Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

A RENESZÁNSZ RENESZÁNSZA

A Weiner-Szász Kamaraszimfonikusok Ronsard-estje / Magyar Rádió
2008. okt. 26.
Ha van értelme nem túlzottan jelentős évfordulók ürügyén pénzt osztani azoknak, akik ügyesebben rángatnak elő (ál)indoklásokat arra, miért is kötik össze eltéphetetlen szálak projektjeiket a jubileummal, nos, akkor az az, hogy valaki komolyan veszi a feladatot. MALINA JÁNOS CIKKE.
Komolyan veszi a feladatot és valódi anyagismerettel, kitartó munkával valóban izgalmas és nem közhelyszerű eredményre jut. Ezt tették a Weiner-Szász Kamaraszimfonikusok a Máig ható reneszánsz című rádiós sorozatukban, illetve annak október 20-án a Rádió 22-es stúdiójában megrendezett 2. koncertjén.

Pierre Ronsard
Pierre Ronsard

Szilágyi Mihály, az együttes menedzsere és a sorozat műsorszerkesztője a francia reneszánsz egyik emblematikus figurájának, Pierre Ronsard-nak mint a 20. századi (angol és francia) kamarazenekari irodalom és vokális kamarazene fontos ihletőjének alakját rajzolta meg a programmal. A hangverseny angol részében Peter Warlock és Lennox Berkeley, második, francia felében pedig Ravel, Honegger, Saint-Saëns és Milhaud műveit vezényelte Oberfrank Péter. A műsor már első ránézésre elárulja, hogy Ronsard-ban a franciákat (Honeggert is ideszámítva) nehéz megverni. Persze a 20. század angol, illetve francia zenéjének második vonala (Ravelt természeten nem ideszámítva) nem ugyanaz a súlycsoport. Mindazonáltal éppen az angol darabok felkutatása és eljátszása – hogy ne mondjuk, magyarországi reneszánsza – volt a hangversenyprogram legizgalmasabb oldala. A nyitószám, Peter Warlock vonószenekari Capriol-szvitje amúgy kakukktojás volt, ugyanis egy Ronsard-nál kevésbé vakító reneszánsz személyiség, Thoinot Arbeau nevezetes tánctankönyvének, a L’orchésographie-nak zenei illusztrációit dolgozza fel hat tételben. Nekünk, magyaroknak Farkas Ferenc régi magyar táncfeldolgozásait juttathatja eszünkbe, azzal a különbséggel, hogy Warlock ki-kilép az átdolgozó szerepéből, illetve a reneszánsz harmóniai nyelvéből, és a tánctételeket szívesen és sikerrel „bolondítja meg” egy-egy szellemes harmóniai vagy hangszerelési ötlettel. Lennox Berkeley Négy Ronsard-szonettje megkapó és szinte hangszeres igényű tételszerkezetet mutató – bár egy kissé talán rövid lélegzetű – kompozíció. A lángolóan szenvedélyes első dalt idill, azt harcos-konfliktusos harmadik tétel, végül – ez a legszebb és legmeglepőbb – amolyan „éjszaka zenéje” karakterű, elvarázsolt hangulatot árasztó, majd impozáns tetőpontra jutó zárótétel követi. Megyesi Zoltán igen plasztikusan, a szöveget értve formálta meg a dalokat, noha szárnyaló szépségű tenorja egy vagy két kényes ponton némiképp megbicsaklott. Feltűnt a zenekar szép, homogén hangzása, amely a „süket” stúdió-akusztikában különösen értékes erény. Oberfrank Péter rendkívül rokonszenves módon, minden magamutogatás nélkül, mégis a zene minden ízét kontrollálva vezényelt.

Oberfrank Péter
Oberfrank Péter

Ravel dala – Ronsard önlelkéhez – miniatűr remekmű, melynek révén a zseni hangja nyilatkozott meg egy pillanatra az egytől egyig színvonalas és élvezetes művek sorában. Ezt egy ugyancsak rövid Honegger-dallal együtt Kálmán Péter baritonista adta elő felettébb figyelemreméltóan. Ezt az est egyik legérdekesebb és igen kevéssé ismert darabja, Saint-Saëns fuvolára és zenekarra írott Röpke ódája követte, amelynek szólóját Gyöngyössy Zoltán adta elő. A végeredményben feledhető zenei szubsztanciát tartalmazó, „nemesen érzelmes” darab fuvolaszólama annyira hálás, hangszerszerű, és főleg olyan elegánsan virtuóz, hogy fuvolisták számára ennél hálásabb közönségdarabot el sem lehet képzelni. Persze ehhez el is kell tudni játszani a darabot. Gyöngyössy Zoltán ennél többet is tudott: az elegancia mellett annyi ízlés, annyi választékosság volt a játékában, hogy elhangzásának időtartamára maga a kompozíció is nagyobb jelentőségre tett szert a hallgató fülében.

A hangversenyt Darius Milhaud énekkvartettre és fúvós-vonós kamaraegyüttesre írott dalciklusa, a Ronsard szerelmei zárta. Megyesihez és Kálmánhoz ebben a műben két fiatal, roppant tehetséges énekesnő, Fodor Gabriella (szoprán), illetve Mester Viktória (mezzoszoprán) csatlakozott, s a négy hang a kényes és nehéz vokális szövetet imponáló magabiztossággal és intonációs tisztasággal szólaltatta meg. A természeti hasonlatokon alapuló dalokat (A rózsa, A vadgerle, A galagonya, A csalogány) Milhaud a rá jellemző, üdítő fanyarsággal zenésítette meg, színekben és karakterekben gazdagon, s feltűnően igényes és szellemes hangszeres jelenléttel.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek