 Gazsó György és Wéber Kata |
Nem mindenki teszi, de aki nem teszi, az is a tevők malmára hajtja a vizet.
Az ókori tanítómesékre visszavezethető cím mégsem mellékes Valló Péter átgondolt, módszeres rendezése számára. Az ábrázolás animalitását a farkasok és bárányok szószerkezet is mozgatja, melyben nem az éles szembeállítás ellentéte fejeződik ki, csupán ez: a bárányok apróbb farkasok. A sereglet Horgas Péter kis cirkuszporondra is hasonlító díszletében vonul fel (s talán a kelleténél többet köröz, mászkál a manézs külső, egyszerű deszkaajtókkal zsilipelt peremén). A bűn nemes lelkű üldözőjét, a békebíró Linyajevet Gazsó György valamely aluszékony és négykézlábra könnyen ereszkedő állatfaj, talán a lajhár alkatával és lelkületével ruházza fel. Arról nincs információnk, a lajhár dresszírozható-e, mindenesetre a Wéber Kata (Glafira) formálta, időnként vérben úszó szemű szegény hajadonnak, egyben kíméletlen idomár amazonnak sikerül. A folyton beszeszelt Apollon Murzaveckij szerepziccereit puhán, prémesen kihasználva Csányi Sándor a végén a vadászebét siratja leghűségesebb lelki társaként, immár mit sem törődve az elillant „menyasszonnyal”, a vele illant tekintélyes hozománnyal: ami csurrant-cseppent a viharvert aranyifjú lyukas zsebébe eddig, bizonyára csurran-cseppen ezután is.
A reménybeli ara Szávai Viktória (Jelizaveta Kupavina) naiv pillangó-képében repked és verdes a színen, hogy az gombostűzze fel, aki a negyedik felvonásig be sem teszi a lábát a kormányzóságba, bár helybeli birtokos maga is, és régóta tudja, mitől döglik a légy. Berkutovként a játékában milliméterre pontos Szervét Tibor időpocsékolástól mentes, elementáris természetességgel, ősi ruganyossággal tarolja le, ami csak kínálkozik, s ki mondhatná rá, hogy fenevad? Mindezt a számára kecsegtető helyhatósági választások előtt, tehát amikor még nem érheti szó az udvarház elejét.
 Szávai Viktória és Szervét Tibor |
Martin Márta (Anfusza) az emberi artikulációig el sem igen jutó, egy életet átmakogó öregasszonya, Szombathy Gyula önmagát sunyin ajnározó patkány Csugunov zugügyvédje, Adorjáni Bálint mindig csak öt-tíz rubellel többet mézelni akaró, medveszerű Goreckij okmányhamisítója, Schneider Zoltán jobb híján örökös majszolásra berendezkedett Pavlin háznagya – sem a karakteralakok, sem a fentebb említett főfigurák láttán nem az a felismerés szólal meg a nézőben, hogy nagy az Isten állatkertje. Az orosz drámákban otthonos Valló rendezése nem kedélyesen állítja be a keserves valóságot, s noha nem siet külsőségekkel időszerűsíteni Osztrovszkijt, nem múlt időben fogalmaz. Az a vérlázító, hogy mennek a dolgok, mint a karikacsapás. A kis kompániát a markába ragadó Berkutov, a stílust, tempót visszamenőleg is értelmező Szervét érkezéséig Almási Éva (Meropa Murzaveckaja) táncoltatja gyors ütemre a hűbéreseket és a kiszemelt áldozatokat. Túl gyorsra is, ebből lesz a baj, de ki lehet mászni belőle, sőt. Almási, aki szerepátvétellel lépett az előadásba, a premierre még nem készült el teljesen a mintázással, ahogy maga a produkció sem érett össze teljesen: a pergetett beszédtempó alatt nem mindig szaladt ugyanily gyorsan a játék, az álarcok szemérmetlen ledobálása maradhatott mellékes is. Némi időt kér még magának a Farkasok és bárányok a Radnóti Színházban. Esetleg egy kis tisztogatást – mert például ugyan minek kering egy játékvonat a díszlet magasában? A jelenetváltásokat a Vodku zenekar muzsikálja át, a milliós vasúti beruházás várható panamáját pedig nem e kis világító szerkezet zakatolja.
 Wéber Kata és Szávai Viktória. Fotó: Szkárossy Zsuzsa |
Így is akadnak torkon ragadó pillanatok, akcióban is, látványban is, és akadnak erőtlenebbek. Benedek Mari jelmeztervező olyan tűzpiros ruhában penderíti be az addig feketét viselve alamusziskodó, a nagy átváltozásra, férjfogó akcióra elszánt Glafirát – és Wéber Kata úgy képes hordani e szemkiszúró pirosat –, hogy lelepleződik a társadalmi mimikri egész közege. Az a világ, amelynek felsőbb szekciója, jeleztük, már nem is nagyon törődik a látszatokkal. Igaz, a vénlány Murzaveckaja pópafövegre emlékeztető, minden hajszálát elrejtő fejfedőben szenteskedik, de az öregedő földbirtokosnő valójában még viselni sem tudja e különös női süveget (Almási gondban is van, hogy becsúsztassa alája a szemüveg szárait, ha olvasnia kell): mit törődik ő a templomias látszatöltözékkel, mikor a házi szentkép színe előtt tiporja rendre a jogot!
A dramaturg-fordító Morcsányi Géza lehántottabb szöveget nyújt, mint amilyen Makai Imréé volt. A korábbi berezinai tubák s az itteni dohány között épp annyi a különbség, amivel az utóbbi egyszerűbb, színezetlenebb az előbbinél. Ugyanakkor bőven bír szó-színekkel Morcsányi magyarítása – hiszen például tartalmában hazugul arcpirító, ahogy a gonosz aggszűz Murzaveckaját „édesanyám”-nak szólongatják.
Warrenné mestersége, Bunbury, A Tündérlaki lányok, Farkasok és bárányok: bármily különbözőek, Valló Péter legutóbbi rendezéseinek egyik vonulatában nem is esnek messzire egymástól a választott színművek. Egy-két „begyakorló” hét, és az Osztrovszkij-komédia akár e meglehetősen vegyesre sikeredett sorozat legjobbja is lehet.
Vö. Zappe László: Vidám gengszterváltók
Koltai Tamás: Szép új világ
Csáki Judit: Nekünk Osztrovszkij kell