Enyedi Éva: Ö.sszes K.Ö.telező R.öviden. ÖKÖR / Pécsi Nemzeti Színház
2022.05.19.

Mindenkinek megvannak a maga traumái az iskolai kötelező olvasmányokkal kapcsolatban, de képzeljük el egy pillanatra, hogy mégis muszáj őket megszeretnünk valahogy. OROSZLÁN ANIKÓ KRITIKÁJA.

2020 őszén mind a négy, a Pécsi Nemzeti Színház igazgatói pozíciójára benyújtott pályázat azt ígérte, a jövendőbeli vezető kiemelt figyelmet szentel az iskolás közönségnek, bevonják a városban működő színházi nevelési programokat, beavató elődadásokat szerveznek majd. 2021 októberében Enyedi Éva darabja, az Ö.K.Ö.R., vagyis az Ö.sszes K.Ö.telező R.öviden ősbemutatójával meg is érkezett az első kísérlet. A cím (amiről persze eszünkbe jut a több színházban is nagy sikerrel játszott S.Ö.R., azaz Shakespeare Összes Rövidítve) nagyot és sokat ígér, de kevés támpontot ad: ha nem nézzük meg a színlapot, talán még az előadást látva sem derül ki pontosan, melyik korosztály irodalomórai (ne szépítsük!) kínszenvedéseiről is van itt szó, hiszen — elég szerencsétlen és érthetetlen módon — az általános és a középiskolai követelményrendszer és szövegbázis részben lefedi egymást.   
 
Jelenetek az előadásból
Jelenetek az előadásból
Tóth Zoltán rendezése a hetedik és nyolcadik osztály olvasmányainak egy részét (és de szívesen leírnám, hogy a diákok hozzájuk való viszonyát!) dolgozza fel. Az új, 2020-ban közzétett NAT-ban egyébként valóban még mindig szerepel Móricz Zsigmond Légy jó mindhaláligja, a Pillangó, Szabó Magda Abigélje, valamint Shakespeare Szentivánéji álom és Rómeó és Júlia című darabjai, bár a legutóbbit immár csak középiskolai olvasmányként ajánlják. Az előadásba került művek kiválasztása kissé esetlegesnek tűnhet, hiszen van még jó pár ismert és tanórán elcsépelt szöveg. A szelekciót bizonyára a két fő téma (felnőtté válás, szerelem) indokolta. A Szentivánéjit tapasztalatom szerint a felső tagozatosok kevéssé ismerik, és a Pillangó helyett is inkább a Légy jó mindhaláliggal strapálják őket, ami csak azért lehet probléma, mert ha a célközönség az említett korosztály, azaz a feltételezett olvasók, akkor a referenciák nem működnek.
 
Az előadás két része élesen elválik egymástól: az első témája a felnőtté válás, ennek apropóján Móricz és Szabó Magda regényeivel foglalkozunk, amik (az alkotók értelmezése szerint) afféle coming of age sztorik. A ’kötelező olvasást’ körülvevő kerettörténet szerint az iskolába tanfelügyelő érkezik, a gyerekek a művekből felelnek hol stréberül, hol szerencsétlenül. (Itt nem tudom kihagyni, hogy ne említsem azt az általam az oktatáspolitika irányába odabökött fricskának gondolt gesztust, hogy az okos diákot Aratónak — de nem László! —, a butát pedig Takarónak — de nem Mihály! — hívják; később megtudtam, hogy ez a színészek valódi neve.) Mindeközben a két fiú (tehát Takaró István, Arató Ármin) Nyilas Misi történetét, a lányok (Illés Alexa, Vlasits Barbara) pedig a Matulában zajló iskolai életet elevenítik fel. (A díszlet Torbán Eszter Tünde, a jelmez Istvánfi Fruzsina munkája.) 
 
A „felelevenítés” (jó kis szó, gyakran használjuk, amikor tudjuk, hogy a tanulónak fogalma sincs a tananyagról, ezért elmondjuk újra) azért lehet találó kifejezés, mert a jelenetektől voltaképpen a regények zanzásított cselekményét kapjuk, modern felhangokkal persze. Mindenki henceg, viháncol és piros tornacipőt visel, a lányok „hozzámennek a leltárhoz”, köztük egy stroboszkóphoz és egy hideg radiátorhoz, a fiúk szívószálas kakaót isznak, a diákközönség pedig egyetértően bólogat, mert felismeri a (tán el nem olvasott, de neki jól megtanított) regényeket és a saját iskolai hétköznapjait is. Kísérőzenével (az általam látott előadásban Kardos-Horváth János) együtt ez egy kellemes, melankolikus andalgás a kötelezők világában, de valahogy mégis azt várjuk, hogy valaki mondja ki végre, mi a baj ezekkel a könyvekkel és az irodalomórákkal. Vagy hogy tényleg van-e baj velük. 
 
