A Netflix eddigi legdrágább, 200 millió dolláros költségvetésből készített filmje számára minden lehetőség adott volt, hogy ne csupán a kattintások száma alapján legyen hatalmas siker. Viszont mintha az alkotóknak valóban csak a statisztika számítana, ugyanis Rawson Marshall Thurber (Központi hírszerzés, Felhőkarcoló) új rendezése csupán fogyasztásra, nem szórakoztatásra készített tartalom lett. 

 

A történet szerint Kleopátra három aranytojása közül az egyik, Rómában kiállított darabját a világ egyik legjobb és legkeresettebb műkincstolvaja, Nolan Booth (Ryan Reynolds) tervezi meglovasítani. John Hartley (Dwayne Johnson), FBI ügynök a múzeumba érkezve leönti a művet egy doboz kólával, ami lemarja a hamisítvány arany színű festékét. A milliárdokat érő műtárgy helyén csak egy értéktelen, rozsdás lom marad – a jelenet pedig tökéletesen illusztrálja a film sivárságát. A tojást azonban egy másik prominens tolvaj is meg akarja szerezni, így kezd el versengeni a Futóval (Gal Gadot) a Booth-Hartley páros.

 

Az új generációs kalandfilmek – mint a szintén Johnson főszereplésével készült Jumanji-remake – bizonyították, hogy nem csak a technikai vívmányokat tudják okosan használni, de mondanivalójukban is tudnak újat és érvényeset nyújtani. A Különösen veszélyes bűnözők ebbe a zsánerbe tartozik, azonban mintha egy algoritmus írta volna a forgatókönyvét; közönségkedvenc klasszikusok megidézésén keresztül – mint Az elveszett frigyláda fosztogatói, A múmia vagy A nemzet aranya – állítja össze narratíváját, de a kreativitást mellőzi, így azokat sem megreformálni, sem újraértelmezni nem kívánja. A fő motiváció is a hivatkozott darabokból ismert kultikus műkincs legendájára, az emberi kapzsiságra és a versenyre épül. Emellé került három közkedvelt A-listás színész, és ez már önmagában elegendő ahhoz, hogy az előfizetők nagy többségét fogyasztásra bírja. 

 

A Red notice-ból teljesen hiányzik az emberi elem: a művészi vagy tényleges szórakoztatás iránti szándék szikrája sincs meg benne, csupán a programozott alkotóelemek, amelyek papíron jól működnek. A narratíva fájdalmas középszerűségén tovább ront a tény, hogy a karakterek sem szerethetőek. Habár Thurbert mindegyikőjük személyiségét igyekszik árnyalni egy apakomplexus fókuszú pszichológiai mázzal, figurái egydimenziósok maradnak; a konyhanyelvi elemzés pedig – funkció hiányában – csak a film egy újabb frusztráló és felesleges vonásává válik. A karizmatikus szereplőgárda átlagos színészi teljesítményt nyújt; Gal Gadot mintha sokszor nem találná a helyét, inkább ’eyecandy’-ként funkcionál, és habár Johnson és Reynolds között jó a kémia, látványosan kezdenek mindketten elfáradni a blockbusterekben alakított, egy kaptafára készült karakterektől. Hartley ügynök és Booth duója miatt a zsáner néhol ’buddy comedy’-vé is változik, azonban a humor nem elég erős ahhoz, hogy ez a szál kifogástalanul működhessen. 

 

A magas költségvetés sajnos a képi világon sem köszön vissza, pedig a szereplők szebbnél szebb helyszíneken fordulnak meg, a digitális effektek mégis meglepően nívótlanok, már-már igénytelenek; az akciójelentek pedig csupán a hang és a mozgás kietlen halmazai – egyetlen igényesen megkoreografált, de a grandiózusságtól messze álló szcénát kapunk (amit Gadot már a bemutató előtt másfél hónappal közzétett a közösségi médiában). A film teljesen kiszámítható és steril volta miatt érdektelenségbe fullad, semmilyen pozitív ingert nem tud kiváltani közönségéből; az imitált művek hatását is elveszíti, mivel a három tojás megtalálásának nincs tétje, a néző közömbösen áll a végkifejlethez. A finálé csavarjai sajnos messze nem olyan meglepőek, mint ahogy azt a film gondolja, döbbenet helyett fásultan fogadjuk őket. Az okok-okozatok közti logikátlanság hiányát még bosszantóbbá teszi, hogy az olyan jelentősnek mutatott motívumokra sem kapunk magyarázatot, mint amilyen az Anya Taylor-Joy előadásában a köztudatba újra berobbant Downtown című dal, amelyet a Futó énekel Hartley ügynök kínzása közben.

 

A Különösen veszélyes bűnözők olyan, mint egy hatalmas szaténmasnival átkötött, csillogó csomagolópapírba becsomagolt üres doboz. Kevés méltatni való van egy olyan alkotásban, ami jó indulattal egyszer nézhető, de igazság szerint háttérzajként funkcionál a legjobban. Kalandfilm létére a publikum ingerküszöbének legalját sem üti meg, nem állít és nem ad semmit, csupán az időnket veszi el, miközben minden képkockájáról ordít a középszerűség. Magas büdzséje sem képileg, sem tartalmilag nem érhető tetten, fő céljáról, a szórakoztatásról és a nézőről mint jelentős tényezőről teljesen megfelejtkezik. A zárójelenet egy potenciális franchise alapozásával fenyeget, de remélhetőleg erről a projekt alkotói és finanszírozói olyan gyorsan megfeledkeznek majd, ahogy mi a filmről.