Heinrich von Kleist: Heilbronni Katica / Stúdió K Színház
2021.12.03.

„Mindegy szeretsz-e, nem szeretsz-e, / szivemhez szívvel keveredsz-e, / látlak, hallak és énekellek, / Istennek tégedet felellek.” Ezt ugyan 1928-ban írta József Attila, de Kleist erdőn-mezőn gyalogló Heilbronni Katicája – több mint kétszáz évvel ezelőtt – épp így mondhatta volna. GABNAI KATALIN KRITIKÁJA.

Az érzés minden fioláját, égieket és földieket akarom kinyitni” – mondta Kleist az általa nagy, történelmi lovagdrámának nevezett mű kapcsán. Forrongó, termékeny időszak csúcsán vagyunk a darab keletkezésekor. Bár a számottevő színpadi siker az írót egész életében elkerüli, első színpadi műve, a Schroffenstein család című rémdráma el tud jutni az 1804-es grazi bemutatóig. Az 1803-1806 közt írott Az eltört korsó pedig abban a megtiszteltetésben részesül, hogy 1808-ban maga a nagy Goethe rendezi, s untatja vele halálra a weimariakat. 
 
Jelenetek az előadásból
Jelenetek az előadásból
Ekkor már készen áll a Heilbronni Katica szövegkönyve, de a németek nem kérik, Bécsben lesz csak csöndes premierje 1810-ben. „Nagyon is rabja voltam eddig az emberek ítéletének: különösen a Heilbronni Katica viseli ennek rengeteg nyomát. Eleinte egészen kitűnő elgondolás volt, és csakis annak szándéka, hogy színpadképessé tegyem, késztetett olyan balfogásokra, amelyek miatt most sírni tudnék.” – írja egy, sógornőjének szóló, 1811. májusi levelében, fél évvel a halála előtt. (Bár a dráma nyomtatásban megjelent, kézirat formájában nem maradt fent, így nem tudhatjuk, mi volt az alap, levél őrzi csak annak nyomát, hogy például egyes durvább szavakat a színház finomabbakra cseréltetett.) 
 
Kleist nagyon akarja a némethoni bemutatót, de Goethe – talán az átélt személyes kudarc miatti dühében – állítólag „tűzbe veti” a rossznak tartott opuszt, Ifflandnak pedig, aki ekkor a berlini Nemzeti Színház nagy hatalmú igazgatója, esze ágában sincs bemutatni. Kleist a visszautasítás miatt vagdalkozik, sérteget: „…Nem tetszik önnek. Sajnálom, de az az igazság, hogy ez egy leány: ha fiú lett volna, akkor Méltóságodnak bizonyára jobban tetszett volna.”   Iffland nagyvonalú, meg sem rezzen a goromba célzásra, s már másnap válaszol, megismételve a szóban üzenteket: „Értékelem a jelentékeny drámai tehetséget, melyről a munka árulkodik, viszont jelen formájában és elrendezésében a darab nem állná meg a helyét a színpadon./…/ a darab költői érdemeit elismerem, de teljes átdolgozást kíván…” 
 

Nos, 2021 őszén, Gyarmati Kata, a Stúdió K Színház vezetője, a maga kiváló dramaturgiai érzékével, végrehajtott pár szükségesnek ítélt átdolgozást a Petra-Szabó Gizella által fordított darabon. Szó se róla, hullhatott a forgács, mire a végső szövegváltozat összeállt. De ott volt Hegymegi Máté, a rendező is, aki beszéli Kleist nyelvét, hisz 2016-ban Gábor Sárával együtt már színpadra írta a Kohlhaas Mihályról szóló novellát, majd meg is rendezte azt, úgy, hogy a Szkénében ma is látható produkció 2016-ban elnyerte a színikritikusoktól a legjobb független előadás díját. Ennek az előadásnak is Fekete Anna volt a díszlettervezője. Ha tudnám, azt is örömmel osztanám meg, ki jött rá arra, hogy ha egy társulatban jelen van Nagypál Gábor és Pallagi Melitta, akkor annak a társulatnak ezt a Kleist-darabot nem lehet nem bemutatnia. Nem tudom, de a többi nézővel együtt élvezem a döntés eredményét. 
 
Induláskor nem vártam különösebb, vizuális örömökkel járó eseményt, mert emlékeztem az 1994-es, Eszenyi Enikő által rendezett, a Nyugati (Marx) téri Sátorban zajló produkció színességére és tágasságára, s életem legszebb színpadképei között őrzöm a Szputnyik 2015-ös Heilbronni Katicájának  a Jurányiban látható, sugarakból szőtt, fehér-szürke tűzvészjelenetét, most viszont hallottam hírét, hogy itt futópadon gördül a játék. Kishitű voltam. 
 
Pallagi Melitta és Nagypál Gábor
Pallagi Melitta és Nagypál Gábor
Pallagi Melitta olyan egykedvűen lépked kapucnis melegítőjében a középső padon, hogy az ember azt hinné, ideiglenesen van itt a szomszédos edzőteremből valaki. Mindjárt kimegy ez a kis szőke, a Ráday utca sétálói közé. Dehogy megy! Jön. Jön! Érkezik Heilbronni Katica. A szűk és sötét tér elején három fekete futópad működik, a drámai teendők alá tervezett mechanikai pontossággal. Középen a lány, jobbra egy köpcös, kedvetlen férfiú gyalogol. Mögöttük, a sötétben, körülbelül a hátuk magasságában fut a téren keresztbe egy három méter hosszú, fél méter széles, vibráló képernyő. Amikor ez rézvörösre váltva szikrázni kezd, érezni, mindjárt a célhoz érünk. 
 