Itt gyorsan hozzáteszem, hogy persze nem az olvasmányokkal van a gond, hanem a központosított oktatási kánon merevségével; és azzal, hogy a törvényhozóknak (megfelelő szakmai konzultáció után) már rég tudomásul kellett volna vennie, hogy az iskolás gyerekek olyasmit akarnának olvasni (és csakis olyasmit olvasnak!), aminek a történetével, főszereplőjével azonosulni tudnak. Vitay és Nyilas leginkább áldozatok, sokat kínlódnak a saját körülményeik miatt, mely (konkrét) körülmények távol állnak a mai gyerekolvasóktól. Fogalmuk sincs ugyanis, mi a reskontó, a lump gigerli, a háború vagy a nemzetért való áldozatvállalás, és attól, hogy mindezeket didaktikusan elmagyarázzuk nekik, nem fogják közelebb érezni magukhoz a problémákat. Az előadásban ennek ellenére benne marad több katartikusnak szánt moralizáló jelenet (Vitay tábornok vallomása az ellenállásról, Nyilas Misi kihallgatása), ezek viszont zavaró ellentétben állnak a piros tornacipőkkel, az idegbeteg iskolaigazgatóval (Urbán Tibor), a stréber tanfelügyelővel (Köles Ferenc) és az egész humoros kerettörténettel. 
 
Fotók: Körtvéleyesi László. A képek forrása: Pécsi Nemzeti Színház
Fotók: Körtvéleyesi László. A képek forrása: Pécsi Nemzeti Színház
Ám ha az iskola tényleg ennyire gáz és maradi hely, akkor a hagyományos regényinterpretációk és a felnőtté válással kapcsolatos közhelyek helyett joggal várhatjuk el a reflektálást, a szókimondást, ami meg is érkezik az első rész végére betoldott (és valóban humoros, csak sajnálatosan rövid) jelenetben. Nyilas Misi ugyanis arról panaszkodik édesanyjának (Füsti Molnár Éva), hogy őt azért utálja mindenki, mert kötelező olvasmány lett. „Nem akarok kötelező olvasmány lenni!”, kiabálja, és hát erről volna szó; ne szépelegjünk, inkább kezdjünk valamit azzal az ellenszenvvel, amit adott esetben a regényhős és a fiatal olvasó (sőt, a tanár is) is érez a könyv, az iskola és az egész lehetetlen kényszerhelyzet iránt.    
 
A második rész a Pillangó, a Rómeó és Júlia és a Szentivánéji álom kapcsán a szerelemről, illetve a „szerelemmel kapcsolatos parákról” szól. Amatőr színtársulat próbáján vagyunk, ahol Shakespeare mesterember-jelenete szinte egy az egyben átkerül az előadásba. Itt már némileg kritikusabban esik szó a cenzúráról, a színpadra és iskolapadba nem való pajzán dolgokról, bár ezekre a poénokra a diákközönség (lévén, hogy nem ismerik a darabot) nem annyira vevő. Fel-feldobott labdák ezek is: kaphatnánk valami választ arra, hogy a 7. és 8. osztályos olvasmányokban miért csak olyan szerelmekről olvashatunk, amelyek elkerülhetetlenül valamelyik (vagy mindkét) fél halálával végződnek. Jóska (Takaró Kristóf) és Zsuzsika (Illés Alexa), valamint Rómeó (Arató Ármin) és Júlia (Vlasits Barbara) történetében az a közös, hogy a szerelmük akadályba ütközik, majd tragikus véget ér, ennek ellenpontjaként pedig ott van Zuboly (Köles Ferenc) és a tündérlányok légyottja az erdőben, ami szintén nem túl vidám, de legalább sikamlós.
 
A Shakespeare-intertextek Kosztolányi Dezső Rómeó és Júlia-fordításából származnak, és a túlartikulált mondatok a klasszikus szöveg követhetetlenségére és érthetetlenségére hívják fel a figyelmet. Mi lehet a cél ezzel és a móriczi népiesség sztereotipikus ábrázolásával? Rámutatni a nyelvi szépségekre? Bebizonyítani, hogy ezek a művek örökérvényű értékeket hordoznak? Meggyőzni a korosztályt, hogy mégis milyen jó kötelezőket olvasni, és ettől holnap majd mindenki szalad a könyvtárba? A színlap szerint a kötelező olvasmányok talán észrevétlenül „társaink lehetnek a felnövésben”, hiszen „életünk és érzéseink ott dobbannak” ezekben a könyvekben. Javaslom, próbáljon meg valaki ezekkel a szavakkal rábeszélni egy kamaszt arra, hogy Móriczot olvasson.  
 
„De hát én a Beck Zoli miatt jöttem!”, mondja egy kislány a sorban mögöttem, és sajnálom kicsit, hiszen a plakáton Kardos-Horváth Jánosé mellett az ő hatalmas fotója is szerepel. Bár a zene így is nagyon jó, a kérdőjel tényleg ott marad: miért pont ezeket kell olvasni, mikor annyi minden mást is lehetne, ami sokkal jobban érdekel.
 
Címkék: