A magyarországi komplex színházi nevelési, színházpedagógiai előadások és programok több tíz évnyi tapasztalat távlatát, azok sikereit és kudarcait tudhatják a hátuk mögött. Míg különböző akkreditált képzésekkel az utánpótlás jövője is biztosított, addig Romániában ez a műfaj akkora, ha nem is piaci, de kulturális rés, hogy szinte csak vendégrendezésekkel vagy magyarországi kooperációkkal lehet csak feltölteni. 

 

Marosvásárhelyen az eddig létrejött színházi nevelési előadásokban (Nemzeti Színház: Pali és Lea, Kő papír olló, illetve Ariel Színház: Mondják meg Zsófikának, Völgyhíd) az volt a közös, hogy a fiatalokat érintő aktuális témát reprezentáló előadás után feldolgozó foglalkozásokkal nyitottak a diákok felé. A beszélgetés legalább annyi időt ölelt fel, mint maga az előadás. A színházi részek és a drámafoglalkozások erős szétválasztása bár kevésbé nyit és aktivizál adott előadáson belül, hiszen azt elsősorban kiindulópontnak, egy közös beszélgetés alapjának tekinti, az utólagos feldolgozó program mégis megszólaltat minden résztvevőt és teret ad a legtöbb kérdés megfogalmazására. Ahol pedig lehet kérdést fogalmazni, ott válaszokra is találhatunk. Azért fontos kitérni erre, mert az Ariel Színház legújabb előadásában, a Viszlek magammalban az alkotók más struktúrát választottak. Mit mozgat meg bennünk 150 percnyi interaktív fórumszínház és mit viszünk belőle magunkkal?

 

A Tóth Zoltán által rendezett Viszlek magammal szövegkönyvét Vilmos Noémi írta a szereplők improvizációi alapján. Az előadás témája egy család, ahol a válás a központi mozgatórugó. Mivel nem létező drámát vagy regényt vettek alapul, az előadás létrejöttére bizonyára hatással volt a rövid próbaidőszak, a téma alapjául szolgáló cselekmény és a viszonyok saját improvizációkból történő felfejtése, kialakítása. Egészen más egy létező, megírt művet adaptálni, mint felépíteni egyet pár hét alatt, főleg, ha interaktívan és pedagógiai célokkal készül moralizálni. Ez pedig érződik is rajta. 

 

Az előadás kezdete előtt felvállaltan esküdtszéki szerepbe helyeznek minket, négy csoportba osztva az ülőhelyeket, hogy döntéseinkkel, véleményünkkel hozzájáruljunk a cselekményhez. Legalábbis erre számítunk, nyílt végű interakciókra, és így tovább. A kiinduló helyzet, hogy a szülők (Halmágyi Éva, Szabó Dániel) tökéletes összhangban szervezik a válóperes papírokat a hidegrázósan tenyérbemászó ügyvédnél (Bonczidai Dezső), aki a lányuk (Bugnár Szidónia) „nagymenő” barátját/zenésztársát és a „bezzegazénidőmben” szagú nagypapáját is alakítja a későbbiekben. A csendes partner, a másik zenésztárs és játékvezető Fehér Csaba. 

 

Az események először lineáris rendben haladnak, azonban problematikus csomópontokhoz érve múltbeli emlékeket idéznek fel a játszók, amelyek segítenek mélyebbre ásni a családtörténetben. A felszínre került információk és a válás bejelentésének nehézségei növelik a szülők közti ellentétet, így vissza-visszaugrunk az egyre elharapódzó válóperes ügyekhez, mígnem a bíróságon kötünk ki. Mindeközben a házaspár lánya építgeti zenei karrierjét és első komoly párkapcsolatát. 

 

A fő dramaturgiai erő a szülők traumájából eredő félelem, amely a lányuk nevelésére, jövőjére vetül ki. Félünk, hogy a történelem megismétli önmagát, ezért ne legyél olyan, mint mi. De milyenek is ezek a szülők? Traumatizáltak, következetlenek, önellentmondásosak. Külföldön dolgozó, laza, vicces apuka, aki bár a nevelésből hiányzik, mégis kapcsolódik a lányával. Pénzügyi függésben élő, érzelmes, néha túl görcsös anyuka, aki bár több időt töltött lányával, mégis alig tud vele beszélni. Két ellentétes szülői attitűdöt láttat az előadás, majd szólít fel minket elemzésre, beszélgetésre a jó szülőségről, illetve a szülő-gyermek viszonyról – megállított fórumszerű helyzetekben. Ezek a néhány perces beszélgetések felkészítenek minket, mint esküdtszék, egy tudatosan átgondolt morális véleményalkotásra, miközben egyre inkább behatárolják az alkotók által választott fő kérdéskört, a családot. Miközben ténylegesen érzékenyítenek a családról való gondolkodásra, addig sok minden mellett elmennek.

 

Egy 7-12. osztályosokat célzó, a családi viszonyok mibenlétét pedzegető előadás során persze elkerülhetetlen, hogy ne kerüljön elő az a generációs szakadék, amely meghatározza mindennapi kommunikációnkat és a mögötte húzódó értékrendszereket. Mégis fontosnak érzem, hogy a következetes üzenetközvetítés érdekében se a szülőket, se a gyerekeket ne nézzük hülyének. Az előadás olyan pozíciót vesz fel, amelyben a szülők boomerek, jeleneteikben közhelyszerűen egyoldalúnak vannak ábrázolva és képtelenek a gyerek, de még akár egymás szintjén is kommunikálni. Ráadásul ez a humor egyik fő forrása lesz. Persze, milyen vicces is 2021-ben, hogy már Netflix van és nem tévé, hogy how-to videókkal tele van a YouTube, és persze akaratlanul is röhögnünk kell (szekunder) szégyenérzetünkben, hogy a szex és az óvszer belénk fojtja a szót. Azt a szót, ami tovább lendíthetne minket az előítéleteken túli érdemi párbeszéd felé. Ha a szexualitás és az ahhoz fűződő prekoncepcióink, akár traumáink, illetve az ezeket övező kommunikációs szakadék egy (színházi nevelési!) elődáson belül reflektálatlanul maradnak, akkor olyan narratívát alkotunk, ami tévesen sematikus koncepciókra erősít rá.

 

A fentiek fényében és/vagy hiányában a végjáték nem az, hogy a döntést elkerülve nyitva maradjon, esetleg feldolgozásra kerüljön a történet. Szavazással kell segítenünk a bíróság munkáját: döntenünk kell a gyermekelhelyezést illetően. Nyers, jogi eljárás. Aki nem hiszi, hogy tudja, miért döntött így a közösség, az járjon utána maga… 

 

Mindemellett a Viszlek magammal sok lehetőséget rejt magában. Egy ilyen együttműködés alkalmat ad felmérni a romániai oktatási rendszer hiányosságait, s ezzel párhuzamosan a színház reakciókészségét. Másfelől alkalom a magyar-román párbeszéd és alkotói kapcsolat elmélyítésére, miközben esélyt ad a színház lehetőségeinek, határainak újraértelmezésére, illetve a kollektív munkafolyamatok szélesebb körű beépítésére. 

 

Ha a két vendégalkotó újra elviszi magával a módszert, az ambíciót, a kísérletezést, akkor a kérdés marad velünk: mi lesz ezután?