Katica apja, a heilbronni fegyverkovács (Lovas Dániel), futva panaszolja baját, miszerint ez a férfiú, aki most már a baloldali futópadon magaslik, büntetést érdemel, mert megrontotta az ő kisleányát. Némi szóváltás után kiderül, hogy az úr, Sugár grófja, Vihar Friderik (Nagypál Gábor) páncélját javíttatni tért be a kovácshoz, s csak úgy ültében meg is reparálták, középkori módi szerint. Hanem Katica meglátta, odafutott hozzá, s a láthatás gyönyörétől nyomban elájult. Ez egyébként szokása lett neki. A lány azóta holdkóros szerelemmel követi a grófot, hol illő távolságból, hol zaklatva kissé. Az atya kéri a vésztörvényszéket, büntessék meg a végzetes vonzerőt birtokló nagyurat, mert ez nem élet így. A magasban, hátul, ezüst álarcú bírák (Homonnai Katalin, Spilák Lajos, Samudovszky Adrián) próbálják nyugtatni az egybegyűlteket. 
 
Vihar Friderik, fémet idéző ezüstös nadrágban, s urasan kopott, arany-fekete zakóban (jelmez: Kálmán Eszter) sejtelmes zengzetek közepette (zene: Tarr Bernadett) úgy védi magát, mint aki kesztyűben próbálja összeszedni egy fogadáson eltört pohár maradványait. Finom és figyelmetlen, úrimód kimért, s kicsit viszolygó is egyben. Lelke képernyőjén csak saját énje szerepel, mindenki más csak asszisztálhat a maga lovagi karrierjéhez. Beindul a történet, s kiderül, házasság vár a grófra, aki nem különösebb lelkesedéssel, csak mint valami neki járó adományt fogadja a Homonnai Katalin által hátborzongatóan alakított, ravasz és rámenős Kunigunda, Thurneck várúrnőjének közeledését. A diplomatikus grófi édesanya szerepében az egyébként még Szénégetőt és Császárt is játszó Spilák Lajos nevetteti a közönséget. A gróf teljesíti harci kötelességeit, a Samudovszky Adrián által életre keltett páncélos hadfiak egyikét fölnyársalva, másikát részvéttel segítve. Katica meg-megújuló, rajongó támadásait a gróf látható szeretettel veri vissza, s a problémák kibogozásában segítségére van értelmes és hű szolgája, Gottschalk (Nyakó Júlia). Katica, bár szenved, mint a ló, a gróf parancsára távol tartja magát szerelmes nagyurától. 
 
Nagypál Gábor. Fotók: Gordon Eszter. A képek forrása: Stúdió K Színház
Nagypál Gábor. Fotók: Gordon Eszter. A képek forrása: Stúdió K Színház
Nagy, bonyodalmas történések, hatalmas látomások jönnek a pohárnyi térben. (Videó tervezés: Bredán Máté, hang, videó: Jankó Mátyás, fény: Berta Ninett) Kunigundáról kiderül, hogy egy pótalkatrészekből összerakott, szigszalagozott kiméra csupán. Ellenség támad a várra, tűz üt ki, s Katica persze ott kóvályog a történések közepében. Az alvajárók biztonságával menti ki a tűzből a gróf féltett képét, és még Kunigunda vagyonnal kapcsolatos galád papírjait is kihozza. A gróf, szinte feminin csodálkozással, mindazonáltal egy Jeremy Ironshoz méltó eleganciával, fokról fokra ismeri fel magában vonzódását Katica iránt, de kivár. Költői futamokban tisztázzák közös álmukat, mit a jósló Kerub szárnyai alatt éltek meg hajdani révültükben, s míg a lovag álmélkodik, Pallagi Melitta szerelmes Katicája somolyog csak az egész fölforduláson. S tényleg tiszta röhej, hogy a végén kiderül, Katica a Császár szerelemgyermeke, s így nincs akadálya a nemes úrral kötendő házasságának. 
 
Így volt ez elrendelve, érzi Katica. Nem ünnepel, nem is nyugszik meg különösebben, hisz ami történt, mit se számít. Gyalogolni kezd, újra. Megrendülten írom, hogy Pallagi Melitta kapucnis, esett kislány alakjában időről időre fölsejlik az általa talán sosem is hallott Domján Edit édes nőiessége, s vele az asszonyi szerelem földöntúli bizonyossága. Gyönyörű a színészi páros, a becserkészett gróf és az előtte mendegélő gyereklány kettőse. 
 
A tűzpróbát is kiállott Katica lépdel, ahogy szokott, fut, bele a végtelenségbe, és nem néz a grófra. Viszi a szerelmét, mintha lámpást vinne, Heinrich von Kleist csízekkel teli, képzelt bodzabokrai mellett, már több mint kétszáz éve. Mi meg követjük, s már azt is tudjuk: „Hajnalban nyujtózik az erdő, / ezer ölelő karja megnő, / az égről a fényt leszakítja, / szerelmes szivére borítja.”