Márfi Márk: Nagyon. Nem egy szokványos írással nézett szembe a konzulensem, a bizottság, akik előtt meg kellett védenem. Nehéz látatlanban beszélni mások dolgozatáról, de hallomások alapján a legszemélyesebb talán valami nagyon jó, vagy éppen egy kétségbeejtő próbafolyamatnak a megélése és annak leírása volt. Ez más. Ez egy életszakasz összefoglalása. Huszonhat év. Tudtam, hogy diplomamunkát kell írnom, de hogy arra kell figyeljek, hogy sorkizárt és bibliográfia meg lábjegyzet – számítógépügyileg teljesen analfabétaként erre nem voltam felkészülve. És akkor gondoltam egyet: nem állok be a „pipáljuk ki a szakdolgozatot, oszt’ cső” sorba. Nem volt kedvem keresni egy jónak látszó témát magamnak, egy hangzatos címmel, amiről majd az emberek jól elhiszik, hogy ez engem tényleg mennyire érdekel. Nem! Így adtam le a tanulmányi osztályon címként azt, hogy Istálló. Honnan hova jöttem, mi vagyok. Egy pulykafarm. Élet ott. A családom és én. Támadható felület, de megvédem. 

 

 

MM: Csakis úgy jöhetett létre. Máskülönben ez a szakdolgozat is csak felkerült volna az SZFE könyvtárának egyik polcára. Tóth Péter alkotótársam nélkül a Telik nem lenne. Bíró Bence, Mester Dávid, Mátyássy Bence, valamint Zsombolyay Linda és Bánszegi Rebeka nélkül sem lenne. Az írás előadható szöveggé való alakítása során az egyik legfontosabb tanácsot mégis Gigor Attilától kaptam: „Kill your darling!” Ugyanis volt a szakdolgozatban néhány olyan, számomra kedves történet, ami írásban jól működött, de dramaturgiailag gyengítette volna az előadást. Meg kellett válni tőlük. De még sok más dolog is gyengíthette volna. Például, ha teret hagyunk a próbafolyamat alatt született jobbnál jobb teátrális ötleteinknek. Tóth Péter kiválóan kordában tudta tartani ezeket a jónak tűnő, de téves agyszüleményeket. Folyamatosan felhívta a figyelmemet: „Csak bízz a szövegben! Te írtad! Annyira konkrétan, tényszerűen fogalmaztad meg, hogy csak el kell mondani, nem is kell játszani.” A darabban elhangzó sok kicsi sztori az emlékeim elemzése. Egyszerű dolgokról beszélek. A szüleimről. Neked is van. A testvéremről. Neked is lehet. A tanáromról beszélek. Tanárod biztos volt. Az életemről beszélek. Élete mindenkinek van.

 

 

MM: A pandémia miatt másfél hónapot otthon töltöttem a farmon. Tizenkét éve nem volt ilyen, hogy ennyit legyek otthon egyfolytában. Az otthon töltött idő is hozzájárult az Istálló megírásához. A szüleim akkor még nem tudták, miről szól, hogy az ő életük is benne van. Azt terveztem, hogy majd a diplomaosztón műbőrbe kötve adom át nekik. A járvány miatt azonban nem tudtak eljönni, így elmaradt az ünnepélyes átadás. Említettem, hogy mennyire értek a számítógépekhez. Egy malőr miatt az ő gépükre is rákerült a szakdolgozat, amit anya a kérésem ellenére elolvasott. Épp akkortájt, amikor próbálni kezdtük a darabot. Ez az egyik telefonbeszélgetésünk közben derült ki. Kicsit összevesztünk, mert anya úgy érezte, kiteregetem a családi szennyest. Aztán látszólag megnyugodott. Ám amikor a születésnapomon, 2021. február 11-én, a pandémia kellős közepén zárt körben játszottuk, az alkotókon és néhány szakmabelin kívül eljöttek a szüleim és a bátyám is. Anyukám volt a kellékes, apukám a díszletező, bátyám a jelmezfelelős. Persze csak a formalitás végett. Ugyanis kijárási papírt kellett írjunk nekik, hogy ne legyen gebasz, ha este tíz után érnek haza. Csak így utazhattak fel. Csak így láthatták akkor. És látták. Megrendítő volt mindannyiunk számára. Elképesztő energiák keringtek, amik nem merültek ki a sírás-nevetés hullámvasútjában. Bizonyos mondatoknál úgy éreztem, nincs az az artikuláció, amivel rá tudom venni magam, hogy kijöjjenek belőlem. Végül áldásukat adták az előadásra, megértették, hogy mi volt a célom vele. Látták, mennyi munka van benne. Sajnos a mai napig ott van még egy kicsit ez a szennyes dolog bennük, de mondtam nekik, hogy bízzanak bennem. Szellőzik.

