A vadnyugat törvényei szerint / Netflix
2021.11.11.

Színes, szagos és pimasz. Tarantinós is lehetne, de nem az. A vadnyugat törvényei szerint a western amolyan kiskátéja: megvan benne minden póz, jelenet és beállítás, amit a műfajban valaha kitaláltak. A végén mégis képes meglepni egy csavarral a rutinba süppedő nézőt. PAPP SÁNDOR ZSIGMOND KRITIKÁJA.

Sokféleképpen nézhetjük A vadnyugat törvényei szerint című westernt. Például a blaxploitation, vagyis a „fekete film” műfajának feltámasztásaként, újraértelmezéseként vagy csak egyszerű főhajtásként, ami tekintve az utóbbi évek eseményeit az Egyesült Államokban (és itt most elég csak a Black Lives Matter mozgalomra utalni), ismét jelentőségteljessé vált. De aki nem szereti, ha egy alkotás aktuálpolitikai üzenettel kacérkodik, az bátran nézheti a western amolyan antológiájának, amelyben minden ismerős póz, beállítás és jelenet valamilyen formában visszaköszön, kicsit polírozva, felvarrva itt-ott a petyhüdt ráncokat, és szinte minden percben összekacsintva a nézőkkel. 
 
Tudjuk, hogy valamikor ez a recept tette naggyá Tarantinót, ám neki mindig volt annyi stílusérzéke, hogy a főhajtás sose legyen puszta főhajtás, hanem a megidézett műfajból mindig kikerekedjen valami érvényes és eredeti, ami túlmutat a csupasz nosztalgián, az ügyeskezű múltidézésen. Jeymes Samuel igyekszik e tekintetben Tarantino nyomdokaiban járni. Bátran választ karakteres és anakronisztikus zenéket, nem spórol sem a vérrel, sem az erőszakkal, és igyekszik nagy dumákat is bevarázsolni egy-egy jelenet közé. Idéz és kacsint, aztán megint idéz és megint kacsint, miközben láthatóan nagyon jól szórakozik.
 
De még a történelmi hűséghez ragaszkodók is találnak némi kapaszkodót a filmben. Mivel Hollywood a western hőskorában (de még azután is) csak fehér színészt szerepeltetett puskás emberként, így teljesen feledésbe merült az a tény, hogy a korabeli cowboytársadalom jóval színesebb volt ennél. Becslések szerint a feketék száma akár a pisztolyforgató marhapásztorok negyedét is kitehette, és a felszabadított afrikai-amerikai rabszolgák soraiból kerültek ki. Tehát A vadnyugat törvényei szerint a maga túlzásaival nem csupán „revansot vesz” a korábbi fehér monopóliumon, elégtételt ad, hanem erre a fontos adalékra is emlékeztet. Ahogy a Django elszabadul vagy a Denzel Washingtonnal felálló, amúgy nem túl meggyőző remake (A hét mesterlövész) is tette.
 
Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből
Csakhogy A vadnyugat törvényei szerint igazából egyik olvasatban sem lesz átütő. Illetve talán úgy, hogy egy kicsit mindent belekavarunk, ahogy maga a film is magába olvaszt mindent, majd a maga csiricsáré és harsány módján elénk teríti. Tarantinós moziként nem túl eredeti, történelmi filmként túl laza és pimasz, határokat feszegető alkotásként pedig kissé súlytalan. Talán csak akkor működik igazán, ha a néző elengedi az értelmezés gyeplőit, nem próbál folyton a kulisszák mögé pillantani, hanem hagyja, hogy elsodorja a maga felvállalt mesterkéltségével. Mert a két óránál is hosszabb filmidő ellenére van benne lendület, és szórakoztatni is képes. Ráadásul még a nagy leszámolós jelenetben is tartogat meglepetést, ami így kifejezetten drámaivá festi át a végkifejletet. 
 
Az alapvetően ismert bosszútörténet toposzai köré bekerülnek a bankrablós mozik és a bandák közötti leszámolós akciófilmek elemei: a film megidézi és némi iróniával ki is figurázza a pisztolypárbajok hangulatát, hűen követi az „egy lövés: temetés” elvet, és az eltalált ellenfél is pont olyan hatásosan zuhan le a porba, ahogy azt évtizedek alatt tökélyre fejlesztette a műfaj. Jeymes Samuel rendező mindezt remek színészekkel ellensúlyozza: Idris Elba szomorkás, kegyetlen tekintete minden pénzt megér, Delroy Lindo ismét remekel a rendőrbíró szerepében, Regina King olyan ellenszenves, hogy az tanítható, és a kevésbé ismert Jonathan Majorsra sem lehet panasz a bosszúálló alakjában. Az ő gesztusaik, ironikus beszólásaik teszik igazán élvezhetővé a mozit. 
 
A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB
Meg persze az olyan fricskák, mint Maysville, a szinte hófehér fehér város, ahol a két fekete feltűnése szinte szemet rontó és persze baljós esemény. Ezzel szemben a feketék városai csupa vibráló színkavalkád és a bűn melegágya, ahol csupa izgalmas dolog történik. Ahol az élet életnek tűnik, nem pedig steril unalomnak. De más tarantinós gesztusok is vannak (a főcímbe bekomponált hangok, mintha megakadna egy pillanatra a régimódi vetítő), amelyek jelzik, hogy mindezt nem kell túl komolyan venni, hiszen csak egy film ürügyén gyűltünk itt össze. A túlstilizáltság, a westerngiccs tudatos alkalmazása is mind ezt szolgálja, cseppet sem lettünk volna meglepve, ha valamelyik jelenet után behallatszott volna, hogy: „Állj! Ezt most újravesszük”. De ennél azért bátortalanabb mozi ez, vagy pontosabban szólva, nem akarja végképp megtörni a varázst, csak jelezget és utalgat. Mi meg élvezzük. 
 
És persze hogy meghagyja a folytatás lehetőségét is, ahogy az szinte már követelmény a netflixes presztízsalkotások esetén; igaz, ez itt legalább nem lett annyira szájbarágós, de ugyanúgy félreérthetetlen. Egy szó, mint száz: aki szórakozni vagy nosztalgiázni akar, z bőven kap ehhez muníciót, és nem is fogja megbánni a ráfordított időt. A vadnyugat törvényei szerint szerencsére nem csak vaktöltényekkel lövöldözik, de a mélyebb rétegekért már más égtájak felé kell poroszkálni. 
 
Címkék: Netflix 2021