Vagy Rusznyák Gábor tolja túl, aki nemcsak rendezte, de kicsikét át-, bele-, ide-, oda- és összevissza írta is a darabot. Ártani nem tud neki, viszont néhány figurának legalább ad egy újabb dimenziót a meglévő kettőhöz, ugyanis eredetileg maximum annyi van nekik. Igaz, a bohózati helyzetekben annyival is el lehet mozogni.

 

És ha Chandebise úrnak, a biztosító társaság igazgatójának a hasonmása egy kupleráj alkoholista – bár pillanatnyilag épp „tiszta” – mindenese, akkor már ott is van előttünk Goldoni Két úr szolgája című darabjából Truffaldino inverze; ő ugyebár megkettőzte magát, míg Chandebise-Posche épp fordítva: kettő, de egyforma. És persze rögtön megvan az előadás gerincoszlopa, amelyre szép számú (oldal)borda tapad: csaló és megcsalt férjek és feleségek, balekok, vérmes és vérszomjas matador (bikaviadal még Rusznyáknál sincs), kimondhatatlanságukkal bosszúért kiáltó nevek (á’la Molnár Ferenc), viccesen beszédhibás rokon, takkra forgó franciaágy… És Rusznyák jóvoltából még néhány pontosan illeszkedő betét: jachtozás, meg „szoktak lenni nők”, meg melegbuli az emeleten a 22-es szobában – meg hát egy ceruzahegyező masina. A keringésjavító alsónadrág még Labiche Feydeau találmánya, a csöpögő csap erekciógyilkos hatása már alighanem Rusznyáké.

 

Az előadást a villámöltözésekkel sújtott, két szerepet játszó színész viszi el, ha elviszi – és Simon Zoltán nemcsak a villámöltözéseket abszolválja, hanem a mozgását, a mimikáját, a hanghordozását is bravúrosan váltogatja. (A mellettem ülő nézőben egy pillanatra fölmerült, hogy tán nem is ugyanaz a színész játssza a két szerepet. Na, de akkor se darab, se előadás nem lenne.) Az már azonban több technikánál, színészi skillnél, hogy mindkét szerepében megteremti a jóindulatunkra, együttérzésünkre méltó alakot; igen, még a link és szavahihetetlen Posche-ban is, nem beszélve erről a rendes balekről, a Chandebise-ről.

 

A többiek mind csalók; igen, még a Czvikker Lilla által csak féltékenynek, ám hűségesnek mutatott igazgatóné is a kuplerájban találja magát a hű családi barát, Lajos András nyalka Tournelje ostromának célpontjaként. A rendben lévő miskolci gárda nem kényszerül különösebb erőfeszítésre a figurák domináns tulajdonságának kidomborításában; Rózsa Krisztián például ügyesen zsonglőrködik a beszédhiba-szájpadlásprobléma, illetve a csábítás-szexuális meglöttyenés dualizmusával, még összevonni a kettőt, az sem esik nehezére.

 

A meglöttyenés tárgya a csodaszép Antoinette, és Edvi Henriettának sem a csodaszépet, sem a csábítót, sem a csapodár feleséget nem nehéz eljátszania. Át is veri könnyedén a kívül-belül perfekt, csőlátással operáló titkárt, akit Farkas Sándor ugyancsak készen húz elő a repertoárjából. A paródiáig húzott féltékenység megjelenítése hálás ujjgyakorlat Harsányi Attilának a felbőszült spanyol Carlosban, és a feleségét játszó Rudolf Szonjának sem túl nagy falat a bugyutácska Lucien. 

 

A kuplerájtulajdonos házaspárt Rusznyák kicsit felturbózta, és ettől mind Salat Lehelnek, mind Nádasy Erikának több jut a kisujjból kirázásnál: a delikvensek terelgetése a szobákba, kivált az ominózus 22-esbe, majd a diplomatával fűszerezett razzia „lekísérése” vicces játék, Nádasy Erikát ráadásul egy beviagrázottnak tűnő kuncsaft sem hagyja futni… És még Szegedi Dezsőnek is jut néhány hálás poén a forgó bútordarab ürügyén…

 

Oké, megnéztük, nevettünk, rendben van. És tudjuk, hogy az ilyen darabokat, vagyis a habkönnyű, jól (?) megcsinált szériamunkákat a legkönnyebb elnagyolni, elrontani, odakenni. Itt nem ez van. Hanem az van, hogy a miskolci színház súlyos, komor, társadalmilag igen érzékeny, mára hangolt repertoárján elfér ez is, ez a jó ritmusban, poéngazdagon megcsinált bohózat, ami után széles mosollyal az arcán távozik a közönség. Mert másokon nevetni, sőt, röhögni pompás gyógyír fájdalmas hétköznapjainkra.