 

 

MM: Eszter résen volt. Azt a pillanatot senki más nem láthatta. Péter csak megölelt, nem tudta, hogy magammal vittem a pólóm hátán a Tanár urat. De ez így a legszebb. Az osztályfőnökömmel kapcsolatban pedig annál jobban nem tudok megnyilvánulni, mint azt a Telikben teszem. Úgy érzem, ott, az adott estéken tudok méltó emléket állítani neki. Úgy, ahogy én láttam őt. „A végén majd összenézünk.” Ez a felirat olvasható annak a bizonyos pólónak az elején. Ő mondta nekem az utolsó telefonbeszélgetésünk alkalmával. Sokat gondolkodtam azon, hogy „a végén” mit jelent. Addig és úgy fogok dolgozni, hogy ezt megfejthessem.

 

 

MM: A járvány miatt nem volt színház, most viszont már öt-hat helyen játszom. Jó lehet, ha van az embernek egy biztonságot adó társulata, de élvezem, hogy ilyen sok csapattal tudok együtt dolgozni. Az augusztusi Telik-bemutató után szeptembertől Hárs Anna Madártávlat című darabját próbáltam az EXIT Generációval. Október 9-én tartottuk a premiert, 11-étől már Tatabányán próbáltam Tasnádi István darabját, a Közellenséget Vidovszky György rendezésében. Október végén kezdtük a próbákat a Láthatáron Csoporttal. Ezenkívül kaptam megkeresést a MáSzínháztól is, és van szó egy volt egyetemi előadás kimentéséről is. Remélem, hogy Szivák-Tóth Viktor Fényeskedjék neki című darabja, amit először felolvasószínházi előadásként mutattunk be, a színpadon is utat tör magának. Boldog lennék, ha a folyamatban lévő castingok is összejönnének.

 

 

MM: Ez nem ügy. Ez egy iskola volt, könyörgöm. Vagyis most is iskola. Csak már nem úgy. De igen, ügy. Egy jó nagy ügyetlenség. Mit gondolok? Nem tudok mást csinálni, mint megtenni a tőlem telhető legtöbbet azért egyénileg, a munkámban, a színpadon, a kamera vagy a mikrofon előtt, hogy csak pozitív kontextusban hangozzon el: ő még SZFE-s volt. Igen, én még az lehettem. A modellváltás előtti utolsó évfolyamból.

 

 

MM: Mindkettő veszélyes, az fix. Nagyjából egyszerre kezdtem el ezt is, azt is. Csak aztán az egyetem öt éve alatt a kaszkadőrmunkák háttérbe szorultak. De azért forgattam kasziként negyedévesen is Netflix-sorozatban, meg itt-ott. De pont a The Barbarians nyolcnapos csatajelenet felvételénél jöttem rá mínuszfokokban a Pilisben, esőgéppel a nyakamban és kétszáz kilós kollégával a pajzsomon, harapva a sarat, hogy a színpad azért talán mégiscsak biztonságosabb. Volt egy-két rizikós akció. Hasonló adag bátorság kell veszélynek kitenni a testemet, mint a lelkemet. Csak mondjuk az utóbbinál nem véd protektor. A Telikben pőrén vagyok.