Ács Norbert: Azt hiszem, a magyar színháztörténet hosszú évszázadai alatt igen nehéz elérni, hogy egy előadásnak még csak véletlenül se legyen politikai konnotációja, ne lengje körül valami furcsa akusztika, vélt vagy valós áthallás a sorok között. Mindig úgy kell próbálnunk, hogy amennyire csak lehet, távol tartsuk magunkat a didakszistól. Azt reméljük, ez a darab is más irányokba vezet, és nem az aktuálpolitika határozza meg az előadást. Fábián Péter verziója a százhúsz éve született Szerb Antal tiszteletére rendezett emlékkiállításon dobbantja el a darabot, ami jelen esetben az irodalmi múzeumban található. Én itt ízlésem szerint gyorsan tennék is három pontot, és nem vetítenék most bele ennél többet.

 

 

ÁN: A korhatár igazából csak egy iránytű, amely segít eligazítani a nézőt. Ifjúsági és felnőtt előadásnak szántuk a produkciót, mindkét rétegnek izgalmas lehet. A középiskolás korosztály talán a kultúrkrimi jellegét értékelheti inkább. Persze ezek a dolgok alapvetően nem korfüggők. Ráadásul a Pendragon legendának egy olyan átirata kerül most színpadra, ami akkor is élményt tud nyújtani, ha valaki olvasta a regényt, és akkor is, ha nem. A néző mindkét úton fel tud fedezni különböző rétegeket, vagy akár szereplőket, akiket be tud helyettesíteni. A darabban megvariálódik kicsit A Pendragon legenda eredeti története, miközben meghagytuk benne az intellektuális nyomozást, és a szereplők is felismerhetőek, még ha nem is mindig ugyanazon a néven. Például a regény ír sziklamászó kalandora, George Maloney az előadásban Dinnyés Jánossá, ablakot sikáló ipari alpinistává változik. Azoknak is érdekes lehet, akik töviről hegyire ismerik A Pendragon legendát, és reméljük, hogy sok olyan nézőnk lesz, aki számára eleve kultikus olvasmány Szerb Antal regénye. A többieknek pedig szeretnénk kedvet csinálni hozzá, és felhívni a figyelmet arra, hogy milyen izgalmas ez a mű. Azt pedig talán mondanom sem kell, hogy a Szerb Antal-kutatóknak egyenesen kötelező ellátogatniuk hozzánk.

 

 

ÁN: Abszolút rájátszunk A Da Vinci-kódra, persze csak elegáns távolságtartással. Szerb Antal regényében a főszereplő Bátky Jánost itt Láng Róbertre változtattuk, ami ugyancsak ismerős lehet, hiszen A Da Vinci-kód főszereplőjét Robert Langdonnak hívják. A címe mellett az előadásunk plakátja is megidézi a filmet. Ráadásul Szerb Antal azon elsők egyike volt, akik útjára indították azt az irodalmi zsánert, ahol egy krimibe csomagolva, észrevétlenül kapunk szórakoztató művelődéstörténet-órákat. Umberto Ecotól A Da Vinci-kódig hosszú a követők listája.

 

 

ÁN: Nagyon szerencsésnek érzem a pályám, hogy nekem a báb mindig színház volt. Egyébként az a tapasztalatunk, hogy az ifjúsági és a felnőtt előadásoknál a néző jobban igényli az élő színészi játékot is. De óvatosan mondok ilyen nagy téziseket, hiszen ennek az ellenkezőjére is biztosan lehetne példákat mondani. Ebben az előadásban különböző rétegek nyílnak majd meg, ahogy egyre beljebb és beljebb haladunk a nyomozásban. A bábok az emlékezés térbeli és időbeli kötöttségeinek átugrásában lesznek a segítségünkre, igazi kézzelfogható misztikum hordozói, hogy egy képzavarral éljek. A rejtély megoldásának kulcsa az ő kezükben lesz. Vagy nem ott. Mert egy krimi esetében nem is nagyon mondhatok ennél konkrétabbat. Ráadásul egy kísértetsztori esetében pláne nem lenne elegáns fellebbentenem a fátylat. Szóval ez egy színházi előadás bábokkal, ami semmiképpen sem akarja megúszni a prózai színészi munkát sem.

 

R: Sokféle előadásban játszott és játszik. Bábszínészként melyik technikát, stílust kedveli legjobban? 

