A Terápia vagy A viszony ismeretében nem is kétséges, hogy Ingmar Bergman kultikus korlenyomata jó kezekbe került-e egy olyan érában, amikor a zsebünkben van az összes ismerősünk, talán még sosem volt ilyen könnyű kommunikálni, másokat elérni – miközben mégis a krónikus magány periódusát éljük. Hagai Levi remake-je megtartja Bergman meditációit; a válás, az elszakadás stációinak húsbavágó ábrázolását pedig aktualizált kérdésekkel tűzdeli tele.

 

Oscar Isaac és Jessica Chastain

Az 5 részes minisorozat epizódjai a kulisszák mögött kezdődnek és végződnek: a rendező ezzel egyszerre tiszteleg a mű napjainkban is játszott színdarab-változata előtt, illetve utal a fikcióra, a problémakör általánosságára és egyetemességére. Bergman eredeti műve óta csaknem 50 év eltelt, sok minden új perspektívát kapott, s Levi, hogy kiderítse, a női-férfi dinamikák terén mi változott, mi tűnik konzisztensnek, megcserélte a – Jessica Chastainre és Oscar Isaacre osztott – szerepeket. Ezen a direktor tovább csavar egyet azáltal, hogy Mirát helyezi a házasságból kilépő, a családját elhagyó lator szerepébe. Teszi mindezt úgy, hogy a viszony bejelentése előtt a feleségről szimpatikus és érzékeny nő képét festi, akin azonban már az első szcénában felfedezhetőek a vívódás jelei. Mira a 21. századi nő (egyik) megtestesülése: egy techcég sikeres alelnökeként ő a család kenyérkeresője, aki szabadon rendelkezhet (és rendelkezik is) a testével, emellett pedig nem fél újra definiálni önmagát, új életet kezdeni. Mivel a nők esetében a karrierista címkét többnyire pejoratív felhangok is kísérik, Levi megpiszkálja a nőkkel kapcsolatos legalapvetőbb prekoncepciót is: Mirának a munkájára mindig, a lányára viszont kevésbé jut ideje, második gyermeke kapcsán pedig az abortusz mellett dönt ­– bár nem mondja ki, az anyaság nem való mindenkinek, ahogy neki sem.

 

A szerepcserével Levi nemcsak legitimálja alkotását, de új rétegeket is felfed. Jonathan filozófiaprofesszori állása rugalmasabb beosztással jár, így főként ő van otthon Avával, a kislányukkal. A férj 2021-ben igazi ’malewife’ gyanánt funkcionál Levi rendezésében: nem csak a háztartást viszi, de elhagyott félként ő kerül mélyre, majd ő kezd a megbékélő belenyugvás felé haladva építkezni. Jonathan egy modern, ortodox zsidó családban nőtt fel, aki kapcsolatáért elhagyta vallását. A gyerekkorunkhoz, a kulturális gyökereinkhez fűződő viszonyunk észrevehetetlenül fejti ki hatását a kapcsolatainkra is: Mira szeretőjében, egy izraeli származású férfiban találja meg azt a magabiztosságot, amelyet Jonathan a házasságban elvesztett, és amelyre majd a válás során – visszatérve gyökereihez – újra rálel. Noha a nemek közti hatalmi dinamika kezdetben friss, érdekes, sokat markol, Levi nem fedi fel eléggé a karakterek hátterét és motivációit ahhoz, hogy eleget is fogjon vele. 

 

Habár Levi a szerepeket felcserélte, és új kapukat is megnyitott, a dramaturgia változatlan. Az epizódok nem csak időben eltérő léptékűek, de mindegyik a válás más-más állomását ábrázolja. A kimerült rezignációtól a fortyogó haragon át a mocskos gyűlöletig minden régóta szunnyadó, elfojtott érzelem a felszínre tör; mélységesen intim és megrázó párbeszédeket hallva tesz fájó tanúbizonyságot a látszólag tökéletesen összeillő pár össze nem illéséről. Merthogy az egymás húsába tépő pár nem összeférhetetlen: minden újabb és újabb gyógyulási út végén a másik áll, magatehetetlenül vonzódnak egymásért, de képtelenek az együttélésre. Ebben a környezetben teszi fel Bergman kérdéseit Levi is – többek között – a monogámia és poligámia dilemmái, a szenvedély mulandósága, az egymásra unás és a gyermekvállalás kapcsán.

 

A Jelenetek egy házasságból atmoszférája különösen (már-már lemeztelenítően) intim, miközben roppant fojtogató és klausztrofób is egyben. A nyers forgatókönyv, a meleg ányalatú, átlagosnak tűnő, de mégis jellegzetes enteriőr, Andrij Parekh megfontolt kép világa mind azt szolgálja, hogy Levi héja násza mindenki számára átélhető, fájdalmasan emberi, olykor földhöz vágó élmény legyen.

 

A két főszereplő szinte tapinthatóvá teszi a kamaradráma világát, a bőrünk alá kúszik minden általuk átadott érzelem. Chastain és Isaac játéka valódi mesterkurzus: 5 részen átívelő érzelmi hullámvasutazásuk nem csak az emóciók teljes skáláját járja végig, de még a karakterek megírt mélységeit is felülmúlja; pszichéjük olyan részeit mutatják meg, amit sokan önmaguk előtt sem mernek feltárni. A kémia remekül működik köztük, ennek köszönhetően pedig Levi akár pusztán a testiséget használva is lenyűgözően tud meséli.

 

Minden erénye ellenére a Jelenetek egy házasságból nehéz anyag. Nemhogy nehéz, néha kínzóan fájdalmas nézni. Habár a szünet nélküli, szűk fókuszú szcénák lélegzetelállítóak, néhol indokolatlanok, már-már a gyötrelemben való fetrengésként hatnak. Egyes epizódok túlságosan elhúzódnak, a szerelmesek tusája pedig néhol körbe-körbe jár. A 4. és az 5. epizód közötti narratív rés igen nagy, viszont rávilágít a fő problémára: lehet, hogy nem is a megszokás öli meg a vágyat? Lehet, hogy nem elég kieresztenünk az elfojtásainkat annyira, hogy a földön verekedjünk? Lehet, hogy mindez megelőzhető, ha nem állítunk korlátokat? A Jelenetek egy házasságból nemcsak a zátonyra futott kapcsolatok érzékeny látlelete, hanem a kor emberének – Bergman óta változatlan – érzelmi analfabetizmusáé is.