Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

ZAKATOLÓ ÁLMOK

Robert Wilson: I was sitting on my patio / Théatre de la Ville, Párizs
2021. okt. 31.
Robert Wilson előadásainak összművészeti élménye mindig lenyűgöz. Aki egyszer látta színeit – sosem felejti. Eleganciája, egyszerűsége, „nem-értelmezése” és vizuális tisztasága Zeami mestert idézi. HORVÁTH PATRÍCIA ÍRÁSA.
Robert Wilson előadásai mint eleven festménykompozíciók, lélegeznek, lüktetnek a szemünk láttára. Időkezelése lassúnak tűnhet, pedig előadásaiban éppen a természetes időbeliség jelenik meg, ahol ő mint egy élet-karmester dirigálja terét és szereplőit. Olyan, mintha nem is színházba, hanem egy élő képtárba csöppentünk volna, ahol, mint a tenger hullámai, kapcsolódnak egymásba, vonulnak fel a képek. Itt minden a nagy egészet szolgálja, és helye, jelentősége van. Fényeit úgy komponálja bele a látványba, ahogyan a festő használja a színeket. Ugyanazzal a végtelen precizitással tervezi meg őket, mint ahogyan a színészek mozdulatain dolgozik. 
 
Julie Shanahan az előadásban
Julie Shanahan az előadásban
E wilsoni világ különleges, ritka pillanatának lehettek tanúi mindazok, akik jegyet váltottak a párizsi Théatre de la Ville előadására. Társas időutazásuk utasaiként egy 1977-ben, New Yorkban bemutatott előadás újrateremtésének voltak nézői. Egy olyan 44 évvel ezelőtti előadásénak, melyben Wilson a pályája első éveinek nagy sikereit, monumentalitását követően hátralépett a társulati alkotástól és egy szólót, pontosabban egy dupla szólót írt magának és Lucinda Childs-nak. Kortársaikhoz hasonlóan a hatvanas és hetvenes évek New Yorkjának kulturális életében ők is új utakat kerestek, felrázni, változtatni törekedtek. Kísérletük során számos, azóta már-már kanonizált gondolattal játszottak el, mint például a színpadi szerepnek vagy a színpadi realitásnak az elutasításával. 
 
Több mint negyven év távlatából vállalkoztak idén arra, hogy egykori jegyzeteikre és emlékeikre alapozva, két nagyszerű művész, Christopher Nell és Julie Shanahan számára újraélesszék, és ha lehet, meghaladják közös előadásukat.  
 
I was sitting on my patio this guy appeared I thought I was hallucinating…” („A verandán ültem megjelent ez a srác azt hittem képzelődöm…”) – így a cím, és ezzel a mondattal indít maga az előadás is. Majd jön még egy mondat, és egy újabb. És ez így megy vagy negyven percen keresztül. A színpadon egy fekete ruhás, fehér arcú férfi beszél. Monologizál. És bár a mondatai egytől egyig értelmesek, még sincsenek semmilyen kapcsolatban egymással. Még kevésbé a mozdulataival, gesztusaival, hangerejével, helyváltoztatásaival. A nonszensz monológját látjuk, központozás nélkül. 
 
Wilson maga mondta még eredeti előadásáról, hogy nem is annyira a szöveget, mint inkább annak érzelmi textúráját kell érteni, mert „a szöveg olyan láncot alkot, melynek a szemei nem érnek össze.” Itt-ott feltűnnek sorok, amelyek talán akár kapcsolódhatnának is egy tíz perccel korábbi mondathoz, de ezt kár kutatni. Ugyanis ha mindenáron érteni akarjuk, csak elmegyünk mellette. Ha viszont hátradőlünk, és hagyjuk, hogy a nagy egész hasson ránk, megérkezik a felismerés: Wilson mindannyiunk titokzatos, zakatoló belső hangjait rakja ki elénk. Ébren álmodunk.
 
Azt mondja: „Gondolkodásunk úgy működik, mint egy távirányító.” Gombnyomások hatására pereg, kapcsol a szöveg, amit hallunk. 
 
Christopher Nell
Christopher Nell 
A kígyó meleg éghajlathoz szokott
Codie
Megígérték, hogy nyaralni visznek
Jól van Charlie
Martha
Rég volt
Rég volt
Már nem is tudom, mint mondjak neked
Egy pillanat, és a tiéd vagyok
 
A szöveg mindennapi párbeszédek foszlányaiból, filmsorozatokból vett mondatokból, társalgás szövegrészeiből áll, éppen úgy, mintha szerzője a tévé távirányítóját hívta volna segítségül a megírása során.
 
A fekete ruhás, fehér arcú férfi megállás nélkül beszél. Minden sor – egy mozdulat – egy hangulat. Mintha fel-le húzogatná egy rapszodikus, láthatatlan kéz az érzelmi potmétereket: nevet, kiabál, suttog, sír, táncol, énekel – és mindezt teljességgel inkoherensen, eksztatikusan. Majd egy percig, egyetlen percig elhallgat. 
 
És ebben a percben ott van minden. Egy rövid sötét után, változatlan térben már egy nő áll. Gyönyörű, elegáns hófehér ruhában. És belekezd ugyanabba a szövegbe. Ha férfi párjának létezése kattogó, villódzó volt, úgy az övé hömpölygő, áradó – és a közös nevező itt is a „megállás nélkül”. Szövegét időnként csembaló kíséri, és nála is van egy pillanat, egyetlen pillanat, amikor nem mond semmit. Lassan, nagyon lassan fellép egy székre – tempója, mozdulata kontrapunktként ékelődik addigi jelenlétébe.
 
Fotók: Lucie Jansch. A képek forrása: Théatre de la Ville
Fotók: Lucie Jansch. A képek forrása: Théatre de la Ville
Mindkét szereplő Németországból érkezett Párizsba. A Berliner Ensemble-t is megjárt Christopher Nell és Julie Shanahan (aki Pina Bausch wuppertali társulatának máig oszlopos tagja) virtuozitása, tökéletes egyensúlyban tartott énekesi-táncosi-színészi teljesítménye egyedülálló. Bár sokszor szemére vetik Wilsonnak, hogy színészeit robotként mozgatja előadásaiban, itt mégis azt látjuk, hogy a két művészben igazi „játszótársára” talált a rendező, aki egyszer így fogalmazott: „A legjobb színészek azok, akik maguknak játszanak.
 
Wilson több törésvonalat is felrajzol előadás-képébe: hol a tér bal felső sarkába leeresztett kis vászonra vetít fekete-fehér filmeket pingvinekről, kacsákról, hol zenével töri meg a szöveg monotonitását. Kontrasztjainak fekete-fehér-kék szimmetriája díszletében is tökéletes, fényei sávosan pásztázzák a padlót. 
 
Az előszínpadon kis üvegasztalkán áll egy telefon, amolyan régi, zsinóros. Ez a telefon a nézőtér nyitásának pillanatától csöng. A nézők lassan szállingóznak, és a telefon csak csöng, idegesítően, kitartóan. És csöng a sötétben is, mígnem a szereplő fel nem veszi, és el nem indul a monológ, melynek egyetlen jelentése, hogy nincs jelentése.
 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek