Szemrevaló Filmfesztivál 2021
2021.11.10.

Legyen az párkapcsolati válság vagy hivatásban való meghasonlás, a Szemrevaló fesztivál idén leginkább saját démonaival szembesíti főszereplőit, miközben reflektál a korunkat leginkább meghatározó társadalmi problémákra. CSOMÁN SÁNDOR BESZÁMOLÓJA.

Tizedik alkalommal rendezték meg a Szemrevaló fesztivált, ami a közelmúlt német nyelvterületről származó filmjeinek legjavát hozza el a magyar mozikba. Olyan alkotásokat, amik nemzetközi versenyeken mérettették meg magukat, akár rangos díjakat hódítottak el: az idei programban a Hableány tavaly, míg az Én vagyok a te embered idén gazdagodott a legjobb női főszereplőnek járó Ezüst-Medvével, de a Saját lifttel a pokolba is meghívást kapott a Berlinale versenyprogramjába. 

Saját lifttel a pokolba
Saját lifttel a pokolba
A három filmet nem csak a nívó, hanem a megvalósítás módja, továbbá a bonyodalom velejét adó kérdéskör is összeköti: kamaradarabokról van szó, melyek különböző módon keretezik a 21. századi ember magányát, elesettségét, érzelmi labilitását, „énvesztését”. Az Én vagyok a te embered mindezt a mesterséges intelligencia és az ember viszonylatában vizsgálja, a Hableány az elválás létállapotát festi a vászonra, a Saját lifttel a pokolba a felhőtlen mindennapok látszatáról rántja le a leplet. 
 
Az utóbbi különösen érdekes debütálás, hiszen az a Daniel Brühl rendezi és játssza a főszerepet is, aki kétségkívül az egyik leghíresebb német színész, és számos külföldi produkcióban vett részt pályafutása során (Hajsza a Győzelemért, Becstelen brigantyk, Amerika kapitány: Polgárháború). A szerepet egyértelműen önmagára írta, hiszen a filmbeli protagonistának ugyanaz a neve, a foglalkozása, lakhelye és a szociális státusza is: szép feleség, hatalmas ház bejárónővel, híres felkérések sora, megnyerő kisugárzás és végtelen modorosság. Ám amikor egy berlini bárban várja repülője indulását, találkozik szerény körülmények között tengődő szomszédjával (Peter Kurth), aki kíméletlenül bevilágít a tökéletesnek tűnő élet színfalai mögé. Daniel életéről egyre súlyosabb részletek derülnek ki, melyekkel kénytelen elszámolni annak ellenére, hogy komfortosabban érezte magát a kölcsönös hazugságokra épülő munka- és párkapcsolatában. 
 

A Saját lifttel a pokolba (mely azon kevés címfordítások egyike, ahol a magyar cím jobb, mint az eredeti) vérbeli zárt szituációs dráma: a történet gyakorlatilag egy helyszínen játszódik, ahol a két főszereplő dialógusaiból bomlik ki a konfliktus. Itt minden a párbeszédek feszességén, valamint a fokozódó feszültség megfelelő adagolásán múlik. Daniel Brühl nem bízta a véletlenre: a gyors expozíció után egyből az események sűrűjében találjuk magunkat, menetrendszerűen érkeznek a fordulatok, melyeket ugyan külön-külön és együtt is gyakran láthattunk már más filmekben, a pörgős szóváltások és az osztálykülönbségekre reflektáló maró szatíra mégis kíváncsisággal tölti el nézőjét. 
 
Azonban mintha a film második felére elfogyott volna a lendület, ami egyértelműen a forgatókönyv hibája: a Saját lifttel a pokolba már kiterítette az összes kártyáját, nyílt lapokkal pedig erőtlenné válik a cselekmény. A karakterek innentől csak sodródnak az árral, a stáblista felé közeledve szinte az állóvízből kellene katarzist előidézniük. Rengeteg közeli igyekszik Daniel érzelmeit és összeomlását megmutatni, viszont a vékony script miatt túlságosan passzívvá válik, pedig a filmnek jót tett volna, ha párszor elgurul a főszereplő gyógyszere. Ugyanígy Bruno szálában is rengeteg lehetőség maradt kihasználatlanul, holott a korán elhintett félmondatok mélyebb kibontása jelentősen árnyalta volna jellemét. Nem lehet azt mondani, hogy Daniel Brühl tehetségtelen lenne a rendezésben, ám a színészi játékához hasonló színvonal egyelőre várat magára.
 
