bonyolult jogi procedúrákat is áramvonalas, könnyen követhető narratívává formálja, amelyben nem csupán a globalizáció árnyoldala és a multinacionális cégek morális kudarca válik a napnál is világosabbá, hanem az is, milyen hamis reményeket keltenek az emberben a hollywoodi Dávid és Góliát-történetek. Hányszor néztük végig, ahogy a Julia Roberts- vagy épp Mark Ruffalo-arcú kisember megküzd a környezetet szennyező cégóriással, és az igazság, ha kitérők és zsákutcák után is, de utat tör magának. 
 
A tizenöt éven át forgatott Aricának már pusztán a keletkezéstörténete is ennek ékes cáfolata, hiszen nem ez az első film, amelyet a rendezőpáros a témáról forgatott, és hiába kavart nagy port annak idején A mérgező játszótér című filmjük Svédországban, a hatása erősen korlátozott volt. Az Aricából is az derül ki, hogy ezekben a játszmákban nincsenek sötétben settenkedő nagygonoszok, csupán munkájukat végző, empatikusan néző és közben profin terelő ügyvédek és elhúzódó jogi procedúrák, amelyek alatt a valódi kisemberek élete csendben tönkremegy. Nem véletlen, hogy az Arica az emberi jogi díjat nyerte el a fesztiválon: élő testamentuma a periférián élőkkel esett, orvosolhatatlan tragédiának, aminek az egyelőre kikényszeríthetetlennek tűnő, kormányzati szintű jogi változások híján mi is csak szomorú nézői lehetünk. 
Szerző: Soós Tamás