ÁN: A bábszínházi szlengben úgy szoktunk fogalmazni: mi vagyunk a bunraku-generáció. Alapvetően ezt a tradicionális japán bábtechnikát szoktuk használni azzal a nagy különbséggel, hogy az eredetiben még szigorú hierarchia szerint hárman mozgatják a figurát, nálunk általában egy ember próbálkozik illúziókeltően megmozdítani. A mi előadásunkban azonban most valóban kiemelt szerepe lesz annak, hogy ki is áll az adott bábok mögött, ki a főmozgató. Úgy olvasódnak egymásra a szerepek, mint a lakmuszpapírra írt mondatok, a háttérben halványan mindig kivehető a korábban ráírt szöveg is.

 

 

ÁN: Ez csak az én magánmitológiám része. Édesanyám biztosan csodálkozna, ha a bábozást családi hagyományként emlegetném, bár tény, hogy hallottam már sóhajtani velem kapcsolatban, hogy „ő tehet mindenről”. Érdekelte a műfaj, és volt egy amatőr bábstúdiója gyerekkoromban, de én akkor még nem érdeklődtem a bábszínészet iránt. Gyerekként általában akkor maradtam csöndben, ha ceruzát adtak a kezembe vagy festhettem. Később is megmaradt az érdeklődésem a képzőművészet iránt, művészettörténetből és rajzból érettségiztem, és édesanyámnak díszleteket is csináltam. Amikor később abbahagyta a bábozást, el is halványult a műfaj iránti érdeklődésem. Pécsett erősödött fel újra, amikor a nagy hagyományú Bóbita Bábszínházban lehetőséget kaptam játszani. Akkor dőlt el végleg minden, amikor Schneider Jankóval felvettek bennünket Pécsről a Színművészeti bábszínész szakára.

 

 

ÁN: Sokszor az is nagy élmény, amikor olyan fontos produkcióban, műhelymunkában vehetek részt, ami tovább lendít a pályán, még akkor is, ha az az előadás nem vált különösebben ismertté, sikeressé. Szerencsések voltunk már a főiskolán is, mert jó ritmusban kaptuk a tanárokat, így ellentétes színházi nézőpontokat, másfajta felfogásokat tudtunk megismerni. Ez jó kiképzést és dobbantót adott a pályához. Egy hirtelen felidézett retrospektív visszapillantás mindig igazságtalan, kihagyok valamit, de talán a Veres András rendezésében bemutatott Christian Morgenstern-versekre készült Bitódalok villan be elsőként, aminek meglepően komoly kritikai hatása volt. Meghatározónak tartom a pályámon a Balázs Zoltán rendezte Faustot is, ahol „nemes küzdésben” estem arcra a címszerepben, mégis sokat tanultam belőle. Fontosak voltak a felnőtt előadások, hogy az ember tágabban láthassa a színészi, bábszínészi pályát is, ne szűküljön be, ne csak egyetlen korosztályra fókuszáljon. Ugyanakkor szerettem Csizmás kandúrként is ugrálni a paravánon. Szerencsére a Budapest Bábszínház mindig figyelt arra, hogy a műfaj tágabb értelmezést kapjon. A Garas Dezső rendezte Az ember tragédiájába is beugrottam Lucifer szerepében. A Hoffer Károly rendezte Semmi című előadás pedig az egész színházunk számára fontos és sikeres ifjúsági előadás, amit a mai napig játszunk. De említhetném például a Pettson és Finduszt vagy a Gengszter nagyit is. Most tényleg erős a repertoár és dr. Láng Róbert szerepe egészen különleges számomra, mert ötvözi mindazt, amit szeretek a színházból.

 

 

ÁN: Az a színészi házi feladat része, hogy megtaláljam magamban azokat a kapcsolódási pontokat, amelyek egy-egy szerephez fontosak. A Pendragon legenda örökké kíváncsi, okos, de kétbalkezes filozopter alakjában Szerb Antal nyilvánvalóan az önparódiáját írta meg. Szeretettel és ironikus távolságtartással önmagát „a fölösleges tudományok doktorának” aposztrofálja. Nálunk a bábszínházi adaptáció kicsit bizonytalan, állandóan magyarázó, csodabogár irodalomtanára, gondolom, egy kicsit hasonlítani fog rám is. Az már tényleg csak véletlen egybeesés, hogy a Szerb Antalról írt monográfia szerzője, Havasréti József valóban tanított engem a doktori iskolában.

 

 

ÁN: Alkimisták, mágikus orvosok, okkult filozófusok százai tették fel az életüket arra, hogy ezt a kérdést megválaszolják. Nagy szerencse, hogy a jelenkor nézőinek elég csak ellátogatniuk a bábszínházba, hogy választ kapjanak arra, mi is valójában a Titkok Titka.

 

Az előadás adatlapja a Budapest Bábszínház honlapján itt található.