Hableány
Hableány
Hasonlóan vegyes érzéseket keltett Christian Petzold új filmje, a Hableány, ami egy fiatal történésznő szerelmi kálváriáját kíséri végig. Undine-t (Paula Beer) elhagyja barátja (Jacob Matschenz), ám percekkel később újabb férfi lép az életébe (Franz Rogowski). Kapcsolatukat megtölti a gyermeki boldogság egészen addig, amíg Undine előző szerelme újra fel nem tűnik a színen, ami aztán tragikus események láncolatát indítja el. Nem ez az első eset, hogy a két főszereplő együtt dolgozik Petzold kezei alatt, hiszen a 2018-as Tranzitban már megmutatták, hogy működik közöttük a kémia. Ez itt sincs másképp: az első pillanattól érezhető, hogy a két elvarázsolt karaktert egymásnak rendelte a sors. Eközben egymást érik a vízhez kapcsolódó szimbólumok, viszont értelmezésükhöz kevés kapaszkodót kap a néző, így hamar érdektelenségbe fullad a cselekmény. Emellett számos olyan jelenet van a filmben, amely sem a hangulathoz, sem a történethez nem tesz hozzá, tovább mélyítve a befogadó és az üzenet közötti szakadékot. A Hableány zavarosan ötvözi a valóságot a fantasztikummal, szűk másfél órában csak rövid időszakokra képes fenntartani a figyelmet.
 
Nem csak a Berlinalén, hanem hazájában is nagyra becsülik Maria Schrader harmadik nagyjátékfilmjét: a németek az Én vagyok a te emberedet jelölték az Oscar-díj legjobb nemzetközi film kategóriájába. Almának (Maren Eggert) a felettese alkut ígér: ha részt vesz egy háromhetes kísérletben, akkor finanszírozza az ókori nyelvekkel foglalkozó kutatását. Így lép be az életébe a humanoid robot, Tom (Dan Stevens), aki kávét főz és reggelit készít, este pedig romantikus, rózsaszirmokkal borított kádban várja „szerelmét”. Alma kicsit sincs elragadtatva újdonsült lakótársától és mindent megtesz azért, hogy minél kevesebb időt kelljen Tommal töltenie. Azzal azonban nem számol, hogy akarata ellenére egyre közelebb kerül a kísérleti alanyhoz, megkérdőjelezve ezzel addigi identitását. 
 
Én vagyok a te embered
Én vagyok a te embered
Az Én vagyok a te emberedFekete tükör című sorozat Be Right Back című epizódjának alaphelyzetét veszi alapul, viszont más irányból közelít: a vígjáték eszközeit használja fel úgy, hogy az cseppet sem csorbítja a film drámáját. Az abszurd alapfelállás szükségszerűen komikus helyzetek sorába torkollik, miközben a rendező ügyesen tematizálja az egyre többször felvetődő kérdést: mi teszi igazán az embert emberré? Az alkotás magával ragadó világán túl kiválóan játszik a témából adódó értékoppozíciókkal mind a kép, mind a történet szintjén. A modern-régi összevetésben a legfrissebb technológiai innováció költözik az antik nyelveket kutató, konzervatív nő házába, a mesterséges-természetes vonatkozásában Tom egy tisztás közepén áll szarvasok és őzek társaságában, illetve a múzeumban szemléli a többezer éves szobrokat, értéktárgyakat. 
 
Dan Stevensnek nem lehetett könnyű dolga úgy megformálni ezt a karaktert, hogy egyszerre legyen vicces, de sosem nevetséges; mindeközben fokozatosan haladjon a komolyan vehetetlen géptől a már-már érzelmek kimutatására képes emberi (?) lényig. Maren Eggert pedig tökéletes társa a folyamatban: kapcsolata Tommal jelenetről jelenetre formálja át jellemét, mely először eddigi karrierjét érinti, majd párkapcsolati múltját, végül önmagához és a modern világhoz való viszonyát is alapjaiban definiálja újra. Maria Schrader körültekintő, apró részletekre is gondot fordító rendezése egyértelműen üdítő színfolt a mesterséges intelligenciával foglalkozó filmek palettáján, és jó eséllyel pályázik a 2022-es Oscar legjobb nemzetközi filmnek járó díjára.